92. fejezet
(Rob)
Nem kaptam levegőt. Úgy éreztem, összeszűkülnek körülöttem a falak, a ház pedig összeomlik, és maga alá temet. Az nem lehet, hogy Kristen… a lányaink… és Jenny… Nem!
A fájdalmam leírhatatlan volt… körülbelül fél percig. Aztán utálni kezdtem magam, mert hirtelen már nem éreztem. Miért nem érzem?! - támadtam magamra gondolatban. Hisz ha ő nincs többé, ha ők nincsenek többé, akkor nekem is végem van…
Victor vidám hangja szakította félbe a képzeletemet. Ez valahogyan erőt adott. Megnyugodtam. Nem lehet, hogy így érjen véget a történetünk! Biztos, hogy élnek és semmi bajuk! Vagy legalábbis nem súlyos…
Rickből nagy nehezen kiszedtem, hol is történt pontosan a baleset. Aztán fogtam a kocsikulcsot és Victort. Utóbbit átvittem a szomszédba, hogy Lizzy és Ian gondjaira bízzam. Ian, ahogy meghallotta, mi történt, közölte, hogy velünk jön. Lizzy elsápadt, de megígérte, hogy vigyáz a fiamra.
Ian kocsijával mentünk. Neki szirénája is volt, így alig húsz perc alatt odaértünk a helyszínre. Ahol – mivel időközben besötétedett – először csak a rengeteg villogó fényt láttuk. Rendőrök, mentők… tűzoltók! Csak a hadsereg hiányzott.
Nem akartam közelebb menni. Az áldott tudatlanságban akartam maradni, amikor még úgy tudtam, hogy minden rendben van. Ian segített átjutni a kordonon, de mint a balesetben résztvevők férjei, amúgy is átengedtek volna.
Most már én is láttam Jenny kocsiját. Mintha valaki egy konzervdobozt préselt volna egy fához. A balesetet okozó teherautó külföldi sofőrje valami felismerhetetlen nyelven hadovált, de most nem ez volt a fontos.
Rick jól látta a tévében a rendszámot.
Az ajtó mellett vér borította az autót. Rettegve léptem közelebb.
(Kristen)
- Biztos, hogy vezethetsz még ilyen állapotban? – kérdeztem Jennytől, ahogy elnézegettem a hasát. Barátnőm csak legyintett. Aztán bevallotta, hogy rettentőmód utálja, amikor porcelánként kezelik.
Ismertem az érzést, még a Victorral való terhességem időszakából, és most is kezdtem megint sejteni – Rob szintén így bánt velem. Főleg, mióta megtudtuk anyám titkát. Azon is csodálkoztam, hogy most elengedett egyedül a lányokkal.
Viszont már hiányoztak nekem, a fiunk is és ő is, úgyhogy alig vártam, hogy láthassam és ölelhessem őket.
Jennynek még eszébe jutott, hogy van valami a csomagtartóban, amit le kéne adnia Rick öccsének, mert ő itt lakik nem messze. Normális esetben mosolyogtam volna barátnőm ügybuzgalmán, de álmos voltam és haza akartam már érni.
Mégsem tehettem mást, rábólintottam. Rick öccse valóban nem lakott messze, csak alig félórányira, valami erdő kellős közepén. Mire leadtuk neki a sátrat, és Jenny végre nem tervezett több megállót, elindultunk végre haza.
Próbáltam hívni Robot, hogy szóljak neki a késésünkről – bár nem beszéltük meg konkrétan, hogy meddig maradunk el –, de nem vette fel a mobilját. Gondoltam, majd visszahív, ha látja, hogy kerestem. Jenny nem aggódott ennyit Rick miatt.
- Biztos átment hozzátok és észre sem veszik, hogy mennyi az idő - legyintett.
Ezután a hamarosan megszülető kislányáról mesélt. Most már engem is eltöltött az öröm, ha az új babáimra gondoltam. Szent meggyőződésem volt, hogy nem lesz semmi bajuk. Ha a sors már annyi bajon átrugdalt bennünket, kizárt, hogy pont most akarna végleg keresztbe tenni.
- Kicsit furcsa, hogy ikreid lesznek – pillantott rám ekkor hirtelen barátnőm.
- Miért furcsa? – kérdeztem kíváncsian.
Jenny egy pillanatig habozott, mielőtt kibökte.
- Csak… Ian és Aaron is ikrek… és… – Nem kellett volna folytatnia, már tudtam, mire gondol, és felsóhajtottam. Ő mégis befejezte a mondatot, bár cseppet akadozva. – Tudom, hogy… régebben Aaron… és te…
- Jenny, nem volt olyan sosem, hogy Aaron és én – szakítottam félbe.
- Az vitathatatlan, hogy jellemzőbb az ikernemzés olyan családban, ahol valamelyik szülő is az – közölte velem a tényeket.
