99. fejezet
(Rob)
Legalább annyira féltem, hogy mi lesz, mint Kristen. De nála biztosan nem jobban. Még túl korán volt, hogy szüljön, bár olyat én is hallottam, hogy aki ikreket vár, nem mindig hordja őket kilenc hónapig.
- Nincs valami megoldás, hogy valahogy… visszaszűküljön? - tettem fel az általam is legostobábbnak tartott kérdést.
Szerelmem hálás és reménykedő tekintete láttán azonban úgy éreztem, mindent képes lennék megtenni értük.
- Az mindenképpen jobb lenne, ha a babák még legalább egy hónapig az anyukában maradnának - gondolkodott el a szülésznő is. - De ezt csak egyféleképpen érhetjük el…
Ezután ecsetelni kezdte a hogyant. Figyeltem, hogy apadnak el lassan Kristen könnyei, és hogy veszi át az arcán a szomorúság helyét a bizakodás.
Az orvos egy olyan eljárást javasolt, amely során nagy adag hormont juttatnának a feleségem szervezetébe. Elég pozitív esetet sorolt fel ahhoz, hogy számomra szimpatikus legyen a dolog, de mivel kedvesem még a legártalmatlanabb tablettától is ódzkodott, nem akarván megkockáztatni, hogy bármi bajuk legyen a lányoknak, nem voltam biztos benne, hogy bele fog-e egyezni ebbe.
- Milyen hátrányai vagy kockázatai lehetnek ennek az anyára és a picikre nézve? - kérdeztem.
- Egészen minimális - legyintett a nő. Nem bíztam benne, ezért megkértem, hogy magyarázza el, mit ért pontosan minimális kockázat alatt. Elmondta. - Az anyával nem történhet baj - kezdte, mire félig máris megkönnyebbültem. A következő szavai azonban megcsorbították éledező örömömet. - A magzat viszont az esetek egy százalékában szívproblémákkal jön a világra. Két gyermek esetén ez az arány duplázódik.
Mivel nekem fogalmam sem volt, rá merjek-e bólintani erre, Kristenre pillantottam, aki viszont rám nézett tanácstalanul.
- Megbeszélhetnénk ezt négyszemközt? - érdeklődtem a bennem levő feszültség ellenére aránylag udvariasan.
Miután az orvos kiment, megfogtam Kristen kezét, és leültem mellé az ágyra.
- Te mit szeretnél? – kérdeztem tőle. Úgy döntöttem, bárhogy is határoz, én mellette fogok állni, és támogatom mindenben.
- Biztonságosabb, ha még bennem maradnak – suttogta homlokráncolva. – De ha végül betegek lesznek – csordultak ki a könnyei.
- Kicsim – szóltam hozzá, mire pislogott egy párat, és összeszedte magát. – Nem biztos, hogy azok lesznek… - tétováztam. – A koraszülés miatt is előfordulhat, hogy valami… nem úgy történik, ahogy kéne, és…
Bele sem mertem gondolni a legrosszabba. Azzal szerelmem múltja ismételné önmagát. Azaz a saját születése. De elhessegettem a gondolatot.
- Igazad van – sóhajtott egyet. Utána minden eddiginél határozottabban nézett a szemembe. – A lányok még maradjanak csak a fenekükön – simított végig a hasán. – Ha eddig minden bajból végül jól jöttünk ki, talán most is sikerülni fog – szorította meg a kezem.
Odahajoltam hozzá, és egy csókkal erősítettem meg a döntésében.
- Szólok a doktornőnek – mondtam aztán, és így is cselekedtem.
Kristen több injekciót is kapott, valamint tablettákat, amelyeket egy hónapon át szednie kell, hogy mindez ne ismétlődjön meg újra. Kicsit aggódtam, hogy vajon nyolc hónaposan már elég nagyon lesznek-e a lányok az evilági életre, de a doktornő megnyugtatott, hogy valószínűleg lesz az kilenc is. A kezelés ugyan csak egy hónapig tart, de még utána is kifejti a hatását.
- Erős, és egészséges kisbabák lesznek – biztatott bennünket annak ellenére, hogy a szavaiban ott bujkált az az egy százaléknyi kivétel. De legalább mi is tisztában voltunk vele, mire számíthatunk.
