91. fejezet
(Kristen)
Anyám nem akarta elhinni, amikor elújságoltam neki a telefonban, hogy tényleg ikreket várok. Ekkor tudtam meg, hogy nekem is volt egy ikertestvérem… de meghalt a szülésnél.
Nem vártam meg, amíg ezt tovább meséli, leraktam a telefont, és lerogytam a kanapéra. Már nem volt kedvem sírni. Rob így talált rám, kissé összetörten, miközben a hasamra szorítottam a kezem. Persze egyből kétségbeesett. Én egyelőre dermedt állapotban leledztem.
- A babákkal történt valami? – kérdezte az említettek apukája.
- Még nem, de fog – bújtam félve a karjaiba. Szorosan átölelt, rajta is éreztem a szolidaritás-feszültséget, de ő még nem tudta mitől is kellene félnünk.
- Hogyhogy fog? Baj lesz? Mi baj lesz? – faggatott aggódva.
- Nekem… Volt egy ikertestvérem – kezdtem, de a torkomat valami egyfolytában fojtogatta. Rob megdöbbent, mégis türelmesen várt, míg újra szóhoz jutok, bár láttam rajta, hogy legszívesebben harapófogóval rángatná ki belőlem, hogy mi a baj. – Meghalt, amikor születtünk.
Erre már az ő arca is holtsápadt lett. Aztán valahogyan – fogalmam sem volt, hogyan – nyugalmat erőltetett magára. Szívesen követtem volna a példáját, de nem volt rá szükség. Az ő higgadtsága, bármilyen művi volt is, átsugárzott rám. Ezen úgy elcsodálkoztam, hogy öntudatlanul észleltem csak, ahogy átölel és vigasztalni kezd.
- Velünk… vagyis velük ez nem fog megtörténni! – bizonygatta.
Én is ezzel próbáltam vigasztalni magam, de mindhiába. Mi rá a garancia? Rob szava? Bár elég lenne ennyi…
- Megígéred? – kérdeztem, mintha tényleg tőle függene bármi is.
- Meg! – felelte.
Hittem neki. Hiába győzködtem magamat én is erről, neki valóban elhittem. Mégis bennem maradt a rettegés, hogy mi van, ha anyám sorsára jutok?
Rob igyekezett elterelni a figyelmemet, és persze Victor is, aki egyre többet mászkált a házban – mindig vele kellett lennie egyikünknek, nehogy valami baj érje. Szerelmem kevesebb időt töltött a klubban is, ehelyett velem volt, de tudtam, hogy nem maradhat mellettem a nap minden percében, csak azért, mert a fejembe vettem, hogy én is szerencsétlenül fogok járni.
Igyekeztem normálisan viselkedni, és tettetni az aggodalmaimat. Úgy látszott, el is hiszi a viselkedésem, de azokban a pillanatokban, amikor a még lapos pocakomért rajongott, csak nehezen tudtam visszatartani a sírást.
Pár nap múlva éreztem csak elég erőt hozzá, hogy újra felhívjam anyámat, és megkérdezzem, ő hogy volt képes túlélni ezt. Nekem a szívem szakadt volna meg, ha a kisbabám, akit kilenc hónapig hordtam a szívem alatt, a világrajövetelekor meghal.
- Apád sokat segített – mesélte. – És ott volt a bátyád is, akinek szüksége volt rám. Meg persze te.
A sors fintora volt, hogy Cameron alig egy évvel volt nálam idősebb. Pont, mint Victor és a lányok. De nem hagytam magam újra elkeseredni. Ha anyámnak a gyerekei és apám elég támaszt nyújtottak, akkor nekem is meglesz ugyanaz a felállás. Ha egyáltalán megismétli magát a múlt.
Rájöttem, hogy teljesen feleslegesen stresszelem magam, a természet úgyis azt tesz, amit csak akar, képtelenség befolyásolni. Egyszer már elvett tőlem egy kisbabát, kizárt, hogy még egyszer előforduljon ugyanez. Bár az is igaz, hogy az a műtétem miatt történt… De nem engedtem magam elbizonytalanodni.
Inkább felhívtam Jennyt és Rob nővéreit, hogy mi lenne, ha elmennénk vásárolni. Kedvesem csodálkozott, amikor megkértem, vigyázzon Victorra, amíg én kikapcsolódok kicsit a csajokkal, de örömmel beleegyezett. Szerencsére imádták egymást. És ki kellet használniuk, amíg ketten vannak pasik egy nő ellen a családunkban – többnyire ott törtek borsot az orrom alá, ahol csak tudtak.
- Minden rendben, szivem? – kérdezte Rob mégis aggódva, amikor Jenny átkopogott értem, hogy indulhatunk. Csak a táskámért futottam vissza, akkor állított meg.
