95. fejezet
(Rob)
A dolog nem is furcsa volt, inkább csodálatos!
Kristen a hasához kapott, majd belökte a félig már kinyitott ajtót, megragadta a kezemet, és a tenyeremet a pocakjára tapasztotta. Elakadt a lélegzetem. Isteni volt újra érezni, ahogy a gyermekeink szerelmemben mocorognak. Egyből térdre rogytam előtte, és már két kézzel fogdostam a derekát.
A babák szinkronban mozogtak benne. Mind a két oldalon ugyanazt a rugdalást éreztem. Mintha egymás tükörképei lettek volna.
Csak nemrég, pár hete kezdett el gömbölyödni kedvesem – duzzogott is kicsit az újabb ruhatárcsere miatt, bár a nővéreim agyonhalmozták szexisebbnél szexisebb fehérneműkkel például, amelyek ritkán érték meg a kétszeri viselést, a többségük szakadtan végezte.
Most a mocorgás mindkettőnket váratlanul ért. Felnéztem szerelmem arcára. Éppoly átszellemülten mosolygott, mint amilyen meghatottnak én éreztem magam. A picik abbahagyták a verdesést, mire felemelkedtem, és magamhoz öleltem életem értelmét.
- Köszönöm – súgtam elérzékenyülten, miközben puszikkal halmoztam el az arcát, végül az ajkait.
- Szeretlek – felelte, mielőtt csókba forrtunk volna.
Nekem több szóra lett volna szükségem, hogy méltó kifejezést találjak az érzésre, amelyek átjártak. Ennek híján ugyanígy viszonoztam.
Nem érdekelt, hogy késünk a többiekkel közös vacsoráról, a hálószobába vezettem Kristent és miután levettem róla a nemrég felhúzott ruháját, az ágyra fektettem. Én is mellé hasaltam ezután, és percekig a pocakjának szenteltem minden figyelmemet.
(Kristen)
Váratlan volt az érzés, először el sem hittem, pedig már számíthattam volna rá, ahhoz elég idősek voltak bennem a babák, hogy jelt adjanak magukról. És nem is akármilyet! Egyszerre kezdtek el mozogni.
A vibrálás az egész testemen végigfutott. Mintha belülről simogatott volna valami. Egészen leírhatatlan volt, más, mint Victorral, de mégis ugyanaz.
Rob legalább úgy elérzékenyült, mint anno L.A.-ben a parkban. Egyből a hálószobába vitt, lefektetett, és sokáig csak a hasamra figyelt. Elképzelni sem tudtam, mit bír rajta annyit nézegetni, simogatni és hallgatózni még akkor is, mikor a lányok már elnyugodtak. De ő most is csak kívülről élhette át ezt a csodát, a kiváltságos ezúttal is én voltam.
A picik pedig igen aktívan hozták a tudomásunkra, hogy élnek és virulnak.
Az estére tervezett program persze így elmaradt, Rob szólt Iannek, hogy most nem alkalmas az állapotom a bulizásra, úgyhogy mi a szobánkban maradunk.
Ezzel sikerült bennük egyöntetű aggodalmat keltenie, mert néhány percen belül megjelentek az ajtónkban. Ian, mint önkéntes orvosunk, azt hitte, baj van és rögtön meg akart vizsgálni, de mikor Rob közölte velük, hogy csak a lányainknak örülünk, rögtön visszavonultak. Mi pedig a hálószoba mélyén adtuk át magunkat a boldogságnak.
A büszke apuka ki akarta szedni belőlem a másik kislány nevét, de elhatároztam, hogy majd csak a szüléskor árulom el neki. Picit még bennem volt a félsz, hogy mi van, ha mégis csak az egyiküknek sikerül életben maradnia.
Erre azonban igyekeztem minél kevesebbet gondolni. Nem esett nehezemre, amikor Rob - pont, mint most is - igen hatékonyan terelte el a figyelmemet. Gyengéd cirógatásai az őrületig feltüzeltek, olyannyira, hogy a bennem levő csöppségekről is megfeledkeztem és őt kívántam magamban érezni. De ezt is túl óvatosan csinálta, mondván, hogy nem akar bennünk kárt tenni.