Szerelmemet erre az éjszakra bent tartották megfigyelésre, folyamatosan ellenőrizték, mennyire van még kitágulva, hat-e a kezelés. Ott akartam maradni vele, de ő máshogy gondolta.
- Inkább legyél Victor mellett – mondta. – Na meg ott van a bátyám is – húzta el a száját. – De lehetőleg ne igyátok le magatokat. Velem minden rendben lesz.
- Biztos? – haboztam. Nem akartam magára hagyni.
- Biztos – bólintott viszont.
Több puszit – és néhány mélyebb, érzelmesebb csókot – követően kelletlenül elhúzódtam tőle, és még megsimogattam az arcát, mielőtt az ajtó felé indultam.
- Rob! – szólt utánam, mielőtt lenyomtam volna a kilincset. Megfordultam. – Szeretlek – suttogta.
- Én is szeretlek – mosolyodtam el bűntudatom ellenére. Szívesebben maradtam volna itt vele.
Ennek ellenére hazamentem. Cameron épp a fiammal nézett valami késő éji autóversenyt a tévében, jó pár üres üveg sör társaságában.
- Remélem, őt nem itattad meg! – kaptam ki a karjaiból Victort. Aggódva nézegetni kezdtem, minden rendben van-e vele. Úgy tűnt, igen.
- Nem értem, miért feltételezed, hogy rászoktatnám a sörre… ilyen fiatalon – kifogásolta Cam a viselkedésemet. Igenis feltételeztem. És úgy döntöttem, hogy most véget is vetem sógorom szenvedéseinek. Nem kell, hogy egyszer egy idióta pillanatában tényleg sörrel kínálja a gyerekemet.
- Kathy itt van – közöltem vele. csodák csodája rögtön kitisztult a tekintete, és máris nem látszott olyasvalakinek, aki csak alkohol közelében töltötte a fél életét.
- Hol? – kérdezte gyorsan, és már fel is pattant. Megmondtam neki a hotel nevét, ahova előzőleg vittem. – Add kölcsön a kocsidat! – nyúlt felém a slusszkulcsokért.
- Még mit nem! – tiltakoztam. – Nem engedem, hogy ittasan vezess.
Egy percig farkasszemet néztünk, végül belátta, hogy nem tudna meggyőzni, akárhogyan is könyörögne.
- Akkor elmegyek gyalog! – indult morogva a bejárat felé. Utána szóltam, de csak másodjára torpant meg.
- Hívok neked egy taxit, oké? – ajánlottam egy normálisabb lehetőséget. A saját kocsimat nemcsak azért nem akartam kölcsönadni, nehogy összetörje, hanem nekem is szükségem volt még rá ma éjjel.
Őt és a barátnőjét meg a sorsra bíztam. Az sem érdekelt, hogy Kathy nyomatékosan megkért, ne szóljak az ittlétéről Camnek. Pedig akkor minek jött volna ide, ha nem akarna találkozni vele? Nem gondolkodtam el ezen mélyebben, már egészen másfele járt az agyam.
Miután Cam lelépett, az emeletre mentünk Victorral, megfürdettem, majd mikor a mamája nevének említésére lekonyult a szája széle, megvigasztaltam, hogy hamarosan láthatja majd.
Összeszedtem néhány cuccot, ruhát is szerelmemnek másnapra, de mielőtt visszaindultam volna fiammal együtt Kristenhez, még megetettem. Ez elterelte a figyelmét, olyannyira, hogy már aludt, mire megérkeztünk a kórházba. Csakúgy, mint az anyukája.
Halkan lépdeltem közelebb az ágyhoz, melyben szerelmem szendergett. Elég széles volt még hármunknak is szerencsére, és ő a szélén feküdt, így Victorral a karjaimban mellé feküdtem. Kettőnk közé helyeztem a pockot.
