Ide is eljutottunk!
Az egész Always RS sztori negyedik részének a 100. fejezetéig :)
MOST és csak most ELŐSZÖR ÉS UTOLJÁRA!
- Soha nem mondtam itt még ilyent, és nem is fogok többet! -
KOMIZZATOK!!!
Névvel ellátva pls! Vagy elég egy monogram. Azt hiszem, most már kiérdemeltem! :D
Nagyon köszönöm! :)
Majd meglátjátok, miért kértem ezt :)
Köszönöm!
Szil
100. fejezet
Music(Kristen)
Ezúttal kicsit máshogy szeretkeztünk, mint szoktunk. Az egymás iránti testi-lelki érzelmeink adták hozzá az alapot, benne rezgett a szerelem, a vágy és még ki tudja, hányféle mentális és fizikai dolog, mely csak a legelső együttlétünk alkalmával hatott újszerűen, azután viszont már szinte hazatértünk egymás karjaiba.
Ebben a mostani pillanatban viszont sejlett a vágy a két újabb kis csodára is, akiket csak elő kellett végre csalogatni a pocakomból. Egyszer azt olvastam valahol, hogy a szex elősegítheti a szülést. Úgy tűnt, Rob is olvasta ugyanezt, így hát ehhez a létező legtermészetesebb „beavatkozáshoz” folyamodtunk most, de ő nem a kanapén akarta csinálni – holott Victor esetében bevált helyszínként maradt számon tartva. Helyette mégis a hálószobánkba invitált.
Lefeküdtem az ágyra, és miután mindent végigellenőrzött, hogy kéznél legyen, ha itt az idő, mellém heveredett.
A csókja egyszerre rejtette a közös múltunkat és a közös jövőnket. Valamint a kapcsot köztünk, melyet embernek eddig nem sikerült szétpattintania. Pedig sokan próbálkoztak. Mi magunk is. Mégsem ment.
Az érintése, mely aztán a testemen siklott végig, ehhez hasonló varázzsal volt tele. Benne vibrált és borzongatott az eggyé tartozás édes érzése. Ugyanolyan hevesen hatott rám a cirógatása, mint minden más kontaktusunk, legyen az akár csak egy pillantás, egy mosoly vagy egy közös gondolat.
A szerelem már az első másodpercben megkörnyékezett bennünket és mi menthetetlenül a rabjai lettünk. Mégsem tartottam magam fogolynak ebben a cellában, ahová Cupido a lelkemet zárta. Rob lelkével osztoztam rajta.
Kedvesem tekintete túláradó szerelemmel volt tele, de nem kellett adnia belőle, én magam is gyönyörnek éreztem a belső lényemet, mely kivirágzott a közelségétől.
Lágyan, és gyengéden öleltük egymást, beteljesülésért remegve, mely csillagokat gerjesztve áradt körénk a szenvedély legbensőségesebb pillanatában.
A terv pedig hatott. Kisvártatva éreztem valami furcsát. A lányok is mozogtak bennem, de ez most más volt. Szerelmem karjaiban feküdtem, édes cirógatásait élvezve, és úgy éreztem, most tényleg minden rendben lesz. Az orvosom szerint a kicsik szívhangja teljesen normális, így a kezelés sem ártott meg nekik, valamint mindannyian egészségesek voltunk.
Megfogtam Rob kezét, mely a derekamat cirógatta és a pocakomra vontam. Ő kíváncsian pillantott rám, mikor a tenyerét rásimítottam az időnként kifelé türemkedő bőrömre.
- Itt az idő? – kérdezte halkan. Boldog mosoly játszott az ajkai körül, a szemei pedig most – ellentétben a Victor születése előtti percekkel – kétségbeesés helyett örömet és nyugalmat sugároztak.
Némán bólintottam.
- De még ráérünk egy kicsit – tettem hozzá. Ki akartam élvezni a felfordulás és kapkodás előtti nyugodt pillanatokat.
Ernyedten hevertünk egymás karjaiban, mielőtt felkeltünk volna, hogy lezuhanyozzunk. A fájás még elég ritkán jelentkezett, így viszonylag kényelmesen készülődtünk. Victort miatt sem kellett aggódnunk – bár Rob átlépett a szomszédba egy percre megnézni, minden rendben van-e –, úgyhogy továbbra sem sietősen elindultunk a kórház felé.
