98. fejezet
(Rob)
Cameronért egyedül mentem a reptérre. És ő is egyedül érkezett, holott mikor Kristen előző nap beszélt vele, utána még derültünk is egy jót azon, hogy a bátyját is épp oly könnyedén találta el Ámor nyila, mint annak idején bennünket.
Meglátva viszont Cam ábrázatát, kétségeim támadtak az ő boldogságát illetően. Nem is haza vittem először, hanem a klubba, ahol megvendégeltem egy italra. Ő is elpanaszkodta a bánatát, pont úgy, mint Ian néhány nappal korábban. Csak sógoromnak más természetű problémája volt.
Ők azon veszekedtek Kathyvel, hogy miért nem töltenek együtt több időt. Kathy ugyanis folyton pluszmunkákat vállal és rengeteget túlórázik. Cam már arra is gyanakodni kezdett, hogy hátha megcsalja. Ezt én ugyan kizártnak tartottam, de nem álltam le ezen vitázni. Inkább leitattam őt, majd betámogattam a kocsiba és hazavittem.
- Hát vele mi történt? - kérdezte hitvesem, miután sikeresen bedöntöttem a bátyját a vendégszobánkat gazdagító ágyba.
- Szerelem - közöltem vele egyszerűen.
- Mi az, hogy szerelem? Ők is összevesztek? - nyögött fel, de úgy, hogy sejteni lehetett, Lizzyék óta is van fejlemény.
- Ki még? - sóhajtottam én is nagyot. - Rick és Jenny? - kezdtem a felsorolást, mialatt követtem őt a konyhába.
Kristen azonban nemet intett a fejével, mire egy még rosszabb lehetőség jutott eszembe, ami ha igaz, akkor kezdhetek aggódni, vajon mikor fogja egy bizonyos valaki megint a nyálát csorgatni a feleségemre. Szerelmem arckifejezése nem sok jót sejtetett mindenesetre.
- Aaron és Melanie? - érdeklődtem félig beletörődve az elkerülhetetlenbe.
- Nem, rosszabb.
Döbbenten és kíváncsian meredtem rá. Mi lehet ennél rosszabb? Aztán rájöttem.
- Mike?
Gondolatban már azt találgattam, vajon Los Angelesben kell majd megölnöm, ha újra elkezd koslatni Kristen után, vagy házhoz jön, és akkor már tudom is, hol fogom elásni a hulláját, amikor imádott nőm újfent megrázta a fejét.
Most elkezdhettem volna sorolni a neveket, vagy anonimként említeni a postást, a sarki hentest vagy a szobor árnyékát, akik szintén egytől egyig bele voltak esve az ÉN feleségembe, de ehelyett tudatlanul tártam szét a karomat, mielőtt átöleltem volna a férfiszívek megtipróját.
- Akkor a sárkány szabadult ki és vele kell megküzdenem? - firtattam tovább.
- M-mm… A szüleid - suttogta végre el a választ. Elsőre fel sem fogtam. Amikor viszont másodjára ismételtem el magamban, megdermedtem.
- Hogy… az én szüleim? - mondtam ki hangosan is. Kristen bólintott. - Mi történt? - Valójában csekélység. Csak apám felejtette el a házassági évfordulójukat. - Ja, ennyi az egész? - legyintettem. Nem kellett volna.
- Ennyi? - visította kedvesem. - Szeretnéd tudni, te mit fogsz kapni, ha egyszer is elfelejted? - kérdezte, miközben ellökött magától. A szemei villámokat szórtak. Nagyot nyeltem, és háromszor gondoltam át a mondatot, mielőtt kinyitottam volna a számat.
- Őszintén szólva… azt hiszem, inkább nem - feleltem tétován. - De…
- Nincs de, Rob! Hogy lehet az ilyet elfelejteni?
Az „adjak igazat, előbb szabadulok” elv értelmében helyeselni kezdtem, miközben lassan közelítettem felé.