Kicsit megijedtem, mikor Kristen megmoccant, de csak az oldalára fordult, és felül levő karjával átölelte Victort. A kezére simítottam a tenyerem, és meghatottan nézegettem őt álmában. Reméltem, nem fog nagyon haragudni, amiért nem hallgattam rá, hanem beszöktem ide hozzá a fiunkkal együtt…
Nem haragudott. A nap első sugaraival ébredt – én az álmukat vigyáztam egész éjjel ébren –, és amint meglátott, elmosolyodott.
- Tudtam, hogy nem bírod ki – nyöszörögte nyújtózkodás közben.
- Hogy vagy? – kérdeztem rögtön.
- Nem tudom – pillantott a falon lógó óra felé. – Nemsokára talán megvizsgálnak, és aztán hazamehetünk.
A figyelme ezután a fiunk felé terelődött. Kicsit feljebb emelkedett, és fölé hajolt. Így meglehetősen közel került hozzám is, de mielőtt mozdulhattam volna, hogy egy jóreggelt-puszit adjak az arcára, egy gyors mozdulattal megelőzött, és ő adott egyet nekem.
Az orvos érkezésére rebbentünk szét, aki nem díjazta, hogy én is itt töltöttem az éjszakát, de tenni már nem tudott ellene. Kristent a vizsgálóba kérette, én addig ébredező kisfiunkat láttam el, várva, hogy a mindkettőnk számára fontos személy jó hírekkel térjen vissza hozzánk.
(Kristen)
Kicsit aggódtam, hogy vajon tényleg jó döntést hoztam-e, de amikor az orvos – immár a sajátom, akinél Victort is szültem – megvizsgált, és közölte, hogy minden a legnagyobb rendben, megnyugodtam. Újra a számba rágta, mit mikor és hogyan szedjek a temérdek gyógyszer közül, amit felírt, majd hazaengedett.
Ennek kifejezetten örültem, mert már kezdett elegem lenni a kórházból. Rob és Victor már útra készen vártak. Megöleltem és –pusziltam őket, majd szerelmemmel kézen fogva elhagytuk a helyet, ahova legalább egy hónapig be sem akartam tenni a lábamat.
Ez azonban másként kellett alakuljon, ugyanis a doki előírta, hogy hetente kétszer jelenjek meg ultrahang és szívhangvizsgálaton. Boldogan eleget tettem neki, mert nem akartam, hogy egy figyelmetlenség következtében valami rossz történjen a lányaimmal.
Mikor hazaértünk, Cameron és Kathy a kanapénkon csókolóztak – láthatóan tökéletes béke honolt köztük végre. Megköszöntek Robnak mindent – fogalmam sem volt, mit, csak később tudtam meg az előzményeket, melyekről lemaradtam –, maradtak még néhány napot, majd visszautaztak az óceán túlpartjára.
Szerencsére minden kedvezően alakult. Erős szívük volt, holott az elején még tarthattunk tőle, hogy nem így lesz. Ahogy teltek a napok, egyre jobban készültem a majdani – semmiképpen nem mostani! – szülésre lelkiekben. Bár már átéltem egyszer, most mégis alig vártam, hogy felsírjanak a picik és a karjaimba tarthassam őket.
Rob is ugyanilyen izgalommal készülődött. Több héttel előtte bepakolt a bőröndbe nekem pár ruhadarabot – persze mind felesleges volt, de nem szóltam neki, imádnivalóan lelkesedett -, sőt, még két pici plüsskutyát is szerzett a lányoknak. Olyanok voltak, mint Benny és Night.
Az új kutya rettentő hamar beleszokott az új környezetbe. Valamilyen szinten a megmentőnknek tekintettem. Jenny nemkülönben. Az ő lánya is szépen cseperedett. A kezdeti nehézségek ellenére – mivel ő tényleg korábban szült a kelleténél – mostanra nyugodtabbá vált az ő életük is. Még egykor utált nagyszülei is meglátogatták a hír örömére.
Csak úgy, mint engem Kellan Haley társaságában, valamint Greg. Kellanre a felesége jelenléte ellenére is ferde szemmel nézett szerelmem, de hamar túltette magát a három órán, amennyit nálunk töltött valahai kollégám, és a féltékenykedést is mellőzte.