Felnyögtem, aztán emlékeztettem, hogy akkor sem ártott, amikor a fiunkat vártam. Ez végre hatott. De csak egy kicsivel több vadságot kaptam, túlzásba nem vitte, úgyhogy nekem kellett a kezembe vennem a dolgokat. Illetve először a számba.
Arra játszottam, hogy szerelmem igenis veszítse el az önuralmát. Miután kellően felizgattam a nyelvemmel és a kezemmel – már sóvárgóan és reszketve lüktetett a beteljesülésért –, egyszerűen otthagytam és neki hátat fordítva az ágyra térdeltem.
Így nem látta a hasamat és ezáltal a vágy vörös köde sem szállt fel az agyáról. Mögém helyezkedve pedig végre megtette, amire mindketten áhítoztunk. Míg én a lepedőt gyűrtem magam alatt, szerelmem a csípőmbe kapaszkodva hajtott bennünket egyre hevesebben a csúcs felé, melyet elérve magához ölelt, és zihálva összecsókolgatott mindenütt.
Bár legszívesebben ki sem tettük volna a lábunkat a szobából egész hétvégén, ha már egyszer barátokkal érkeztünk, velük is kellett foglalkoznunk, bár Ian és Lizzy – akik épp a nászútjukat is töltötték egyben, tovább is szándékoztak itt maradni –, valamint Melanie és még Aaron is megértőek voltak. Az örömünkben is osztoztak.
Melanie félig francia volt, úgyhogy őt neveztük ki idegenvezetőnkké. A legutóbbi párizsi tartózkodásunk alkalmával – akkor derült ki, hogy terhes vagyok a fiunkkal – nem tudtunk mindent alaposan felfedezni, pedig a város gyönyörű volt.
Most kihasználtuk a nappalokat, hogy éjjelente egymás szerelmes ölelésébe burkolózva hódoljunk a vágyainknak.
A hétvége hamar elröpült. Mivel Lizzy és Ian még három hétig maradtak a szerelem fővárosában, négyesben utaztunk vissza Londonba. Melanie-val már egy ideje nagyon jóban voltunk, és úgy tűnt, tényleg boldoggá teszi Aaront. De ők még nem terveztek esküvőt.
Mikor egyszer kettesben maradtam vele, meg is kérdeztem, melyikük nem akarja. Melanie bevallotta, hogy ez még nem is került szóba köztük, ő pedig nem is valószínű, hogy igent mondana, mert milyen lenne már hozzámenni a sógorához. Nekem is furcsa lett volna egy hasonló szituációban, kapcsolatban élni, ezért nem beszéltem sem rá, sem le semmiről.
Rob is egyre több szimpátiával viseltetett egykori hódolóm iránt, akivel nemcsak munkatársai, hanem barátai is lettek egymásnak. Ezt gyanítottam nemcsak azért alakította így szerelmem, mert olyan fenenagyon kedveli, hanem mert így rajta tarthatta a szemét velem kapcsolatban. Persze a világért sem vallotta volna be.
Londonba érve Vic várt minket a reptéren, Victorral a karjaiban. Egyből magamhoz öleltem napok óta nem látott kisfiamat, és puszikkal üdvözöltem az egyre cseperedő csöppséget. Mikor hazamentünk, láttuk, hogy a hétvégén az új gyerekbútorok is elkészültek, és Ricknek hála mindent a gyerekszobákba halmoztak a szállítók, így már csak ott kellett rendet rakni. Ezt másnapra terveztük.
Robnak délelőtt be kellett mennie a klubba valami ügyet intézni – mivel Ian nem volt kéznél, ő volt kénytelen, és így egy időre magamra maradtam Victorral. Az úrfi szépen eljátszott a járókájában, amíg én a nagyobbik gyerekszobában pakolgattam a különféle apróbb dolgokat a helyükre.
Kedvesem megtiltotta, hogy bútorokat tologassak, ezért mellőztem is ezt a tevékenységet, bár szívem szerint megcsináltam volna, mire hazaér. De még délben sem mutatkozott. Claire jött át, úgyhogy egy ideig még nem aggódtam. Kedvenc anyósommal nekiálltunk sütni-főzni, persze főleg ő, én a fiamat babusgattam közben.
