BOCS a késésért!!! Kicsit összejött megint a napom.. de mindegy :D
Íme:
90. fejezet
(Rob)
Egyetlen szó visszhangzott a fejemben. Ami mégis kettőt jelentett. Bár Kristen már kétszer is mondta, két különböző szóval, nekem is rá kellett kérdeznem.
- Két kislány?
Szerelmem sírva bólogatott. Már akkor is madarat lehetett volna fogatni velem, amikor a múltkor elmondta, hogy megint babát vár, de ez…! Úristen! Két lány! - tudatosult bennem. Abszolút lesz a nőuralom a családban. Victorral esélyünk sincs!
Muszáj lesz csinálnom még egy fiút - gondoltam -, de addig is… Két kislány! Ezzel duplán megkapom, amire mindig is vágytam - és amitől mindig is rettegtem. Egyet még csak csak szemmel bírnék tartani, na de kettőt?! Ráadásul tuti, hogy az anyjukra fognak hasonlítani. Ez őrület!
De mégis… Csodálatos!
Szorosam magamhoz öleltem Kristent, és hevesen csókolni kezdtem. A kétségbeesésemnél csak a boldogságom volt nagyobb.
- Lesz egy kis Sophie-nk! - suttogtam picivel később - amolyan „én megmondtam”-módon - szerelmem még lapos pocakját tapogatva. – De a másik nem lehet Roberta sem! - figyelmeztettem, mielőtt képes és kitalálja.
De szerencsére felnevetett.
- Nem. Mást találtam ki. Ha már az egyiket te nevezhetted el…
Persze nem árulta el, hogyan akarja hívni majd a másik lányunkat. Hamar beletörődtem, még úgyis volt rá fél évem, hogy kiszedjem belőle. Addig is ki akartam megint élvezni a babavárás örömeit.
Jenny ekkor hozta viszont haza a fiunkat, aztán már ment is tovább, mielőtt elújságolhattuk volna neki a hírt. A pockot sem hagytuk ki az örömünkből. Bár még pici volt, hogy felfogja, szinkronban újságoltuk neki, hogy hamarosan lesz két kishúga.
Aztán megint kétségeim támadtak. Hogy fogunk elbírni ketten három kisgyerekkel? Szerelmem vállat vonva hiába próbált nyugtatgatni azzal, hogy másnak is sikerült már, nekünk is menni fog valahogy. Ez a valahogy volt az, amitől tartottam. De még erre is fél évem volt felkészülni.
Victor vidáman sikongatott, érezte rajtunk az örömünket és ő sem akart kimaradni belőle. Szeretettel öleltük magunkhoz.
Később hármasban álltunk neki vacsorát készíteni. Jobban mondva a nő. Mi, férfiak az asztalnál ülve vártuk, mit rak elénk végül anyu. Szendvicseket kaptunk. Vagyis csak én, a fiam szeme valami gyümölcspéppel lett kiszúrva, steak helyett.
Meg is kérdeztem életem párját, nem-e kéne szerinte lecserélnünk Aaront, aki főszakácskodott is időnként a klub éttermében.
- Miért? – nézett rám döbbenten. – Nem végzi jól a munkáját?
- Ó, de! Csak tudod, a feleségem állítólag főzni tanulgat tőle időnként, és ha még mindig csak szendvicset kapok vacsorára… - Egy konyharuha landolt a vállamon, mire elhallgattam.
- Igenis tudok főzni! – dobbantott még a lábával is szerelmem. Ezután elkezdte ecsetelni, hogyan kell készíteni Worchester-mártást.
- Az, hogy elméletben tudod, még nem jelenti azt, hogy meg is tudod csinálni – kötözködtem vele tovább, de közben bőszen fogyasztottam a szendvicseket, mielőtt még azt is elszedi előlem büntetésből. Victorba is inkább szorgosan adagoltam a pépet, ugyanezen okokból.
Kristen viszont egészen más bosszút talált ki. Egy pillanatig ingerülten figyelt bennünket – főleg engem -, majd gonosz vigyor húzódott édes ajkaira – ekkor kezdtem megijedni, a falat is megállt a számban -, aztán hátat fordított, kinyitotta a mosogató fölötti szekrényt, és a pultra pakolt egy csomó cuccot belőle. Nem láttam jól, mert takarta, mit csinál, az én ölemben meg a fiunk falatozott, úgyhogy várnom kellett.