- Persze – adtam egy boldog csókot az ajkaira. Elhittem, hogy furcsállja a viselkedésemet, hisz alig egy órája még tényleg a mentális halálomon voltam, most azonban végre újra tudtam örülni a babáknak.
Szerelmem nehezen engedett el, de akkor is féltően pillantott utánam, és Jenny lelkére kötötte, hogy vigyázzon rám. Barátnőm is csodálkozott, hogyhogy ismét jó a kedvem, de nála ez múlandóbb volt. Lizzyékkel a belvárosban találkoztunk, és egyből egy bababoltba vetettük be magunkat.
Liz elárulta, hogy már csak pár hét és végre összeházasodnak Iannel. Ez meglepett, mert azt tudtam ugyan, hogy eljegyezték egymást, de hogy máris lagzizzanak… Jenny persze oda meg vissza volt, és már veszettül tervezgette, mi hogy lenne a legtökéletesebb. Rick viszont aggódott, mert barátnőm elég komoly rosszullétekkel küzdött meg a terhessége során.
Mi is kímélni próbáltuk, ezért a bababoltban is leültettük, és inkább odahordtuk neki a cukibbnál cukibb ruhácskákat. Most neki is lányos darabokra volt szüksége és nekem is. Bár ő volt előrehaladottabb, a pocakja jócskán megnőtt. Két hónapja volt még hátra.
Szatyrokkal feldíszítve hagytuk el a butikot, és beültünk egy kávézóba. Kivételesen szép, napsütéses idő volt, talán ez IS közrejátszott a jókedvünkben. Meg is beszéltük, hogy megismételjük majd a kiruccanást máskor is. Babaruhából úgysem elég soha.
Már majdnem esteledett, mire a sógornőimtől elbúcsúztunk Jennyvel. Ő vitt haza, előtte viszont még be akart ugrani az irodájukba, megígérte Ricknek, hogy hazavisz valami papírokat, úgyis mellette haladunk el. Ezzel öt perc alatt végeztünk, aztán hazaindultunk.
Az úton viszont olyasmi történt, amelyre egyikünk sem számított.
(Rob)
Meglepett, amikor Kristen bejelentette, hogy el akar menni a nővéreimmel és Jennyvel vásárolgatni. Először is azért, mert sosem volt az a vásárlásmániás, mint például Jenny. Vagy Lizzy. Aztán azért, mert az utóbbi napokban csak az ágyban nem gondolt arra a szörnyűségre, ami az anyjával történt, de azon kívül képtelen voltam vele elfeledtetni, és meggyőzni róla, hogy velük minden rendben lesz.
Viszont végre láttam rajta némi életkedvet, és bár féltettem még a széltől is, nem ellenkeztem, hadd menjen. Mi Victorral addig a klubba mentünk, mert megígértem Iannek, hogy segítek neki az éttermi személyzet kiválogatásában. Bár ebben Aaron lett volna az illetékes, de tulajként engem is hallani akartak.
Három lányt, meg egy fiatal srácot vettünk fel pincérnek. Az éjszakai felszolgálókat nem akartuk nap közben is munkába állítani, ezért így praktikusabb volt. Nem is volt gond az új személyzettel, egészen addig, amíg alá nem írtuk a szerződésüket. Két lányét azonnal széttéptem volna szívem szerint, ugyanis egyből rámásztak a fiamra. Jobban mondva rám, csak el akarták hitetni velem, hogy az édes kisfiam az, akiért odavannak. Aaron csúnyán vigyorgott a szenvedéseimen, de végül az ő kezébe nyomtam a gyerekem, amíg komolyan elbeszélgetek a hölgyekkel. Erre persze rögtön lefagyott a jókedv az arcáról.
A lányoknak kerek-perec kijelentettem, hogy máris megsemmisítem a szerződésüket, ha nem tartózkodnak az efféle viselkedéstől. Ígérgettek fűt-fát, de egy órán belül mégis búcsút kellett intenem az egyiküknek, akit rajtakaptam azon, hogy egy melltartót aggat a szélvédőmre. Csak azért nem röhögtem fel ezen, mert Jessica hasonló húzásain már megedződtem.
A lány orra előtt téptem szét a még ki sem hűlt szerződést, és elzavartam a fenébe. A másik lány ettől megszeppent, és a továbbiakban úgy került engem, mint a pestisest. Így már sokkal elégedettebb voltam.
Victor boldogan eljátszott közben Melanie-val, aki kimentette Aaron kezéből – neki úgyis más dolga volt. Szimpatikus volt nekem a lány, kiváltképp, mert elég jól korlátozta Aaront abban, hogy akár csak Kris közelébe is menjen. Egy érdekes beszélgetésem mégis volt vele.
