93. fejezet
(Kristen)
- Mi volt ez? – néztünk egymásra Jennyvel riadtan, miután ő rögtön lefékezett, amint… mintha nekünk jött volna valami...
- Nem tudom – rázta a fejét.
Ekkor a fényszóró csóvájába bevonszolta magát egy kutya. Kiköpött olyan volt, mint Benny, de ő nem lehetett, láttam otthon megkötve, mielőtt eljöttünk. És különben is, mit keresne erre?! Sokkal csapzottabb is volt. És húzta az egyik lábát, ahogy a fényben lassan távolodott.
- Istenem, elütöttem! – sikított, majd kapott a fejéhez barátnőm.
A kutya is felénk fordult a hangra. Ekkor láttuk meg, hogy erősen vérzik a feje és a pofája. Jenny habozás nélkül a kilincsért nyúlt. Rászóltam, hogy ki ne szálljon, ki tudja, mennyire veszélyes az idegen állat, de persze miért is hallgatott volna rám.
Utána mentem, hogy ne egyedül rohanjon fejjel a falnak, de mire kiszálltam, a kutya bicegve felgyorsított, és eltűnt a fák között. Jenny utána.
Többször is rákiabáltam, hogy azonnal jöjjön vissza, de nem volt hajlandó.
- Megsérült, Kris, lehet, hogy belső vérzése is van! – jött a fojtott hangú kifogás a sötétből.
Én is sajnáltam szegény jószágot, de arra gondoltam, ha el tudott iszkolni előlünk, akkor olyan komoly baja nem lehet.
- Gyere vissza, kérlek! – szóltam utána ismét, mire faágak reccsenése után csodák csodája, Jenny előmászott a bozótból. Egyenesen az autóhoz sietett, velem a nyomában. – Csakhogy megjött az eszed, tűnjünk el innen! – mondtam neki bosszúsan.
Már nyitottam volna az anyósülés ajtaját, amikor észrevettem, hogy ő a csomagtartót nyitogatja.
- Te mit művelsz, mondd? – dörrentem rá mellé lépve.
- Elemlámpát keresek – vetette hátra a válla fölött.
- Ugye nem akarsz utána menni? – hüledeztem.
- Szegény kutyusnak orvosra van szüksége – nyafogta. Nem jutottam szóhoz. Ő folytatta. – Ha én gázoltam el, én is fogom kórházba vinni – jelentette ki, miközben diadalmasan felmutatta és ki is próbálta a lámpát. Sajnos működött.
- Jenny! Itt vagyunk az Isten háta mögött, még az úton is eltévedtünk, sötét van és lehet, hogy soha többé nem jutunk ki innen élve, mert egy baltás gyilkos máris miszlikbe aprít mindkettőnket – dramatizáltam túl a dolgot, de nem hatottam meg vele. – Nem fogom engedni, hogy egyedül kószálj itt!
A reakciója elképesztő volt: szinte a nyakamba ugrott.
- Köszönöm! – suttogta meghatottan a fülembe. Ismét döbbent hallgatás volt a válaszom. – Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. Menjünk!
Ezzel elengedett, majd fogta magát és az erdő felé sietett.
- Jenny! – kiáltottam utána, de nem állt meg, az elemlámpa fénye szerint legalábbis.
Nem hagyhattam egyedül, ezért egy lemondó sóhaj után felkaptam a táskámat az ülésről, mely a talán-életmentő mobilomat rejtette, és követtem.
Hamar utolértem a lökött barátnőmet, nem haladt túl gyorsan. Csak határozottan. És esze ágában sem volt visszafordulni, akárhogy győzködtem vagy zsaroltam. Legalább a kezemet megfogta, hogy ne veszítsük el egymást.
Természetesen nem akadtunk a kutya nyomára, bár néha mintha felvillant volna valami fehér a sűrű feketeségben, amely körülvett bennünket. Aztán el is tűnt.