Tíz percbe sem telt bele, mire a hangokból – illetve azok megszűnéséből ítélve – végzett. Felém fordult, a kezében egy kis tégelyt tartott. Az orrom alá dugta. Féltem, hogy rám is önti, így kicsit hátrébb húzódtam, akkor viszont a már álmosan pislogó Victor került veszélybe. Őt is elhúztam az útból.
Worhcester-mártás volt benne, az illata alapján legalábbis. Elismerő pillantással felemeltem a hüvelykujjam, hogy gratuláljak szerelmemnek, a bosszúja viszont még nem ért véget. Kivette a gyereket a kezemből, és a háta mögé bökött a pult felé, ahol eddig ő ténykedett.
- Ameddig én lefektetem a fiadat… tied a pálya! – ezzel kivonult, egyértelműen utalva rá, hogy most nekem kéne elkészítenem azt, amit ő az imént összedobott.
Átverni sem tudtam volna, ugyanis a tégelyt is magával vitte. Felálltam, és tanácstalanul nézegettem az általa előpakolt hozzávalókat a konyhapulton. A felének a nevét sem hallottam soha. Be kellett látnom, hogy a főzési tudományom csak addig terjed, hogy ne haljak éhen, de a művészet ezen része számomra idegen.
Ennek ellenére elég tanulékonynak ismertem magam, úgyhogy a kezembe vettem az egyik fűszert… majd elkezdtem kutatni a szakácskönyv után. Nehogy már Aaron bármiben is lepipáljon!
Szakácskönyvet nem találtam. Kissé tétován megint a pult felé pillantottam. Ekkor lépett be Kristen. Nem szólt semmit, csak összefonta a karjait a melle előtt, és elnézően rám mosolygott. Lassan közelebb léptem hozzá. Ezt a meccset bizony csúnyán elvesztettem – ezt sugallta a tekintete is.
- Bocsánatot kérek. És megemelem a kalapom – mondtam neki. Öt centire álltam tőle. Már rég nem a mártás érdekelt. Látszólag őt sem. A számat figyelte, amellyel az imént az elnézéséért esedeztem.
(Kristen)
Szívesen piszkáltam volna még egy kicsit szerelmemet, de tudtam, hogy nem lenne alapja. Mázli, hogy pont ezt akarta velem elkészíttetni, ugyanis ez volt az egyetlen szósz, amit nemcsak fejből, de vakon is meg tudtam volna csinálni – apám imádta. Tőle tanultam.
Ezt most el is árultam Robnak, aki hitetlenkedett egy sort, de végül megkönnyebbült, hogy nem Aaron okította nekem. És végre átölelt. Azóta erre vágytam, amióta visszajöttem a konyhába.
Csókra nyújtottam a számat, meg is kaptam. Arra nem számítottam, hogy máris a karjaiba kap, így halk sikkantás hagyta el a számat, amikor ez megtörtént. Egyből a lépcső, majd az emelet felé vette velem az irányt, csak a hálóban rakott le, tétovázás nélkül rögtön az ágy kellős közepére.
Itt azonban ahelyett, hogy a ruháinktól kezdett volna megszabadítani mindkettőnket, csak a pólómat tűrte fel a hasamról. A vágyam egyből átváltozott átmenetileg valami mássá. Meghatódtam, amikor puszikkal halmozta a bőrömet, és a lányainkhoz suttogott valamit, amit én nem értettem.
A hajába túrtam és rámosolyogtam. Egy pillanatra nézett csak rám, utána visszafordult a magzatjaihoz. Tovább duruzsolt nekik, de az egyik keze közben már a melleim felé vette az irányt – a pólóm alatt. A mellbimbóm meredten várta az érintését, de persze nem kapta meg.
Rob cselesen csak a mellemet cirógatta, azok legérzékenyebb pontjait rutinosan kikerülve. Már nyöszörögtem érte, hogy érintse meg, de csak nem. Ekkor felültem, és lerántottam magamról a pólót. Ő is felemelkedett a mozdulatom hevessége következtében, és tágra nyílt szemmel bámulta, ahogy tenyereimet a saját melleimre tapasztom.