Gyorsan telt az idő, de Rob még este tízkor sem volt sehol... Aztán felhívott, hogy csak most végzett. Furcsállottam, de a féltékenységemet nyeldesve megmondtam neki, hogy maradjon csak nyugodtan szórakozni. Ő viszont egyetlen sörnyi kikapcsolódást ígért, és azt, hogy utána mindenképpen hazaindul. Bíztam benne, hogy tényleg így lesz, viszont mikor megérkezett, a legborzasztóbb félelmeim látszottak valóra válni...
(Rob)
Az étteremben megjelenő ellenőrökkel sokáig nem tudtam mit kezdeni, végül Briant kértem meg, ha tud, jöjjön és legyen a segítségemre, mert ilyen ügyet eddig még nem intéztem. Brian jött is, a klubban régebben gyakran felbukkantak, de az egész délutánunk ráment. Ráadásul be is kellett zárnunk, amíg a hatóság emberei mindenütt alaposan körül nem néztek.
Ez nemcsak bevételkiesést, hanem plusz kiadást is jelentett, mert az alkalmazottakat ugyanúgy kellett fizetnünk. El is küldtem őket haza, mivel sok hasznukat úgysem tudtam venni. Este viszont már szerettem volna kinyitni, hogy az emberek hadd szórakozhassanak – ha már éhen kellett maradniuk a zárt étterem miatt.
Ez szerencsére sikerült is. Fáradtan rogytam le végül a pulthoz, és kértem Angie-től egy sört. Felhívtam Kristent, és bocsánatot kértem, amiért ilyen sokáig tartott a dolog, de kedves és megértő volt. Sőt, rábírt, hogy maradjak csak kicsit kikapcsolódni.
Ezt furcsállottam, és nem akartam rá hallgatni, csupán ezt az egy sört terveztem be „kikapcsolódásként”. Persze le is rohant az egyik új alkalmazott hölgyszemély, Diane, akit bár délután hazaküldtem, visszajött szórakozni, és egyből megtalált.
Többször közöltem vele finoman, és udvariasan, hogy családom van, akiket imádok, nem hatotta meg. De ezt először még nem tudtam, ugyanis úgy tett, mintha elfogadná a visszautasítást.
Később épp az irodában szedegettem össze a cuccaimat, amikor sírást hallottam az öltözők felől. Ez volt az, amire ügyet sem kellett volna vetnem, de a hangok alapján valaki nagyon kiborult, így közelebb mentem. Döbbenten láttam, hogy Diane ül az egyikben összetörten – de szó szerint, horzsolásokkal tele, a ruhája szétszaggatva.
Közelebb léptem, hogy megtudjam, mi történt, közben már a mobilomat keresgéltem a zsebemben, hogy hívok mentőt, rendőrt, akárkit.
Erre viszont hirtelen mosolyogva a nyakamba akaszkodott, belém mélyesztette a körmeit, és csókolgatni kezdett. Lefejtettem magamról a karjait, és megkérdeztem, mégis mi a francot művel.
- Ha nem adod meg magad, akkor feljelentelek bántalmazásért, és munkahelyi zaklatásért.
Elképedtem. És ha lehet, minden eddiginél megvetőbben néztem végig rajta. A jelen helyzet és a labilis elmeállapota szerint elhittem, hogy képes lenne rá. Ráadásul mindenki neki hinne – még én is elhittem, hogy valaki bántotta. És szemtanú nem volt, hogy nem én tettem…
Ennek ellenére sem voltam hajlandó egyetlen ujjal is hozzáérni. Otthagytam, nem törődve a kiabálásával, de előbb még közöltem vele, hogy ki van rúgva. Azonnali hatállyal.
Aztán egyelőre fogalmam sem volt, mit tegyek. Tartottam tőle, hogy valóra váltja a fenyegetéseit. Hazamentem, de Kristen egyből kiszúrta, hogy valami bajom van.