Szerelmem még otthonról felhívta a szülészorvosomat, hogy ideje bemosakodnia, így mire beértünk, már a kapuban ő fogadott. Nem is olyan régi ismerősként köszöntöttük egymást – bár találkoztunk a vizsgálatokon, de most újra nagy esemény tanúi lehetünk majd hamarosan.
Elvégzett még egy pár tesztet, de mindent rendben talált. Úgy tűnt, ahányszor szülni készülök, annál „okosabban” kezeljük a helyzetet. Most Rob sem volt félig idegbeteg, hanem higgadtan, és persze csillogó szemekkel várta, hogy mikor jön el a nagy pillanat.
De az váratott magára. Ahhoz képest, hogy a lányok két hónapja maguktól akartak máris kibújni belőlem, most ők sem siettek. Hajnalban viszont már egyre sűrűbben jöttek a fájások, így kezdtem megnyugodni. Bár Robbal megegyeztünk abban, hogy ha szükséges, magunkra zárjuk az ajtót, és még egy kicsit teszünk a dolog érdekében.
Sajnos ez elmaradt, de a doki szerint kellően kitágultam reggel kilencre, hogy a szülőszobába toljanak, immár hordágyon. Szerelmem végig mellettem volt, nem eresztette el a kezemet. Együtt vártuk a csoda bekövetkeztét.
- Most már elárulod, hogy fogják hívni a másik csajszit? – kérdezte tőlem halkan, miután ő is magára kapott egy köpenyt, amelyben bent szabadott tartózkodnia.
- Majd ha megszületett – ráztam a fejem. – Amúgy… - pillantottam rá mosolyogva. – Boldog születésnapot!
Kedvesem gyorsan utánaszámolt, majd halkan fellélegzett.
- Az lesz! Sőt, veletek az egész élet is ezentúl! – felelte. – Köszönöm! – hajolt aztán hozzám egy csókért.
Ez azonban félbeszakadt, mert megérkezett a következő fájdalom. Amely erősebb volt az eddigieknél. Azt hittem, elájulok, de mivel át akartam élni a szülés minden pillanatát, kényszerítettem magam, hogy éber maradjak.
Rob viszont ekkor kezdett el pánikolni. Aggódott, hogy ez vajon normális-e, és mikor az orvos közölte vele, hogy teljesen, és nincs ok félni, olaj ömlött a tűzre, mert szerelmem rögtön másik dokit követelt ehelyett a kontár helyett, aki az első szülést sem tudta normálisan levezetni.
A szidalmazott személynek a szempillája sem rebbent sem férjem hangjától, sem a haragjától, de még a gyilkolásra kész tekintetétől sem. Nyilván volt már dolga kiboruló férjekkel. Én csak azon izgultam, hogy minden tökéletesen rendben legyen.
Nem is volt gond, egészen addig, míg egy hatalmas fájdalom megint az ágyhoz nem szegezett. Ekkor már a doktor és az asszisztense is furcsa pillantásokkal kommunikáltak szó nélkül, úgyhogy megkérdeztem, mi a baj.
- Lehet, hogy az egyik baba nyaka köré tekeredett a köldökzsinór – merült bele az ultrahang-monitor tanulmányozásába az orvosom. Most már én is pánikoltam. Ez nem hangzott túl bíztatóan…
- Nem lehet leszedni róla? – jött „hozzáértő” férjem kérdése.
Többen is elnéző pillantásokkal bombázták szegényt. De pedig a kérdése nem is volt hülyeség.
- Talán ha a baba egy kicsit másfele helyezkedik, akkor sikerülhet saját magát kiszabadítania… - merengett el a doki.
Egy pár percig még nézegette, mi újság a hasamban – én egyre virgoncabban vergődő két kis alakot bírtam csak kivenni a képernyőn, akiket éreztem is magamban. Egyre többet rugdaltak és mocorogtak. Ekkor kezdődött csak a szenvedéseim java…
De tudtam, hogy végül megéri. Tárt karokkal közelítettem a boldogságot adó fájdalmak felé.
(Rob)
Nemcsak az viselt meg, hogy láttam, és szinte a sajátomként éreztem Kristen fájdalmát, hanem az is, hogy nagyon aggódtam a babákért. Egész testemben remegtem már akkor, amikor átszállították őt végre a szülőszobába, de az végképp betett, amikor a mitugrász főmufti közölte, hogy az egyik baba nyakára van tekeredve a köldökzsinór.
