96. fejezet
(Rob)
Tom. Miért hívta ide Kristen Tomot? Miért pont őt? - gyötrődtem tovább egyedül még mindig a kanapén, miután szerelmem beszélt vele, majd visszasietett a vendégszobába, ahonnan a fiunk hangja hallatszott ki. Őtőle is megfosztott éjszakára. Mindketten hiányoztak, holott egy házban voltunk.
Ha legalább tényleg tettem volna bármit is, de egy ujjal sem értem a ribanchoz. Beláttam, hogy minden ellenem szól, de ártatlan voltam! Kristen mégis megbüntetett, és ha most még a rendőrség is… Akkor nekem végem.
De hogy jön vajon a képbe Tom? Mert ő az egyetlen, akiről Kristen tudja, hogy már követett el ilyesmit? Vagy nő lévén szolidáris az áldozattal? Vagy…
Tom ügyvéd. Lehet, hogy el akar válni tőlem?
Egész testemben megremegtem és hirtelen nem kaptam levegőt. Az nem lehet, ezt nem élem túl! - haltam meg máris gondolatban. Hogy elveszítsem őket? - pillantottam a szoba felé. Azt már nem! Kristennek hinnie kell nekem!
Felálltam és az elfogyasztott whisky miatt labilisan odatámolyogtam a kisszoba ajtajához. Meghatódtam, ahogy szerelmemet a fiunkkal láttam. A pocakjában pedig ott voltak a lányaim.
- Kristen - szóltam hozzá szenvedően, de még befejezte a pelenkázást, mielőtt felém fordult volna. Ekkor közelebb léptem és magamhoz öleltem.
- Nem tettem semmit! Kérlek… Legalább te higgy nekem! - könyörögtem halkan.
Ő erre tétován visszaölelt, mire még jobban szorítottam, a hasa miatt mégis óvatosan.
- Rob… - kezdte erre nyugodt hangon, amiből arra következtettem, hogy már döntött.
- Nem egyezem bele a válásba! - közöltem vele határozottan. Éreztem, hogy megmerevedik a teste. - Szeretlek benneteket! És nem engedem, hogy elhagyj!
- Rob! - szólt megint, de egy csókkal fogtam be a száját. Meglepődtem, amikor egy másodpercnyi hökkenet után visszacsókolt, de a reakciójának megörülve csak még szenvedélyesebben ostromoltam az ajkait. És ő szintúgy.
Aztán kifulladva elengedtem, Kristen pedig rám nézett.
Úgy tűnt, mondani akar valamit, de a csengő hangja megakadályozta benne. Biztos Tom érkezett meg - gondoltam és újra összeszorult a szívem. Most-még-feleségem eltolt magától és indult ajtót nyitni.
Elkeseredetten néztem utána. Ezek szerint nem győztem meg. Felvettem Victort az ágyról, magamhoz szorítottam, majd lassan szerelmem után lépdeltem.
Addigra beengedte Tomot, aki gyanakodva szemlélte őt.
- Miért hívtatok? - pillantott aztán rám. Én nem voltam képes kimondani. De Tom nem volt hülye. Egyből feltűnt neki, hogy valami gond van, ráadásul közöttünk. - Nem fogom levezetni a válópereteket! – közölte elnézően mosolyogva.
(Kristen)
Kirázott a hideg is, mikor beengedtem Tomot, de mivel ő volt az egyetlen elérhető olyan egyén, aki ismeri a jogot, csak rá számíthattunk ebben a kellemetlen helyzetben. A szavai viszont megdöbbentettek. Ahogy az előbb Rob szavai is.
Miért hiszik ezek, hogy válni akarok?
Hangosan is feltettem a kérdést, mire a fiamat leszámítva két csodálkozó férfiszempár meredt rám.
- Hát nem akarsz? – suttogta a férjem a kettőből.
- Nem akarok – közöltem vele azt, amit már a csengő megszólalása előtt is akartam.
Az éjjel volt időm végiggondolni mindent. Előző nap tényleg nem hittem el, hogy Rob nem vétkes valamilyen szinten abban az ügyben. Illetve… Soha nem feltételeztem volna róla ilyesmit, épp azért volt olyan elképesztő, amit mesélt. És egyben bizarr is. Miért találna ki ilyet bárki – gondoltam itt arra a lányra.
Egy hang végig azt ordítozta a fejemben, hogy ez nem igaz, és amikor Rob elmesélte az egészet, láttam benne realitást. Egy csúnya csapdába került, semmi egyéb. Az viszont, hogy a fejemhez vágta az állítólagos „pasiügyeimet”, az kicsapta a biztosítékot. Ez fájt.