Negyedórányi gyaloglás után már nem rimánkodtam tovább, hogy forduljunk vissza, ugyanis leszállt a köd, és kizártnak éreztem, hogy visszatalálnánk az autóhoz. Azt szintén, hogy valaha látunk még civilizációt.
A pánik csak lassan kúszott a bőröm alá. A férjemre gondoltam, és a fiamra… Ha most elveszünk, az életben nem talál meg bennünket senki. A sírás fojtogatta a torkomat, de lenyeltem. Jenny miatt – erről győzködtem magam. Nem hiányozna, hogy most még ő is felizgassa magát, és meginduljon nála a szülés. Bár addig még majdnem két hónap volt, de ki tudja…
Barátnőm viszont hirtelen lecövekelt, és a lámpát tartó kezét – mivel a másikkal az enyémet fogta – a hasára szorította.
- Mi az? Jól vagy? – öleltem át a derekát.
- Persze, csak… Menjünk – indult tovább. Visszatartottam a kezénél fogva.
- Jenny, lásd be, hogy a kutya eltűnt. Jól van, él és virul. Vagy az egyik bokor mögött röhög rajtunk, mert jól eltévedtünk miatta – magyaráztam neki a tényeket. – Az orrunkig sem látunk ebben a sötétben. Hová akarsz menni? – kérdeztem tőle a kétségbeesés határán.
Az erdő zajai egyre félelmetesebbek voltak, amihez még hozzá jött a szívem torkomban való dobogása is. Fogalmam sem volt, hogyhogy Jenny nincs beszarva a helyzetünktől. Én elkezdtem rettegni.
- Nem tudom… – nézett körül, persze nem látott semmit. De valamit talán mégis, ugyanis elindult tovább kicsit előrefelé, de átellenesen. Megadóan követtem. Úgyis tökmindegy, merre tévedünk el még jobban.
A távolban viszont én is láttam valamit. Egy házszerű bontakozott ki a sötétségből, amely egy tisztáson állt. Most már komolyan úgy éreztem, hogy valami Z-kategóriás horror főszereplője vagyok. Csak a stáb hiányzott.
- Jenny, könyörgöm, ne menjünk oda – suttogtam, mivel a tisztás szélén megtorpantunk.
- Szerinted lakik itt valaki? – kérdezte ugyanolyan halkan.
- Persze – feleltem. – A baltás gyilkos. Pucoljunk innen, kérlek! – Ennél még a sűrű, sötét erdő is kellemesebb helynek tűnt a maga kísérteties zajaival.
- De előbb kérdezzük meg, használhatom-e a mosdót… Pisilnem kell.
- Jenny! – sziszegtem felé. – Kismillió bokor van itt. Válogass, csak a házba ne, lécci!
- De… – kezdte megint, és sóhajtott is egyet. – Azt hiszem, már be is folyt… Csak nem éreztem… – Megérintettem a combját. Csupa víz volt.
Nem akartam elhinni. Ez nem vizelet lesz… Kedvenc barátnőmnél elfolyt a magzatvíz. Már csak ez hiányzott… Felnyögtem, és előszedtem a mobilomat. Aminek az is mindegy volt, hogy kikapcsoltam, ugyanúgy merült tovább – mostanra a fények se villantak fel. Totális sötétség – pont, mint körülöttünk. És pont, mint a ház…
Talán nincs itthon a lakója – fohászkodtam. Megfogtam a hasát tapogató barátnőm kezét, és határozottan elindultam a kunyhó felé. Ha valóban egy baltás gyilkos lakhelye felé igyekszünk, akkor segítenie kell világra hozni Jenny gyerekét, mielőtt megöl minket. Ha nem, akkor előbb velem gyűlik meg a baja!
Egy teremtett lelket sem találtunk a házikóban, amely tök üres volt. De volt egy fekhely. Áldottam az eszem, amiért egy pokrócot is magammal ragadtam, így nem a mocsokba kellett lefektetnem Jennyt az ágyra. Szegényen most látszott csak a rettegés. Én már rég túl voltam a holtponton. Most viszont…
Még sosem vezettem le szülést, a sajátomat is más csinálta! Maximálisan pánikoltam… De nem veszthettem el a fejem, barátnőmnek szüksége volt rám. Elővettem a táskámból Rob egyik öngyújtóját is, amit kabalából tartottam magamnál. Most hasznát vettük. Akárkié is volt a ház, gondoskodott előre bekészített tüzelővel a csekély kandallóba.