Csak azért nem kezdtem vele ordítozni, hogy akkor mit áll itt ahelyett, hogy cselekedne, mert Kristen az imént is lecsitítani igyekezett, amikor kiakadtam. Pedig most nyilván az én hisztimre volt a legkevésbé szüksége. Csendben maradtam.
De nem volt könnyű. Egyre sűrűbben láttam áthullámzani szerelmem arcán a fájdalmat, ezt puszikkal igyekeztem – persze hiába – enyhíteni. Szívem szerint az összes gyötrelmet átvállaltam volna tőle, ha tehetem. De nem tehettem.
- Szeretlek – suttogtam a fülébe. Kedvesem hálásan rám pillantott, de le is hunyta a szemét rögtön. A kezem már csaknem véraláfutásos színekben pompázott a szorításai következtében.
Megtörölgettem a homlokát, ami verejtékezett az erőlködéstől. Már épp rá akartam szólni az orvosra, hogy csinálja végre a dolgát, amikor közölte, hogy kezdhetjük. Mi erre vártunk már vagy fél napja, de nem akadtam bele a szavaiba. Inkább örültem, hogy végre azt teszi, ami a feladata.
Kristen az első felszólításra azonnal nyomni kezdett, kiszorítva a kezemből az utolsó vércseppet is. Ez segített rajtam, legalább érezhettem, mit kell kiállnia. Fájt persze, de biztosra vettem, hogy neki is. Sőt! Neki ezerszer jobban.
Az első baba könnyedén kibújt – nem rajta volt a köldökzsinór, hanem a másikon. A belőle lógót viszont nekem kellett elvágni – azaz megkérdezték, akarom-e. Naná, hogy akartam! Remegő kézzel ugyan, de végre is hajtottam a feladatot.
A doki ezután felemelt egy vörös, ráncos, mégis csodaszép kis emberpalántát, aki hangos sírással adta máris a világ tudtára, hogy megérkezett.
- Most pihenhet egy picit – mondta az orvos Kristennek, majd egy pólyába bugyolálta a lányunkat, akiről nem bírtuk levenni a szemeinket, és az én kezembe adta. Azt hittem, hogy elejtem, annyira akartam vigyázni rá, de valahogy ösztönösen jött a mozdulat, hogyan tartsam őt.
A pillanat varázslatos volt. És éppoly magával ragadó, mint mikor Victort tarthattam a kezeimben ugyanilyen síró-rívó, sőt, bömbölő apróságként. Csak néztem őt, és máris beleszerettem. Bár még nem volt sem letisztogatva, sem megnyugtatva, azt máris láttam rajta, hogy éppolyan csodaszép lesz, mint az anyukája.
Közelebb emeltem szerelmemhez, hogy ő is lássa, de egy másodperc múlva a doki saját maga tolt félre, hogy folytathassa azt, amiért diplomát kapott.
- Ő lesz Sophie – suttogta kedvesem heves zihálás közepette, mielőtt az asszisztens kezébe adtam volna, hogy ellássa. Megmondtam neki a nevet is, mire rögtön felírt valamit egy vékony kis szalagra, hogy a lányom csuklójára rögzítse. Az én lányom! – gondoltam végtelen büszkeséggel.
Ezután ismét a kaparófa szerepét láttam el. Csodáltam, hogy kedvesem körmei még teljesen épek. Na meg azt, hogy még a tenyerem sem lyukas, ahova belemélyedtek. Kristen ismét felsikoltott, de gyorsan el is fojtotta.
Hülyeségnek tartottam, hogy még ilyenkor is hősnek akar látszani. Én is szívesen ordítottam volna vele, de neki legalább oka volt rá. Igen jelentős. Ötven centis, és három kilós – mint később megtudtuk.
A doki valahogy megoldotta, hogy a másik lányunk se fulladjon meg a köldökzsinór miatt, mert egyszer csak őt is feltartotta. Kristen szinte ájultan zuhant vissza a háta mögötti párnára, de a szemei nyitva voltak. Szaporán szedte a levegőt.
Csak ezt hallottam. Meg Sophie sírását. Az új baba nem szólalt meg. Rémülten odakaptam a pillantásomat. Az orvos éppen fejjel lefelé tartotta a kicsit, és mintha rázta volna. Oda akartam ugrani hozzá, hogy kikapjam a kezéből, de szerelmem keze megállított. Még mindig az enyémet fogta.
- Tudja, mit csinál – nyögte. Neki hittem, de rajta tartottam a szemem a vajákoson.