Nem kellett tovább unszolnom, sem könyörögnöm. Elrántotta a kezeimet, és a száját tapasztotta a helyükre. A dolgok kezdtek végre úgy alakulni, ahogy azt a testem megkívánta, így megadóan elnyúltam az ágyon, hagytam, hogy tegyen velem, amit csak akar. De egy idő után megint a hasam felé vette a nyelve az irányt.
Mikor körbecirógatta a köldökömet, már azt hittem, hogy tovább is megy, és megszabadít a nadrágomtól, de ismét csalódnom kellett. Még az ujjait sem vezette máris forrón tüzelő nőiességem közelébe. Megint kezdtem elveszíteni a türelmemet, és eltaszítottam magamtól.
Erre csodálkozva rám pillantott, és elvigyorodott. A szemei játékosságot tükröztek, és – ez volt az egyetlen szerencséje – vágyat. Nem értettem, hogy ha kíván, akkor miért játszik velem. Az ágy mellé álltam, míg ő továbbra is ott hevert, és lassan kigomboltam a nadrágomat.
Az övén már látszott, hogy nem sokáig bírja türtőztetni magát, de még elég józan esze volt hozzá, hogy ne vesse rám magát. Ezen akartam változtatni. Lassan csúsztattam le a csípőmön a nadrágot, közben hátat fordítottam neki, és csak a vállam felett figyeltem, mit csinál eközben.
Ekkor szúrtam el – túl későn fordultam hátra. Meztelenül állt mögöttem, meredező férfiassága a fenekemhez dörzsölődött. A szája egyből a vállamat kezdte cirógatni, majd a hajamat félresimítva a nyakamat. Kezei előrekúsztak, egyik a melleim felé indult, a másik pedig a lábaim közé.
Amint megéreztem magamban az ujjait, kissé szélesebb terpeszbe álltam, és jobb híján az ajtóra tenyereltem, hogy legyen mibe „kapaszkodnom”. Egyik kezem mégis a hátam mögé vezettem, hogy míg ő simogat, én is ezt tegyem vele. Tovább duzzadt az ujjaim között, majd ajkai a hátamra siklottak, végig a gerincem mentén, amíg el nem érte a fenekemet.
Az ujjai eltávolodtak belőlem, de csak hogy most hátulról közelítsen velük meg ismét. Szorosan rátapadtam a betolakodókra, mire Rob is nyögni kezdett mögöttem. Hátrált egy kicsit, és az ágy szélére ült, engem is magával vonva.
Előredőlve a térdeire támaszkodtam, miközben lassan ráereszkedtem, magamba engedve lüktető testét. Mámorító volt érezni, ahogy teljesen kitölti a bensőmet. Lassan ringatni kezdtem a csípőmet, cseppet sem siettem el semmit.
Most ő volt türelmetlenebb. A combjaim alá nyúlva akart gyorsabb mozgásra ösztönözni. Megint a vállam felett néztem csak hátra rá, és nem kegyelmeztem meg rajta. Végigsimítottam a combjain, egyre feljebb, és míg mozogtam, a kezemmel is izgatni kezdtem. Felváltva simogattam őt és magamat.
A zihálása egyre szaporábban hallatszott mögülem, amikor már én sem bírtam sokáig, így gyorsabb tempóra kapcsoltam, és immár nem kellett tovább noszogatnia. Mindennél nagyobb gyönyörömet Rob még tovább fokozta, mikor egyik kezét ő csúsztatta előre a lábaim közé, és ujjai rátaláltak testem legérzékenyebb pontjára. Ritmikusan simogatni kezdte… és ekkor lett végem. Remegve dőltem a mellkasára, míg ő tovább mozgatott magán. Szinte éreztem, mikor belém robbant végül ő is.
Cseppnyi pihenőt követően leemelt magáról, és végigfektetett az ágyon. Csókokkal borította be a testem, a nyakamtól indulva egészen… a hasamig. Enyhe fintor kíséretében mosolyogtam rá, mikor ott le is ragadt.