- Engem van, ami emlékeztessen - mondtam halkan. Sikerült is kizökkentenem vele a dühéből. Először értetlenkedve pillantott rám, majd összeráncolt szemöldökkel gyanakvóan mért végig. - Először is a csodaszép karkötő, amit a szintúgy gyönyörű feleségemtől kaptam éppen az első házassági évfordulónk emlékére…
Még mindig kételkedett. Megkockáztattam felé egy lépést, de ott a tekintete megtorpantott. Más módszerhez kellett folyamodnom. Neki kellett állnom könyörögni, mire végül beadta a derekát, és még azt is engedte, hogy magamhoz öleljem. Elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt.
- Hidd el, anyám hamar megbocsát apámnak, és gyorsan kibékülnek - igyekeztem megnyugtatni, de azt nem kötöttem az orrára, hogy csaknem minden évben ez van, nem beszélve a születésnapokról, és egyéb ünnepekről. Még voltak terveim a férfiasságommal. És kedvesemmel is.
Vágyaim megtestesítőjét a továbbiakban csókjaimmal igyekeztem jobb belátásra bírni. Amelyek csakhamar megtörték az ellenállását. A lányaim pedig egyetértően mocorogtak a pocakjában. Nem bírtam ki, hogy ne „lássam” őket.
Letérdeltem a még haragjában is legimádnivalóbb kismama előtt, és a pólóját felgyűrve máris a hasát csókolgattam. Ez volt az egyik legkedvesebb elfoglaltságom. Imádtam látni, ahogy a bőre alatt hullámzanak a mozgások. Ez szerencsére elég gyakran előfordult, úgyhogy nem szenvedtem hiányt semmiben.
Legalábbis ilyen téren nem. A nadrágomban tapasztalt levő feszítő érzések azonban másféle vágyaim kielégítését indítványozták.
Ezzel szemben Kristen elutasított azzal, hogy kéne valamit főznie a bátyjának, mert biztos éhes lesz, ha felébred.
- Ugyan már, nagyfiú ő, majd kinyitja a hűtőt - mondtam, miközben nekidöntöttem az említett bútordarabnak, de továbbra is ellenállásba ütköztem. - Kívánlak, ha nem vetted volna észre - vontam oda a kezét testem egyértelmű gerjedelméhez, és felnyögtem, amikor végigsimított rajta, majd megmarkolta.
- Szerintem fél óra múlva is kívánni fogsz - súgta.
- Arra mérget vehetsz! - húztam végig közben a nyelvemet a nyakától a válla felé.
- Akkor kibírod azt a harminc percet, amíg összedobok neki valamit - próbált eltolni magától, persze én voltam az erősebb. Hogy pontot tegyek az ügy végére, a karjaimba emeltem és megindultam vele az emelet felé.
- Hol van Victor? - kérdeztem, amint felértünk.
- Claire magával vitte, hogy kicsit jobb kedvre derüljön.
Odavoltam a fiamért, de most örültem, hogy Kristen legalább őt nem hozhatja fel kifogásként. Amint az ágyra raktam, nem is volt szükséges tovább győzködnöm.
(Kristen)
Robnak, mint mindig, most is sikerült megtörnie az akaratomat. Illetve nem is akartam annyira nekiállni Cameronnak főzőcskézni, csak „háziasszonyi kötelességből” gondoltam, hogy készítek neki valamit. De sokkal szívesebben időztem szerelmemmel a hálószobában.
Direkt jól jött, hogy Claire elvitte Victort, és a bátyám is kifeküdt a vendégszobában, így érzéki, lopott órákat tölthettünk együtt kedvesemmel. A lányaink egyre gyakrabban próbáltak bennem vagy helyet cserélni, vagy csak helyezkedtek, így szerelmezésünk után is, mikor pihenésképpen heverésztünk egymás mellett.