- Jól telt a délutánod? – kérdezte hidegen, mikor még nem sejtettem, milyen éles szeme van.
- Kicsit zaklatottan – feleltem, és elmeséltem neki egyelőre azt, ami az ellenőrzés során történt.
Őt viszont nem nagyon érdekelte a napomnak ez a része.
- És kivel henteregtél utána? – gyűltek könnyek a szemeibe. Először meglepetten pillantottam rá, aztán bevallottam, hogy senkivel. A tekintete mégis hitetlenkedést tükrözött felém. Ekkor említette meg, hogy milyen vörös foltok látszanak a nyakamon.
- Miért hazudsz, Rob? – sírta, mire közelebb akartam lépni, hogy átöleljem, de undorodva elhúzódott az érintésem elől. – Úgy lenne fair, ha elmondod, hogy már nem akarsz engem… Minket… – mutatott a pocakjára, és egy pillantást vetett a karjában tartott fiunkra.
Mindennél jobban akartam őket. És most félig máris belehaltam abba, hogy elveszíthetem mindannyiukat.
- Nem csináltam semmit! Higgy nekem, kérlek! – Kezdtem totálisan kétségbeesni. Hogy egy kis hülye picsa az egész életemet tönkretegye… na ez már sok volt!
Kristen nem hitt nekem. A hálóba zárkózott. Esélyem sem volt elmondani neki, mi történt valójában. Victort is magával vitte oda, és a hangokból ítélve sírt. De nem akarta meghallgatni, amit mondani akartam, hiába könyörögtem órákon át. A végére már én is feldühödtem.
- Tudod jól, hogy soha nem csaltalak meg! – vágtam hozzá a csukott ajtón át. A saját szívem vérzett, amiért ilyen hangon beszélek vele, de a szép szavakat nem akarta meghallani. – Te vagy az, aki egyfolytában kikészítesz a pasiügyeiddel! – Na ezt nem kellett volna mondanom. Abban a pillanatban tudtam, amikor abbahagyta a zokogást. – Ne haragudj – kértem bocsánatot rögtön.
Ekkor kinyílt a hálószoba ajtaja. Ott állt ő, könnyáztatta arccal, csapzottan, kimerülten.
- Azt hiszem, most lett elegem… – mondta halkan, szemeiben szomorúság csillant, és lemondás. Nem szerelem.
- Ne haragudj – akartam átölelni, de hátrált egy lépést, és elfordította rólam a tekintetét. De nem adtam fel. – Hadd mondjam el, mi történt valójában – kérleltem.
Nem válaszolt. Elmondtam. Utána sokáig hallgatott. Nem is nézett rám, míg emésztgette a tényeket. Amelyek visszagondolva tökéletesen vágták alattam a fát. Ha Diane tényleg feljelent, akkor nem tehetek semmit. Nincs olyan ember a Földön, aki nekem hinne. A sérülései – akárhogyan is szerezte őket – egyértelműen ellenem szolgáltattak bizonyítékot. Egyedül abban bízhattam, hogy nem teszi.
Kristen továbbra is kételkedett. És a vendégszobába költözött erre az éjszakára. Én viszont képtelen voltam lehunyni a szemem, pláne a hálóban és úgy, hogy ő nincs ott velem. A nappaliban, a kanapén vártam a reggelt, amikor majd szerelmem ítéletet mond felettem.
Az éjt egy üveg whisky társaságában töltöttem, amelynek tartalma jócskán megfogyatkozott, mire a hajnal első sugarai bekúsztak az ablakon. Mozdulni sem bírtam a kétségbeesésétől és a kilátástalanságtól, amikor nyílt a vendégszoba ajtaja.
Odapillantottam. Kristen az ajtófélfának támaszkodva végigmért. Egyelőre nem szólt egy szót sem.
- Szeretlek – nyöszörögtem viszont én. – Kérlek… – Az hallgattatott el, hogy lassan elindult. A dohányzóasztalról felvette a mobilját. Vártam. És el sem mertem hinni a szavait, miután tárcsázott valakit. Közben végig a szemembe nézett.
- Tom? A segítségedre van szükségünk. Ide tudnál jönni?