Kedvesemnek igaza lett. Hirtelen meghallottam azt a hangot is, amely szintén az elkövetkező hónapok éjszakáit tarkítani fogja. Felsírt a másik lányom. Őt már önként koboztam el a dokitól, hogy megmutathassam Kristennek. Előtte persze ő is elrabolta a szívem.
- Dorothy – suttogta. Ránéztem. Aztán Dorothyra. Tetszett. És illett hozzá. – És Liv…
Erre viszont csodálkozva újra a hős kismama boldog, de végtelenül fáradt szemeibe pillantottam. – Ha Sophie Caroline is egyben, akkor Dorothy pedig Liv.
Dorothy Liv – ízlelgettem a nevet. Tetszett! Legalább annyira, mint a Sophie Caroline. Vagy mint a Victor Matthew. Egyik gyermekemre büszkébb voltam, mint a másikra. És már hárman vannak! Azt hittem, elájulok, amikor erre rádöbbentem. De a csöppség, aki a karjaimban sírdogált, meggyőzött róla, hogy nem álmodom.
Eleinte szörnyű volt belegondolni, hogy talán nem lehet közös kisbabánk, mivel az elsőt sajnos elvesztettük, és egy csúnya műtéten is keresztül kellett mennie kedvesemnek, Kristen ráadásul teljesen meg volt róla győződve, hogy csodák nincsenek – most mégis megtörtént. Már harmadjára.
Dorothyt is átadtam a nővérnek, miután az anyukájával kellőképp kigyönyörködtük magunkat benne. Persze csak egy kis időre szándékoztam megválni tőle. Körülbelül úgy éreztem magam, mintha én hoztam volna a világra őket, és ezt a fáradtságomra értettem. De minden elismerésem Kristené volt. Az övé volt a „munka” legjava. És borzasztóan jól csinálta!
- Nem bántad meg? – hajoltam közelebb hozzá.
- Mit? – nézett rám értetlenül.
- Hogy eljöttél Jennyhez látogatóba – kezdtem a felsorolást. – Hogy feljöttél a lakásomra. Hogy az ölembe ültél az erkélyemen – mosolyodtunk el egy pillanatra mind a ketten. Ő el is pirult. – Hogy igent mondtál nekem Malibun. Aztán Párizsban. Hogy megajándékoztál három kisbabával. És hogy… - tétováztam az utolsó gondolat előtt, de végül kimondtam. – Hogy engem választottál?
A hódolóit nem kezdtem el sorolni, ő is tudta, kikre gondolok. Végeláthatatlan őszinteséget véltem felfedezni a tekintetében, amikor határozottan válaszolt.
- Nem bántam meg semmit. Már a klubban, az első tánc közben éreztem, hogy… ez eltarthat akár a végtelenségig – simogatta meg az arcom, majd a keze a tarkómra siklott, és közelebb invitált magához.
Egyetlen, örökízű csókban egyesültünk, melyben benne rejlett a világegyetem összes szerelme. És a jövőnk mérhetetlen boldogsága.
A nővérke szólított, mire odaléptem hozzá, és lányainkkal a karjaimban ültem vissza Kristen mellé az ágyra. Sophie és Dorothy mostanra lenyugodtak, és hatalmas szemekkel tekintettek körbe a nagyvilágban. Először rájuk, majd a bennük gyönyörködő feleségemre pillantottam, és teljes bizonyossággal tudtam, még egy ilyen boldog család az egész univerzumban nem létezik.
Ők, és persze az otthon hagyott kisfiunk voltak azok, akiket a szívem összes érzelmével imádtam. És a legszebb az volt az egészben, hogy együtt voltunk. És tudtam, hogy együtt is maradunk.
Együtt… a végtelenségig…
És igen... Többek örömére vagy bánatára (ezt mindenki döntse el maga) elérkeztünk a történet végére.
Sokan megtippeltétek ezt az utóbbi napokban, de szándékosan nem akartam hangulatot rombolni. :/
Nekem sem könnyű, sőt. Baromi szar :S @ De egyszer minden véget ér..
Vagyis..
Tulajdonképpen rajtatok áll.. hogy folytatom-e..
Mondjuk szerintem - ahogy magamat ismerem :D - mindenképpen folytatom, csak az a kérdés, hogy 1. mikor? 2. blogra fogom-e publikálni?
A mikorról fogalmam sincs, biztos, hogy nem holnap, nem is jövő héten, a jövő hónap már elképzelhető, de az sem napi egy vagy hat fejezet lesz, hanem.. fene tudja. Az is lehet, hogy ez jövőre tolódik.. Nem tudom. Egyelőre vége. Ez biztos.