Szerelmem észrevette, hogy rajta mulatok, mire sértődötten elkezdett magyarázni a lányoknak, hogy az anyjuk milyen undok tud lenni néha. Erre csak még jobban kinevettem. Egy idő után már ő sem tudta elfojtani boldog mosolyát.
Mikor megunta, hogy a hasam nem fog nőni a puszijaitól, felhagyott ezzel a tevékenységgel, és mellém feküdt, egészen közel. Megcirógatta az arcomat, és szerelmes csókokkal bombázott. Képtelen voltam nem viszonozni.
- Áruld el, mi lesz a neve a másik picinek – kérlelt suttogva, de megmakacsoltam magam. Legalább ezt az egy titkot meg akartam még őrizni magamnak egy kis időre.
Inkább a karjaiba fészkeltem magam, és megosztottam vele egy, szintén a gyermekeinkkel kapcsolatos gondolatot.
- Nem fognak rendesen elférni a másik gyerekszobában… És új bútorokat is kell oda venni… - töprengtem, de ezt Rob nem látta akkora problémának.
- Bőven van még időnk átrendezni akár harmincszor is az egész emeletet, míg meg nem születnek – felelte, persze szüntelenül a hasamat cirógatva.
- Bőven van még idő, hogy megtudd, mi lesz a másik kislány neve – mosolyogtam vissza rá, tükrözve a mosolyát, mely róla egyből lehervadt. Tudtam, hogy majd’ megeszi a fene azért, hogy megtudja, de tartottam magam az elhatározásomhoz.
Ekkor viszont kegyetlen csiklandozással igyekezett érvényesíteni az akaratát. Csak akkor hagyta abba, mikor visítva megjegyeztem, hogy erre fel fog ébredni a fiunk. Megkönyörült rajtam, de ekkor más eszközhöz folyamodott. Csókokkal csikálta végig a bőröm. Ettől már nem visítottam. Annál inkább nyöszörögtem és sóhajtoztam. Főleg, mikor a combjaim belső felén siklott végig a nyelve.
A lepedőt markolásztam „kínomban”, és lángolni éreztem az ágyat is alattam, mire végre a lábaim közé feküdt, és eggyé olvasztott bennünket. Megint megmásztuk az élvezetek csúcsait. Később ernyedten pihentünk egymás karjaiban, szerelmes idiótaságokat sugdosva. De épp ezek tettek boldoggá.
És ő. Meg a lányaink. Én is alig akartam elhinni, hogy igaz, és rettegve vártam az ébredést.
Másnap reggel meg is érkezett. Hányinger formájában. Immár nem voltak kétségeim: tényleg terhes vagyok, minden bizonnyal pedig két apró kis leányzóval. Miután rendbe szedtem magam, sírva újságoltam Robnak a hírt.
- De szívem, ezt már lassan egy teljes hónapja tudjuk – mondta a szemeit törölgetve. Igaz, már túl voltam az első harmadon.
Én viszont még csak most fogtam fel igazán – bár igaz, hogy másodjára. Az egész napot könnyek közt töltöttem, de csak nem akartak teljesen elapadni. Olyan boldog voltam a ténytől, hogy mindenkivel meg akartam osztani.
(Rob)
Kristen annyira örült a lányoknak, hogy mindenkivel meg akarta osztani a hírt. Én még szerettem volna, ha egy ideig csak a mi titkunk marad, de az ő boldogsága mindennél fontosabb volt. Hagytam, hogy körbetelefonáljon mindenkit.
Victorral a konyhában ügyködtünk éppen, amikor váratlanul túl nagy lett a csend. Kristen eddig a nappaliban beszélt, de most nem hallottam már a hangját. Belestem, és láttam, hogy a kanapén ül, és már nem sír – ma egész nap örömkönnyek potyogtak a szemeiből.
Közelebb léptem, de csak bámult maga elé, egyik kezét a hasára szorítva.
- Kicsim… Minden rendben? – kérdeztem.
Ekkor rám nézett, és a rettegés mellett fájdalmat fedeztem fel a szemeiben.
- Mi a baj? Fáj valamid? – kérdeztem megint. Ez most nem az a fajta tekintet volt, amit előző nap kaptam, mielőtt elárulta a titkot. Most egészen más történhetett…