A fa is és a papír is száraz volt, könnyedén meggyújtottam. Most egy cigit is szívesen elszívtam volna. Úgy egy kartonnal. Jennyre pillantottam, aki eközben levette a kabátját és a feje alá gyűrte. Aztán rám nézett, és sírva fakadt.
- Ne haragudj – zokogta. – Nem akartam…
- Sss – térdeltem mellé. – Tudom, te csak a hülye kutyát akartad megmenteni. Ez jó tulajdonság – próbáltam megnyugtatni. – De legközelebb ne éjszaka, ködben akard…
- Köszönöm, hogy itt vagy, Kris – szipogott tovább.
Megfogtam a kezét, és arról győzködtem, hogy minden rendben lesz. A férjeinknek fel fog tűnni, hogy túl soká elmaradunk, és mentőcsapatokat küldenek értünk hamarosan. Legalábbis ebben reménykedtem. Rájuk gondolva én is szívesen elsírtam volna magam, de akkor tovább szítottam volna Jenny bűntudatát, amit nem akartam.
Szerencsére nem kellett kimenni a házból, hogy pótoljam az elégett tűzifát, be volt ez is készítve. Körbehordoztam a tekintetem a ház belsején, amely egyetlen szobából állt, az egyik sarkában kezdetleges konyhával. Még tetszett is volna, ha nem ilyen szituációban nézek körül benne.
Jenny egyre többször nyögött fel. Mindketten csodálkoztunk, hogyhogy ilyen korán indult el nála a szülés, végül arra jutottunk – azaz erről igyekeztem meggyőzni –, hogy az orvosa rosszul tudta, és már igenis időben van. Egy hónapot tévedett mondjuk. De minden rendben.
Lassan egész meleg lett bent, így én is levettem a kabátomat, és beletúrtam a táskámba. Elővettem az ásványvizet, mindkettőnket megitattam, és Jennyvel együtt vártam a következő fájását. Szerencsére még elég ritkák voltak.
Telepatikus úton próbáltam üzenni Robnak, hogy jól vagyunk, de lehetőleg mielőbb szalajtson értünk egy mentőcsapatot. Nem tudtam, hogy sikerült-e, nem „üzent” vissza. Mégis éreztem a jelenlétét. Itt volt a szívemben.
Jennyvel ezután gyermekkorunk történeteit kezdtük el mesélni egymásnak. Félelmetes volt a tény, hogy már óvodásként is ismertük egymást. Mintha ezer éve lett volna. Most szívesen idéztünk vissza mindent, addig sem azzal foglalkoztunk, hogy el vagyunk veszve a jó ég tudja hol, és meglehetősen kilátástalan a helyzetünk…
Már csak abban reménykedtem, hogy Jenny végül kórházban fogja a világra hozni a kislányát.
(Rob)
Egyre jobban kétségbeestem, ahogy telt az idő. A rendőrök és mentősök még itt maradtak, hogy amint Aaron pozitív híreket hoz, azonnal segítségül tudjanak sietni. Kristenről és Jennyről viszont továbbra sem volt semmi hír.
Ian a kérésemre kifosztotta a zsarukat, így most egyik cigit szívtam a másik után, de így is meglehetősen közel jártam az őrülethez. Rick nemkülönben. Az egyik autó motorháztetején üldögélt, arcát a tenyerébe temetve, és várt. Ahogy én is.
Nálunk is volt egy rádió, amint azonnal hallhattuk volna, ha Aaron bejelentkezik rajta, de a masina meg sem szólalt. Bármit megadtam volna azért, hogy a lányok rendben kerüljenek elő. Ehelyett egy fehér foltot láttam meg a távolban az úttesten. Közeledett… Nem ember volt.