Végigszenvedtem az éjszakát nélküle, de most szükségem volt egy kis egyedüllétre, hogy végiggondoljam, hogyan tovább. Tisztában voltam vele, hogy ő sem alszik, hanem egy ajtónyira szenved, csak ő a nappaliban, míg én Victorral a karjaimban, és a lányainkkal a méhemben a vendégszoba rejtekében, de tiszta fejre volt szükségem, és magányra, hogy kitaláljam a megoldást.
Ami nem létezett. Akármit állíthat a ribanc, mert nincsenek tanúk. De vajon tényleg…? Milliószor bizonytalanodtam el. Csupán hajnalban jutott eszembe, hogy szerelmem hogy bánt velem annak idején, miután… Tom… Nem, ő sosem tenne ilyesmit. És nincs is rászorulva.
Csak az első dühöm és féltékenységem gerjesztett bennem kételkedést, miután előző este hazaérkezett. A nyomok a nyakán, és a sokáig tartó kimaradása… mindez együtt meglehetősen gyanús volt. Mégis őszintének tűnt, amikor tagadott.
Reggelre eldöntöttem, hogy hiszek neki, viszont valószínűleg én vagyok az egyetlen. Ezért volt szükség egy olyan valaki segítségére, aki jogilag is tud segíteni. Felhívtam Tomot, most pedig szembe kellett néznem vele. És valaha volt félelmeimmel vele kapcsolatban.
Ők viszont azt hiszik, hogy a válás miatt hívtam ide.
- Meséld el neki is, mi történt – léptem oda még mindig elképedt kedvesemhez, és elvettem tőle a fiunkat. – Aztán találjatok ki valami értelmeset a csaj ellen. Én bármikor szívesen hazudom azt, hogy velem voltál akkor, vagy… én voltam ott veled a klubban. Az irodában… Nem te tetted! – zártam rövidre, majd a konyhába mentem, hogy csináljak valami reggelit a pocoknak. No és persze a lányoknak.
(Rob)
Miután Kristen eltűnt a konyhában a fiunkkal, kérdően meredtem Tomra, de ő is csak vállat vonni tudott.
- Úgy festettetek, mint akik máris végeztek egymással… - mentegetőzött előbbi szavaiért. – Vagy legalábbis ő veled… - mért végig. – Mennyit ittál az éjjel?
Csak morrantam egyet, majd a kanapéra mutattam, hogy üljön le. Én a konyha felé indultam, ahol életem szerelme épp a hűtőben matatott. Victor az etetőszékben ülve várta a finomságokat.
Közelebb léptem Kristenhez, és mikor a hűtő ajtaját becsukva megfordult, a karjaimba zártam.
- Köszönöm – suttogtam a nyakába, majd csókokkal borítottam. – Hogy mégis hiszel nekem – tettem hozzá már a szemébe nézve. – És hogy nem akarsz elválni – hajtottam le a fejem.
Ekkor felemelte a kezét, és megsimogatta az arcomat. Majd a nyakamat. Ahol a ribanc körmeinek a nyomát éreztem fájni. A szemeiben mégis szerelmet láttam. Végre megint éreztem is. A szavai viszont még megbántottságot sugalltak:
- Sokkal rosszabbul esett, amit a „pasiügyeimről” mondtál. A nőkkel való erőszakoskodás nem a te stílusod – tette hozzá fanyar mosollyal. – Inkább az övé – biccentett a nappali felé. – Mossatok ki téged valahogy a bajból.
Még mindig alig hittem el, hogy „csak” amiatt költözött szét tőlem éjszakára. Megfogadtam, hogy soha többé nem emelek kifogást az akármilyen exei ellen. Még akkor sem, ha azok tényleg csak barátok voltak.
- Szeretlek – borítottam puszikkal az arcát, száját.
- Jóban, rosszban… - suttogta, majd megcsókolt.
A kisdedünk hangja pukkasztotta szét az idilli pillanatot, aki visítva követelte végre a jussát. Még egy pillanatra magamhoz öleltem szerelmemet, megsimogattam a pocakjában megbújó lányainkat, majd egy utolsó, röpke csókot nyomva ajkaira a nappaliba indultam, hogy elmondjam Tomnak, mi is történt.
- Nehéz ügy – motyogta, amikor befejeztem. – De nem lehetetlen – tette hozzá, reményt élesztve ezzel bennem. – Azt mondod, voltak sérülések a lányon?
- Azt – bólintottam.
- És nem te csináltad őket – vonta le a következtetést. – Akkor azt kell megtalálnunk, aki igen. Vagy… nem ártana körülnézni a klubban – húzta össze a szemöldökét, majd felállt. – Menjünk.
- Most? – kérdeztem.
- Mire várjunk?