- Ez lehet, de akkor is…
- Talán tagadod, hogy vonzódtok egymáshoz? – szegte nekem a kérdést.
- Igen! – feleltem határozottan. Én nem vonzódtam hozzá. Ezt hangosan is kimondtam.
- Ugyan, Kris, hallottam arról az esetről, mielőtt Tenerifére mentetek…
Nagy szemeket meresztettem. Először azért, mert nem tudtam, milyen esetre gondol. Aztán azért, mert leesett. Akkor is Aaront láttam, csak Lizzyék trükkjének hála, végül azt hittem, Ian volt az. Megborzongtam a gondolatra. De nem, nem lehet igaza Jennynek. Az csak egy véletlen volt.
- Honnan máshonnan tudtad volna, hogy ő az, ha nincs meg köztetek egy bizonyos… kapocs?
- Jenny, Rob a férjem. És én szerelmes vagyok belé – jelentettem ki határozottan, bár elgondolkodtattak a szavai. – És éppen a második és harmadik gyerekünket várom! Aaron iránt nem érzek semmit!
Már arra is rájöttem, miért hozta fel ezt a témát Jenny. Azt hitte, Aaron a gyermekeim apja. Képtelenség! De nem most akartam vele megosztani, hogy anyám is ikreket szült, ahhoz még nem telt el elég idő azóta, hogy azt magam is feldolgoztam.
- Oké, csak… – Jenny nem mondott többet, de ezzel minden elárult. Aztán mégis újra megszólalt. – Ajajj…
- Mi az? – meredtem rá. Aztán a pocakjára. Még mindig fura volt így, nagy hassal. Sosem tudtam róla elképzelni, hogy valaha anya lesz, ahhoz túl cserfes volt mindig. Meg én is… – A baba?
Erre megrázta a fejét.
- Ő mindig mocorog, most az a baj, hogy… – nézett körül alaposan. – Azt hiszem, rossz helyen fordultam félre…
Én is körülnéztem, de a sötétben csak az utat szegélyező fákig láttam el. És az sem tűnt fel, hogy Jenny bármikor is fordult volna valamerre. Egyenesen jöttünk.
- Nem csak egy út vezet ide? – kérdeztem. Még sosem jártam Londonnak ezen a részén.
Barátnőm megcsóválta a fejét, és félrehúzódott.
- Ideadnád a térképet? – bökött a kesztyűtartó felé. Elővettem, kihajtogattuk. De nem lettünk okosabbak. – Miért nem képesek normálisan jelölni minden apró utat? – dühöngött, jogosan.
Viszont ez az út nem volt apró. Azt meg sem mertem kérdezni, miért nincs egy GPS az autóban. A mienkben volt. Bár sosem használtam… Idegesített, hogy folyton beledumál a sebességbe, és akkor is ugat, ha átmegyek a felezővonalon. Mintha nem arra akarnék menni direkt… chh…
- Mi lenne, ha visszafordulnánk, amíg nem látunk egy táblát? – kérdeztem. – Bár ennyi erővel egyenesen is mehetnénk tovább…
Közben megint a mobilomat keresgéltem, hogy szóljak Robnak, csoda lesz, ha még ma hazaérünk, de ne aggódjon továbbra sem, mind jól vagyunk. És hátha tudna útbaigazítást adni, merre menjünk… elvégre ő itt a földi…
De megint nem vette fel. Fogalmam sem volt, mit csinálhat… Talán épp Victort fürdeti – gondoltam. Viszont már csak egy csík volt a telefonomon, ami a töltöttséget jelezte, és mivel nem tudtam, meddig dekkolunk még itt, inkább kikapcsoltam, és visszadugtam a táskámba.
Jenny hallgatott rám, megfordultunk. De lehet, hogy egy harmadik irányba, az imént ugyanis egy kereszteződésben sikerült megállnia.
– Hívd fel Ricket, biztos ő is tud segíteni… – tanácsoltam neki, mikor újabb tíz perc elteltével is még mindig valami erdőbe bolyongtunk.
- Az én telefonom már csontszáraz, és nem tudom fejből a számát – felelte elszontyolodva.
Nem maradt más lehetőségünk, mint tovább menni. Rácsöröghettem volna még valamelyik sógornőmre, Rob szüleire, valamelyik szomszédunkra, vagy… Aaronra, akit most nem szívesen rángattam volna ide, de azt sem tudtam volna nekik elmondani, hol vagyunk pontosan, úgyhogy erről letettem.
Jenny egyre zaklatottabbnak tűnt, és bár azt állította, hogy jól van, egyre többször simított végig a hasán. Ettől én is nyugtalanabb lettem. Csak nem jutottunk ki az erdőből. És senki más nem járt erre, csak mi. Elhatároztam, hogy sosem fogok horrorfilmben szerepelni. Ez lassan felért egy olyannal.