Ahogy pár méternyire ért, felismertem egy kutya alakját. Mintha Bennyt láttam volna. De nem ő volt. Ő még meg is ugatott, amikor elindultunk. Felálltam, és közelebb léptem hozzá. Az egyik autó reflektora elég fényt adott, hogy lássam, mennyire megviselt állapotban van.
Szelíd volt, vagy inkább agyon gyötört. Megcsóválta a farkát, majd összeesett. Azonnal mellé térdeltem. Még élt, de a feje csupa merő egy vér volt. Rögtön szóltam a mentősöknek, akik először hülyén néztek rám, amiért azt akartam, hogy egy állatot lássanak el, de végül megtették.
Szerencsére az állat sebe csak látszólag volt vészes, egyébként éppen csak a nyelvét harapta el, valamint a koponyája repedt meg – ez be volt dagadva, de ennyi, semmi más baja nem volt. A színe ellenére Night-nak neveztem el magamban, mivel nyakörv nem volt rajta.
A mentősök nem akarták a kocsiban látni tovább, így magam mellé vettem a saját autóm mellé. Ott ültünk egymás mellett a földön. Valamiért úgy éreztem, ez a kutya nem véletlenül van itt, de nem említettem ezt senkinek, még bolondnak néztek volna.
Körülbelül fél óra múlva visszatért Aaron. Nem járt szerencsével. Most a másik irányba akart elindulni. A félelmeim minden percben növekedtek. És a csajok túlélési esélyei is. Egy hatalmas rengetegben, éjjel, ködben…
Nem mertem belegondolni, mi van akkor, ha valami bajuk esett. Aaronnal akartam menni a következő útvonalon, de nem engedte, mondván, úgy tényleg gyorsabban halad, ha nem kell figyelnie még valakire, aki tapasztalatlanabb ezen a terepen, mint ő.
Tényleg a téboly határán voltam, amikor láttam őt eltűnni az út másik oldalán az erdőben. Az nem érdekelt volna, ha ő eltéved és ottmarad, de Kristenért és a születendő lányaimért igenis aggódtam.
Az idő ólomlábakon vánszorgott… Csak pár perc telhetett el, mióta ismét várakozó álláspontba kényszerültünk, mikor Night felkelt mellőlem, és mint akinek kutya baja, Aaron után iramodott. Megint éreztem a jószág fontosságát. De most sem tudtam mivel magyarázni.
Bíztam benne, hogy ketten megtalálják a nőt, akinek az elvesztésébe belepusztulnék. Másfél óra múlva viszont kezdett megfogyatkozni a reményem.
(Kristen)
Jenny fájásai lassan, de biztosan egyre sűrűbbé váltak. Tudtam, mit jelent ez… Mégiscsak bábáskodnom kell majd mellette. Igyekeztem minden emlékemet feleleveníteni a szülésről. Ez csak azért nem bizonyult jó ötletnek, mert eszembe juttatta Victort.
Könnyek szöktek a szemembe, ahogy a fiamra gondoltam. Abban biztos voltam, hogy nappal könnyebb lesz kitalálnunk az erdőből, de abban is, hogy addig még legalább százszor fogok kiborulni. Persze csak magamban, hogy Jenny ne lássa az igenis zaklatott lelki állapotomat.
Már totál mindenről lemondtam, és barátnőm is beletörődni látszott, hogy ez most nem apás szülés lesz, ahogy tervezték, hanem magányos – illetve barátnős. Körülnéztem a kunyhóban, mit tudnék felhasználni, de semmit nem találtam.
A félelem és a kétségbeesés ekkor kerített a hatalmába Isten tudja, hányadszorra.
Ekkor viszont hallottam valami neszt az ajtó elől. Jenny is odakapta a fejét. Villámgyorsan felkaptam a piszkavasat, hogy akárki a jövevény, ne legyek teljesen fegyvertelen. Először csak kaparászást hallottam, majd lépteket… Aztán feltárult az ajtó…