Egyből megfogtam Rob kezét, és a hasamra tettem, de egy tenyere nem volt elég, hozta a másikat is. szerettem látni rajta az örömet ilyenkor. Meg egyébként is. ugyanez az átszellemült mosoly játszott az arcán akkor is, mikor valami „komolyat” és „férfiasat” csináltak Victorral. Ez többnyire úgyszintén a játék fogalmának keretein belül maradt.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – húzódott hozzám közelebb. A nyakát átkarolva ostromolni kezdte az ajkaimat – megint. Nem voltam képes elhárítani vagy kitérni a csókjai elől, ahhoz túlságosan jól estek.
De csak egy kis ideig élvezhettük a pillanatokat, mert a földszintről felszűrődő zajokból ítélve Cameron felébredt. Sóhajtottam egyet, és eltoltam magamtól Robot.
- Adok neki valami fájdalomcsillapítót – mondtam, miközben felkeltem az ágyból. Ekkor valami furcsát éreztem a hasamban. Egyből odakaptam. Szerelmem pedig odaugrott mellém.
- Mi az? Jól vagy? Mi történt? – kérdezte rögtön.
- Jól – néztem rá, még egy mosollyal is megpróbálkoztam. Nem is tulajdonítottam nagy jelentőséget neki. Nem fájdalom volt, csak mintha… Nem tudtam megfogalmazni sem.
Rob elengedett, de továbbra is aggodalmasan figyelt, miközben mindketten felvettünk magunkra némi öltözéket, tekintettel a bátyámra.
- Nem akarod, hogy bemenjünk a kórházba? Vagy feküdj inkább vissza, majd én elszórakoztatom Cameront – ajánlkozott, de nem akartam ott heverészni – ráadásul magányosan –, amikor ezer meg egy teendőm volt.
- Neked kellene megnézned, hogy vannak a szüleid – javasoltam inkább. – És ha már ott vagy, hazarabolhatnád a fiunkat – jutott eszembe még egy ötlet.
Ezt ő sem kifogásolta, de még vagy fél órán át ugrált körbe, hogy biztosan jól vagyok-e. Cameron emellett féldoboznyi aszpirint akart lenyelni egyszerre, de nem engedtem neki.
Miután Rob elment, bezavartam a zuhanyzóba, hogy próbálja meg összeszedni magát, elvégre még csak kora délután volt. Egy kis időre így egyedül maradtam, nekiálltam végre összedobni magunknak valamit – már inkább vacsorára, mint ebédre.
Cameron nekem is elsírta a bánatát Kathyvel kapcsolatosan, de nem tudtam neki okosat mondani. Ezután viszont furcsa dolog történt.
Rob hazajött, a kezembe nyomta Victort, közölte, hogy még van egy kis dolga, és már indult is volna tovább.
- Hova rohansz? – kérdeztem. Az ajtóból fordult vissza, és kicsit odébb húzott a konyhaajtóból, hogy Cam ne halljon minket.
- Kathy idejött… de még nem akarja, hogy Cameron megtudja. Kimegyek elé, és elviszem egy hotelba. Sietek – magyarázta suttogva.
Kaptam még tőle egy villámgyors puszit, majd eltűnt a bejárati ajtó mögött. Lassan visszalépdeltem a konyhába, és igyekeztem jól hazudni.
- Még van egy kis dolga a klubban – feleltem bátyám szerelmem hirtelen távozását firtató kérdésére. Adtam neki enni, majd a pocoknak is, de amikor fel akartam állni a székből, újra belém nyilallt az a különös dolog.
Visszaültem, de aztán összeszedtem magam, nem akartam, hogy Cam is kinevezze magát önkéntes ápolómmá. Úgy döntöttem, hogy még nincs olyan késő, így a picit a nagybátyja gondjaira bíztam egy kis időre, és felmentem, hogy felvegyem a fürdőruhámat.
Victorral együtt mentünk le úszni a medencéhez, Cameron viszont tovább ájuldozott és sajnáltatta magát a partján. Amikor meglátta, milyen ügyesen mozog már a fiam a vízben, mégis felélénkült.