Hogy publikálom-e majd, nos ez függ attól, hogy mennyi és milyen hangvételű kommentet kapok erre a bejegyzésre :D
Soha egyszer sem követeltem meg tőletek, mert bár baromi jó volt visszaolvasni mindig a véleményeket, SŐT sokszor nektek köszönhetően alakítottam a dolgokat, mikor ihlethiányom volt, rengeteg tanácsot, ötletet, segítséget nyújtottatok, amit ezúton szeretnék megköszönni! Most viszont ennyi idő (fél év, mert ápr 19-én tettem fel az első fejezetet) és ennyi fejezet (438 db) után azt hiszem, hogy megérdemlek annyit tőletek (névtelenek most pls kíméljenek), hogy egy pár mondatban elmondjátok a véleményeteket.
Aki nem tud kommentelni, mert a blogger ki akar szúrni vele, az írhat emailt a szilalwaysrs@gmail.com címemre, és én az ő neve alatt fel fogom rakni kommentbe a véleményt.
Ezt nagyon megköszönném, tényleg jelentős lenne a folytatás miatt.
Mindannyian a szívemhez nőttetek, épp úgy, mint a történet, amit baromi nehezen engedek most el (meg is siratom :S), de tényleg itt van az ideje - egyelőre.
Az alábbi kis videóban kiemelem azokat a személyeket is, akik a blog sorsának alakulásában segédkeztek, valamint egy kvázi stáblistát is kaptok :D
Nagyon fog hiányozni ez az egész, de sajnos külső okok is befolyásoltak abban, hogy ez a dolog bekövetkezett.
A rosszakaróimra egyáltalán nem haragszom :D Sőt, őszintén örülnék, ha ők is komiznák ezt az utolsó bejegyzést, mert kíváncsi vagyok, vajon még mindig csak az irigység beszél-e belőlük :D
A folytatást, ha úgy alakul, akkor vagy ide, vagy egy új, másik blogra fogom feltenni, vagy ha nem úgy alakul, akkor a pár érdeklődőnek emailben küldöm - megint mondom, ez a mosti kommentjeitektől függ, teljes és kizárólagos mértékben. Nem a tetszik-nemtetszik pipáktól!
Végezetül meg szeretném még egyszer egyöntetűen köszönni mindannyiotoknak, hoyg adtatok nekem hat csodálatos hónapot. Veletek sírtam és nevettem - én íráskor, ti olvasáskor -, ti voltatok többen is, akik tartották bennem a lelket, amikor kiakadtam valamiért, és ti biztattatok. Nélkületek nem ment volna. :)
Őszintén hálás vagyok és örömmel gondolok mindannyiotokra. :)
Ha valamelyiktek neve kimaradt az alábbi vidiből, az a véletlen műve, de pls képzelje oda magát :) Mert tényleg! Köszi, csajok! (És persze az egyik közvélemény kutatás szerinti 5 db férfi olvasómnak szintúgy ;-). Nagy köszönet!!! )
Szeretlek benneteket! És ez életreszóló :) (L) :$$$
Puszi mindenkinek!
Hamarosan találkozunk.. vagy nem :)
A blog addig is megmarad, nem fogom bezárni vagy törölni vagy stb, úgyhogy a chat is meg minden a mostani állapotában marad, és én személy szerint nagyon nagyon örülnék is, ha nem tűnnének el azok az emberek a balfenéken, akik végigkísérték velem akár az elejétől, akár későbbtől a történéseket :)
A jövővel kapcs: a másik blogot biztosan folytatom (Harboured Passion) és új tervek is vannak készülőben, de egyelőre azt hiszem, pihenek egy kicsit. :)
Rátok is rátok fér :D
Sziasztok!
Szil
Előbb nézzük ezt:
STATISZTIKA
Összesen 438 fejezet
Összesen (a maiig) 3899 komment
Időtartam: 2010. 04. 19 - 2010. 10. 12.
Látogatottság eddig a pillanatig: 383 861 fő
Az utóbbi napok látogatottságát az alábbi képen láthatjátok - átlagosan napi 500 fő!
Köszönöm mindannyiotoknak a részvételt! :)
És kreáltam egy kis összefoglalót a végére:
(még egy bocs, ha vki kimaradt, nem direkt!!! majd idővel korrigálok!)
Ölellek benneteket!! (L)(L)(L)
...