Igaza volt. Elindultunk. Alighogy kiléptünk viszont az ajtón, két kopogni készülő rendőrrel találtuk szembe magunkat. Engem kerestek. Kristen holtsápadtan állt mellettem, éppen egy rövid időre szóló búcsúpuszin voltunk túl, de most ő is megdermedt.
Az a kurva máris megtette a feljelentést, csak mert nem voltam hajlandó megdugni. Persze ezt nem így adta elő a zsaruknak. Látleletet is vetetett. Tom elemében volt. Látni akarta a bizonyítékokat – mellesleg én is nagyon kíváncsi voltam ezekre –, de megkérte a tiszteket, hogy kísérjenek már el bennünket utána a klubba – a tett állítólagos helyszínére.
Szerencsére még nem akartak rögtön lecsukni, így a bizonyítékok szemrevételezése, de legfőképpen az orvosi papírok elolvasása után mind odamentünk. A legmegdöbbentőbb mozzanat az volt, mikor Kristen utánunk szólt – jobban mondva Tom után, aki visszalépett hozzá. Szerelmem ekkor saját szabad akaratából fogta meg a kezét, és mondott köszönetet neki a gyors segítségnyújtásért. Tom legalább annyira meglepődött ezen, mint én magam, de mennünk kellett, így elhalasztottuk a csodálkozást.
A klubban egyből az öltözőbe mentünk, ahova én magam be sem léptem. Tom nézegette végig a bútorokat, mindent tüzetesen és alaposan, bár fogalmam sem volt róla, mit keres.
- Azt mondtad, és a leletek is azt mondták, hogy a zúzódások valamiféle nehéz tárgy ütésétől keletkezhettek – pillantott rám. – Igaz?
- Gondolom – helyeseltem. Ekkor a rendőrökre nézett, akik kíváncsian várták, mi fog kisülni ebből. Tom ekkor benyúlt az egyik öltözőszekrény mögé, és előhúzott egy kezet. Egy ökölbe szorított próbababa-kéz volt. Vérnyomokkal díszítve.
- Ha valaki amatőr, akkor gyakran hátrahagyja a legterhelőbb bizonyítékokat – mondta eztán, és az egyik zsaru által nyújtott zacskóba csúsztatta a „tettest”. – Szerintem inkább a hölgyet kellene feljelentenünk zaklatásért – nézett rám kérdően. Elképedtem.
- Honnan tudtad, hogy ott van az a… dolog? – pillantottam rá, miután a rendőrök távoztak, és mi Tom kocsiján szintén visszaindultunk hozzánk.
- Úgysem hiszed el – felelte vigyorogva.
- Hátha mégis…
- A minap láttam egy filmet… - kezdte, de nem kellett befejeznie. Tényleg nem hittem el! Vagyis csak nehezen. Mégis igaz volt, és megint sokat kellett megköszönnöm Tomnak.
A házunk előtt kiszálltam, és beinvitáltam. Valamiért az volt az érzésem, hogy már Kristennek is könnyebb egy kicsit a közelébe tartózkodni. Persze nem szerettem volna, ha napi szinten összejárogatnak, csak… kedvesem emberi tűrőképességének határáig merészkedve, időnként. Ő viszont elhárította a meghívást. Pont ugyanebből az okból kifolyólag.
- Ettől még utál engem, és teljes joggal.
Eszembe jutott, hogy Tom nemrég bevallotta neki, hogy ő még mindig szereti. Emiatt még mindig nem bíztam benne én sem, és elkönyveltem, hogy valószínűleg soha nem is fogok már, de talán egy normális kapcsolatot ki lehetne alakítani. Hisz kit engedjünk közel magunkhoz, ha nem az ellenségeinket?
De nem erősködtem, hagytam, hadd menjen a dolgára, én pedig boldogan léptem be a házba, hogy elújságoljam, minden rejtély megoldódott, én pedig szabad vagyok.
A földszinten azonban csend honolt. Elkiáltottam magam, mire fojtott nyögés érkezett az emelet felől… Félve indultam felfelé. A hangok a hálóból jöttek…
:DDDDDDDDDDD
Gondoltam, itt most abbahagyom, és hnap folyt köv, de akkor megint utálnátok :DDDD
Szal.. íme:
A rémület már azelőtt eluralkodott rajtam, hogy benyitottam volna. De Kristen miért csalna meg a saját házamban? A közös ágyunkban? És kivel?! És egyáltalán: miért tenné?
A szobába lépve mégis megfagyott a vér az ereimben…
:DDDD najó, még mindig nincs vége, nyugi.
Kristen a fal mellett kuporgott, és láthatóan fájdalmai voltak. Egyből odaugrottam mellé.