Régi, malibui barátom láttán viszont könnyekig hatódtam. Rob kevésbé szívélyesebben üdvözölte a látogatót. Én a nyakába ugrottam. Ő nem. Greg sem maradt túl sokáig, átutazóban volt, de emlékezett rá, hogy Londonban lakunk, és gondolta beugrik. Victoron is megdöbbent, de amikor meglátta, hogy gömbölyödök is… Nem talált szavakat. Meg is jegyezte, milyen szerencsés vagyok.
Rob családja ment egyedül az agyamra a barátainkon kívül. Minden nap látogatóba jött valamelyikük, azaz vigyázni rám, amikor szerelmem nem tartózkodott otthon, mert a klubban volt dolga. Egyedül az lepett meg, mikor Aaronra bízott.
Ő is hüledezett, még akkor is, mikor kettesben maradtunk – azaz hármasban, ha a fiamat is számoljuk –, mert Rob hívta fel személyesen, hogy ha van ideje, jöjjön át szórakoztatni engem egy kicsit.
Miután ezen alaposan kicsodálkoztuk magunkat, kellemes délutánt töltöttünk együtt, már nem szigorú keretek közé szabályozott, hanem természetes baráti hangulatban. Úgy látszott, kihevert engem, ezt abból is gyanítottam, ahogy Melanie-ról beszélt. Egyetlen pillanat volt csak, ami a régi érzéseire utalt, a búcsúzásnál.
Valamiért a számra adott egy puszit. Első megdöbbenésemben nem jutottam szóhoz, mire ő zavarában elkezdett hevesen visszakozni, hogy nem úgy gondolta. Nem haragudtam rá, őszintének tűnt. Annak azért örültem, hogy Rob nem volt jelen. Akkor nem úsztam volna meg az estét – és a hátralevő életemet – a féltékenykedése nélkül. Így viszont igen.
Az orvosoknak igazuk volt. Nemhogy egy hónappal, kettővel tolódott odébb a szülés várható időpontja. A hasam már hatalmas volt, és erős túlzással azt lehetett volna mondani, hogy targonca kell a közlekedésemhez. Azért a fittségem megőrzése érdekében sok időt töltöttem az egyre aktívabban úszkáló Victorral együtt a medencében.
Az ő születésnapját a családjaink körében töltöttük, még az én szüleim is iderepültek Amerikából. Victor persze még pici volt ahhoz, hogy értse, mi körülötte ez a felfordulás, de láthatóan élvezte a sokadalmat. Még a zongoratudásával is kérkedett – az apja segítségével.
Minden pillanatban imádtam őket. Egyedül amiatt aggódtam picit, hogy már a kilenc hónap is eltelt, de a lányok nem akartak megint kibújni belőlem. Az orvosnak az volt a véleménye, hogy várjunk még egy keveset, de én úgy döntöttem, a saját kezembe veszem a dolgokat.
Immár mindenre fel voltam készülve, a szülésre, a fájdalmakra, mindenre, de csak nem jöttek. Ezért felelevenítettem mindent, ami a fiam születése előtt történt velem, hátha a hasonló tevékenységek majd megindítják a szülést.
Rob születésnapja előtt három nappal megkértem Lizzyéket, hogy szakítsanak egy kis időt Victorra, akit lepasszoltam nekik. Halkan odasúgtam sógornőmnek, hogy valószínűleg másnap előtt nem megy át érte az öccse. Kicsit csodálkozott, de semmi kifogást nem emelt ezellen.
Miután ők elmentek, Rob volt a soron következő áldozatom. Nem cseppet lepődött meg, amikor a konyhában, vacsikészítés közben rálelve kézen fogtam, a nappaliba vezettem, ott leültettem a kanapéra, óvatosan az ölébe helyezkedtem, és megcsókoltam.
Persze esze ágában sem volt tiltakozni. Majd’ minden nap hódoltunk a szenvedélynek, amely kihunyhatatlannak sejlett köztünk, mégis bármikor benne volt egy kis repetában. Pont úgy, ahogy én is. És most őt akartam. Az elkövetkező hathétnyi böjt miatt még hevesebben, mint eddig valaha.
Szerelmem nem tiltakozott. Amint rájött, mi a tervem, belemosolygott a csókunkba, majd vetkőztetni kezdett…