Közölte, hogy tudja, mit érez az ex-sógora, új szerelme a feleségem iránt. Ezek szerint még most is – sóhajtottam magamban. Pedig már azt hittem, teljesen meggyógyult Aaron ebből a szempontból. Hiába.
Melanie viszont azt is elárulta, hogy nincs mitől tartanom, ő régebb óta ismeri, és tudja, hogy nem fog keresztbe tenni nekünk. Emellett boldogok együtt, ő pedig azon van, hogy kikezelje Aaront ebből a reménytelen szerelemből. Megköszöntem neki a „segítséget”, mire kijelentette, hogy ne köszönjem, önzésből teszi.
A délután hamar elszaladt a klubban – jobban mondva a még-étteremben, mely hamarosan zárt, hogy elkezdődhessen az éjszakai élet. Mi is hazaindultunk Victorral, abban reménykedve, hogy közben Kristen is hazaérkezett. De sajnos csalódnunk kellett. Egyedül Benny volt otthon.
Őneki Victor is örült, bár a kutya lassan nekem is a derekamig ért, ezért nem engedtem túl közel hozzá a pockot. Túl kis falat lett volna az ebnek, jól se lakott volna vele, és a barátságossága ellenére sem mertem megkockáztatni, hogy játékból hozzáérjen.
Egyik karomban a picivel adtam enni és inni a házőrző jószágnak, aki vígan ugrándozva fogadta a falatokat, és neki is esett rögtön. Aztán bevonultunk a házba. egyelőre nem aggódtam Kristenért, úgy gondoltam, hívna, ha valami baja lenne. Vagy ő, vagy valaki a többiek közül, akikkel elment.
Mivel úgyis régen csináltuk, leültem Victorral együtt a zongorához, és felelevenítettem első közös muzikális élményünket. Most is éppen olyan figyelmesen hallgatta a hangszerből áradó szólamokat, mint első alkalommal. Közösen el is kezdtünk megalkotni egy új dallamot az anyukájának.
Pici fiam is közreműködött, ő „énekelt” hozzá. Boldogan sikongatva néha egy-egy billentyűt is leütött, ahogy kalimpált a karjaival. Ennek ellenére úgy tűnt, élvezi a hangokat, amelyek a hatalmas szerkezetből áradtak. Viszont hamar ráunt.
Amikor észrevettem, hogy neki mára ennyi elég volt, elraktároztam a fejemben, amit eddig sikerült megkomponálnom, és az emeletre vittem a csöppséget, hogy pancsoljunk egyet. Ezzel is végeztünk, és bár még nem sötétedett, egyre jobban hiányzott szerelmem.
Pár perccel később Rick jött át holtsápadtan, hogy láttam-e már a híreket. Felvilágosítottam, hogy ahhoz nagyon kell unatkoznom vagy figyelem-elterelnem, hogy bekapcsoljam a tévét, de ezt egy kisbaba mellett, aki megállás nélkül kúszik-mászik, képtelenség.
Ezután árulta csak el, mi történt.
- Jenny és Kristen is… már feltéve, ha együtt voltak… – kezdte, de nem tudta befejezni. Ilyennek még sosem láttam. A kezébe nyomtam egy sört – mivel épp a konyhában készítettem zöldségpépet a fiamnak –, hogy szóra bírjam, de közben már félelem fojtogatta a torkomat.
- Mondd már, mi van velük! – parancsoltam rá. Még Victor is abbahagyta a csörgést a játékával, holott nem tudhatta, miről van szó, maximum a hangsúlyból és a feszültségből, amelyet szinte tapintani lehetett, míg Rick ki nem mondta:
- Autóbalesetük volt… A város túlsó felén.
Elsápadtam. És biztos voltam benne, hogy ezt most rosszul hallottam. Megismételtettem vele. Megismételte.
- És miért itt vagy, miért nem ott? – dörrentem rá, holott nekem is ott kellett volna lennem, nemcsak neki. Hátha… még... biztos nincs baj… – Mennyire súlyos, mit mondtak? A rendőrség értesített már? – hoztam fel logikusnak tűnő kérdéseimet, mert azon csodálkoztam volna, ha bennünket – a legközelebbi hozzátartozókat – nem értesít senki.
- Mutatták a rendszámot – nyögte régi barátom, majd sírva fakadt.
Én is közel álltam az összeroppanáshoz, főleg, miután azt is elmondta, hogy a kocsijuk nemcsak fejre állt, hanem össze is roncsolódott.
Azonnal a telefonomért nyúltam… volna, ha nem hagytam volna a klubban. Ekkor Rickre szóltam rá, hogy azonnal próbálja mégis felhívni őket, hátha valami tévedés. Már próbálta. Jenny telefonja nem válaszolt.