- Én is akarok egy ilyen csöppséget, nem adod nekem majd az egyiket a következő adagból? – nézett rám kérdőn. Ő totál komolyan gondolta. Én viszont lehülyéztem érte.
Most valamivel jobb volt, nem sajgott úgy a hátam sem, mint a délután során néhányszor. Nem akartam volna, hogy nálam is előbb induljon meg a szülés, mint Jennynél. Még legalább két hónapom volt hátra, és az én dokim biztos, hogy nem számolta el magát.
Ennek ellenére nem lubickoltunk sokáig, amúgy is kezdett kiázni Victor puha babaőre, ezért megkértem Cameront, hogy vegye el tőlem, míg kimászok. Kissé esetlenül tartotta, de tudtam, hogy van annyira óvatos, hogy rendesen figyeljen a mozdulataira.
Mire kievickéltem a medencéből, be is csavargatta egy törölközőbe. Mikor felértünk az emeletre, csodálkozva láttam, hogy Rob még mindig nincsen sehol. Kilestem, de a kocsija sem állt a ház előtt. Próbaképpen fel is hívtam, de nem vette fel.
Tudtam, hogy Kathyvel van, nem féltettem, azaz… Nem bérgyilkosoktól, terroristáktól és egyéb bűnözőktől féltettem. Inkább Kathytől. De aztán elűztem a paranoiámat, és úgy határoztam, addig nem aggódok emiatt sem, amíg haza nem ér és el nem mondja, mi történt.
Ez be is következett úgy fél órán belül.
- Nagyon ki volt borulva, azt hitte, Cameron végleg elhagyta – mesélte, persze tisztes távban a bátyámtól. – Azt hittem, sosem hagyja abba a sírást, pedig próbáltam megvigasztalni.
Gyanakodva végigmértem. Vajon miféle vigaszban részesítette, ami ennyi ideig tartott? Aztán elhessegettem a gondolatot, hiszen a fél napot velem szeretkezte át. Sem szüksége nem lehetett az utánpótlásra, sem pedig… Nem tett volna velem ilyet.
És a bátyámmal sem. Persze Kathyben továbbra sem bíztam, pláne így, hogy kettesben volt a férjemmel egy hotelban, de nem volt más választásom, mint elhinni, hogy semmi olyan nem történt köztük. Ráadásul már azt is kitalálta, hogyan békítse ki őket. Rábíztam a kivitelezést, fáradtnak éreztem magam. Bár ő sem ma éjjelre tervezte, hanem másnapra.
Elújságoltam neki, hogy úsztunk a picivel, mire elragadta őt a nappaliban időközben elaludt sógora karjaiból – a fejébe vette, hogy a gyerek sosem kezdheti elég korán a meccsnézést, így le is ült vele a tévé elé –, és büszkén összepuszilgatta.
- És te hogy vagy? – meredt aztán lányai lakhelye felé.
- Jól – feleltem ugyanazt, mint délután.
Miután lefeküdtünk, mégis újra éreztem a furcsát. Megkértem kedvesemet, hogy megmasszírozná-e a hátamat, aminek szívesen eleget is tett, de mikor a keze egyre lejjebb siklott a hasamon, megállítottam.
- Nem vagy jól – jelentette ki. – Megyünk a kórházba – döntött aztán, és hiába tiltakoztam, beültetett a kocsiba, és el is vitt.
A saját orvosom nem volt bent, de egy ügyeletes doktornő megvizsgált, és döbbenten állapította meg, hogy elkezdtem tágulni. Ez legalább olyan ijedtséget keltett bennem, mintha azt mondta volna, hogy ötös ikreket várok.
- Ez nem túl jó jel a nyolcadik hónap elején… - csóválta aztán a fejét.
Robra néztem, aki legalább olyan falfehéren ácsorgott mellettem a kezemet fogva, mint a doktornő köpenye.
- Én még nem akarok szülni – sírtam el magam. Még ki akartam élvezni a maradék két hónapot. És még… nem voltam felkészülve rá.