- Mi történt? – kérdeztem. Láttam, hogy a kezeit a hasára szorítja, amitől csak még inkább pánikba estem. Nem lehet, nem akarom, hogy baja essen akár neki, akár a lányainknak.
- Csak megbotlottam, és elestem – pityeregte szerelmem az egyik lámpa zsinórjára vetve gyűlölködő pillantásokat. – És pont… a hasamra – tette hozzá.
Habozás nélkül a karjaimba vettem, és rohantam le vele a földszintre. Azonnal beültettem a kocsiba, majd visszamentem Victorért, és átadtam a szomszédba Lizzyékhez. Ezután padlógázzal száguldottam a korház felé.
Végig azon imádkoztam, hogy ne essen semmi bajuk. Kristen mellettem sírdogált, és a nélkülözhetőbb kezemet szorongatta.
Az orvosa szerencsére épp műszakban volt, meg is tudta vizsgálni rögtön. A bő kétórás vizsgálatsorozatot követően az arckifejezése viszont nem sok jót ígért…
:DDDDDDDDD
Ígérem, ez volt az utolsó :DD
Kristennek egészen addig nem apadtak el a könnyei, amíg a doki ki nem mondta az ítéletet:
- A kisbabáknak semmi bajuk. Az ijedtség nagyobb volt, mint a baj.
Utána a megkönnyebbüléstől kezdett sírni. Haza is mehettünk, de önkényesen rögtön ágyba parancsoltam. Túl sok volt már az izgalom erre az elmúlt egy teljes napra vonatkozólag, és meg akartam kímélni magunkat a további balszerencsétől.
Átmentem Victorért a szomszédba, útközben elláttam Bennyt és Nightot is táplálékkal, majd a fiunkkal visszatérve mi is kedvesem mellé csoportosultunk a hálóba. Szerelmesen bújtunk egymáshoz.
Kristent a karjaimba vettem, míg ő a picit ölelte magához. Mivel aludni nem akart, elmeséltem neki, mi volt a klubban, majd csodálkozva megkérdeztem.
- Hogyhogy egyből Tomra gondoltál?
- Más ügyvédet nem ismerek a környéken… Londonban… - vont vállat. – És valaha a barátod volt…
Volt. Jól mondta. Mert amit Kristennel tett, az elvette tőle a jogot, hogy bármikor is újra az lehessen. Viszont ő már tényleg nem félt tőle annyira. Persze láttam rajta reggel, hogy nem lesz a kedvenc ismerőse, de kivívta a csodálatomat – nem először – azzal, hogy önként hívta ide, és a hála gesztusaként hozzá is mert érni…
De legfőbbképpen a szerelmemet tudhatta a magáénak. Én pedig az övét. Még bocsánatot is kért a külön töltött éjszakáért, de úgy gondoltam, ezret is eltöltenék nélküle, ha biztos lehetnék benne végül, hogy sem válni nem akar, sem bárhogy máshogy elküldeni. Vagy elhagyni. A jelenlegi újra-boldogság szerint nem tervezett már ilyesmit.
Ők jelentették számomra a mindent. Ezt be is bizonyítottam az elkövetkező napokon. Legalábbis igyekeztem. Kristent szigorú ágynyugalomra kárhoztattam, csak a gyerekszobába mehetett át, amelyet szépen lassan teljesen berendeztünk az új kis jövevények számára.
Még úgy is távol tartottam magam tőle, nem akartam ugyanis, hogy bármi baja essen a két kis pöttömnek a pocakjában. Ezt tűrte a legnehezebben. Miután egyik nap tisztázódott a Diane-ügy – a rendőrök megint megjelentek, de csak hogy közöljék, a csaj egy pszichopata, és nem először játszott hasonlót –, mindketten úgy megkönnyebbültünk. Rajta is láttam végre azt, amit napok óta csak sejtettem: végre tényleg elhitte, hogy nem tennék olyat soha. Senkivel.
Kicsit zavart, hogy először nem hitt nekem, de beleképzeltem magam a helyébe. Én még nagyobb balhét csaptam volna, ha ő kerül hasonló szituációba, úgyhogy inkább meghúztam magam, és örültem, hogy ennyivel lerendeződött az egész.
A karácsonyt Brightonban szándékoztuk tölteni, ahova Victort is magunkkal vittük. Kedvesem előtte még jelentkezett egyszer a nőgyógyászánál, aki újfent megállapította, hogy a babákkal minden rendben, tökéletesen egészségesek, és a múltkori esésnek semmilyen káros következménye nincs.
A szentestén engedtük szabadjára először újra a baleset óta elfojtott szenvedélyünket, mely egymás iránt érzett végtelen szerelmünket ötvözte…