Aztán egyszer az egyik kanyarból kifelé jövet váratlanul valami az autónak csapódott, és hangos csattanást hallottunk.
(Rob)
Közelebb léptem a kocsihoz, mindenre felkészülve. A vér nem sok jót jelentett. De üres volt Jenny autója. Sehol senki. Fellélegeztem, de csak egy pillanatra. Utána elkezdtem kutatni szerelmem után – Rick ugyanígy cselekedett. De egyik mentőben sem volt. Jenny sem. Akkor talán még élnek...
De hova tűntek?
Ian volt a helyzet magaslatán, mivel kívülállóként ő volt köztünk a leghiggadtabb. Ő ekkorra kikérdezte a rendőröket, a sofőrt – nem gondolkodtam el rajta, honnan tud ő azon a furcsa nyelven –, a mentőket, mindenkit, aki a környéken volt.
- Nem látta őket senki. A teherautó vezetője azt állítja, hogy a kocsi kivilágítatlanul állt az út szélén, és csak azért rohant bele, mert nem látta rendesen. – Mostanra már a köd is leszállt, ezen nem csodálkoztam. De akkor hol vannak? – Azt is mondta, hogy egyből az utasok segítségére sietett, de nem volt senki a kocsiban.
- De mi az a vér? – Kezdtem én is megőrülni. Most igazán. Hova tűntek??? – És miért nem látta őket senki?
Rick is kiabálni kezdett előbb a zsarukkal, aztán Jenny nevét kiáltozta.
- Biztos valahol a környéken vannak… – mondta Ian. – De ilyen ködben az orrunkig sem látunk… – harapta el a szó végét, és elfordult. Ez nekem gyanús volt.
- Akartál még valamit mondani – fordítottam vissza magam felé a vállánál fogva. – Ian, ha bármit tudsz, ami segíthet rájuk találni, akkor ki vele!
Mellesleg a csajokra külön is mérges voltam, hogy egyrészt mi a fenét kerestek ebben az erdőben, másrészt miért nem tudtak a fenekükön maradni, ha egyszer eltévedtek! Bár akkor már nem élnének – pillantottam ismét az összeroncsolódott kocsira. Mégiscsak jó, hogy ilyen izgágák.
- Nos… – kezdte habozva. – Nem akartam, mert tudom, hogy mit érzel, de… A testvérem ebben az erdőben kapott kiképzést – nyögte ki végül. Aaron. Nem örültem, de most félretettem a vele kapcsolatos ellenérzéseimet.
- Szóval ő megtalálná őket, azt mondod? – kérdeztem.
- Csukott szemmel is kitalálna innen – bólintott.
Nem töprengtem.
- Akkor hívd ide, most! – szóltam oda Iannek, majd a tovább kiáltozó Rickhez léptem, és elújságoltam neki, hogy megvan a megfelelő mentőcsapat.
A közre simán csak dühös voltam, amiért nem tesznek semmit, holmi ködre hivatkozva. Aaron is ideért úgy fél órán belül, addigra legalább kétszer megőszültem. Senki nem volt hajlandó ugyanis segíteni. Majdnem én magam indultam már útnak, de Ian megállított.
- Azzal nem segítesz, ha téged is keresni kell.
Igaza volt. Maradtam. Közben elkértem Rick mobilját, és mindkét nőszemélyt felhívtam, de egyikük telefonja sem volt bekapcsolva. El is határoztam, hogy ha nem esik bajuk, mindkettőnek a nyakába akasztok egy aksit, hogy bármikor fel tudják tölteni a kurva mobiljaikat!
Ha nem esik bajuk…
Talán van remény, és nem rabolta el őket valami beteg állat. Imádkozni kezdtem mindenféle istenséghez, de a megmentő végül valahai vetélytársam személyében érkezett. Az egyik kocsira kiterített egy térképet. Ilyen fajtát még sosem láttam. Biztos valami katonai cucc lehetett. Egy pontra bökött.
- Mi itt vagyunk – kommentálta. – Ha valamerre elindulhattak, és ha az nem az autóút, akkor két irány lehetséges.
Egyedül akart menni, mondván, nem akarja, hogy bárki is visszatartsa. Egyedül jobban halad. Így viszont csak egyfelé indulhatott el egyszerre. Furcsa volt őt így látni, ez a szerepe nem volt számomra ismerős. De kiérdemelte a tiszteletemet a határozottságáért.
Felszerelkezett iránytűvel, mentőtáskával, zseblámpákkal, még fegyverrel is, amit most külön engedélyre viselhetett – lévén büntetett előéletű, még akkor is, ha felmentették. Nem akadályoztam, amikor tíz perc múlva eltűnt a fák között. Úgy gondoltam, később is ráérek köszönetet nyilvánítani.
Ha visszahozza épségben a feleségemet.
