64. fejezet
(Rob)
Szerencsétlenségemre Kristen maga zavart vissza a hotelbe, miután enyhén kiakasztottam, de egy alapos indok sem jutott az eszembe, miért akarom kis időre egyedül hagyni őket. Így viszont abban a reményben szökhettem el ügyintézni, hogy durván egy óra múlva ismét velük lehetek.
Miután mindent sikeresen leszerveztem, ami az estéhez szükséges, a partra siettem, ahol megdöbbentő látvány fogadott. Alig akartam hinni a szemeimnek.
Egy idegen pasas ücsörgött Kristen és a fiam mellett a pálmafa alatt és egy fényképezőgép volt a kezében. Azonnal felment bennem a pumpa, amikor felismertem, ki az, ráadásul az a rohadék elkezdte cirógatni Kristen karját, aki viszont szemmel láthatóan nem akarta ezt. Megszaporáztam a lépteimet.
De nem döngöltem a homokba, amikor odaértem. Inkább nyomtam egy rövid csókot szerelmem ajkaira, majd az ipse megdöbbenését figyelmen kívül hagyva kikaptam a gépet a kezéből és messzire a tengerbe hajítottam. Aztán elégedetten csaptam össze a tenyeremet és gonosz mosollyal fordultam vissza feléjük.
- Mit csinálsz? – kérdezte Kristen szimplán kíváncsian.
Az ismeretlen viszont elkezdett kiabálni, éppen csak az anyámat nem szidta, de még perrel is fenyegetőzött. Ne hatott meg a rikácsolása.
- Jobb, ha elkotródsz innen! Nem akarlak még egyszer a családom közelében látni! – mondtam neki fenyegetően.
Szerencsére vette a lapot, és el is húzta a csíkot. Megvártam, míg elég távol ér, bár még akkor is mondta a magáét, majd leültem Kristen mellé, és az ölembe vettem a gőgicsélő fiamat.
- Ezt miért is csináltad? – firtatta szerelmem.
Ő valószínűleg nem emlékezett rá, ki volt ez, én viszont igen.
- Emlékszel, amikor még terhes voltál és elmentünk a városba császkálni?
- Igen… - ráncolta a szemöldökét, mert több ilyen eset volt.
- Amikor… találkoztunk Tommal – segítettem ki, holott nem szívesen emlegettem fel a nevét.
- Emlékszem. És?
- Ez a patkány mászott akkor is rád a gépével.
Kristen döbbenten nézett egy pillanatig a már eltávolodott illető után.
- De… - kezdte, de aztán csak felsóhajtott. – Francba… - morogta folytatás helyett.
- Jól vagy? – kérdeztem.
Bólintott egy aprót, majd közelebb húzódott, és megköszönte, hogy elintéztem.
- Nem ismertem fel, és másnak hazudta magát. De mi van, ha most tényleg beperel?
Vállat vontam, nem igazán foglalkoztatott a dolog. Majd kifizetjük a fényképezőgépet és ennyi. Remélhetőleg. Bár az ilyenektől minden kitelik. Elégre valahogyan sikerült Kristen bizalmába is beférkőznie.
- Majd kidumáljuk magunkat – feleltem, és szabad karommal átöleltem.
Újabb csókban forrtunk össze egy rövid időre, de a pocok az ölemben élénken mocorogni és hadonászni kezdett, így választva szét bennünket.
Mivel a nap is már közel járt a horizonthoz, így gondoltam, ideje visszamennünk a hotelbe, mivel ma még fontos dolgunk volna. Kristennek persze nem árultam el semmit, csak azt, hogy találtam egy újabb éttermet, ahol normálisabban ellátják a picit, amíg mi kettesben vagyunk.
- Oké, mehetünk – felelte vidáman, el is feledkezve róla, hogy mielőtt eltűntem a partról, némi nézeteltérésünk támadt.
A szobában lezuhanyoztunk - ezúttal külön, mert nem szerettem volna késve érkezni -, utána mégis a babával foglalkoztunk egy teljes órán keresztül. Végül mégis nekem kellett megsürgetni Kristent, mert naplemente kellett ahhoz, amire készültem, és az igencsak közeledett.
Victort én vittem a kosárban, míg másik kezemmel Kristen kezét fogtam. Így indultunk el a parton a kihaltabb részek felé. Szerelmem csodálkozott, hogyhogy még erre is vannak éttermek, de mivel ez is a terv része volt, egyelőre nem árulhattam el neki semmit.
Az egyetlen szerencsém az volt, hogy nem kellett megmondanom neki, milyen ruhát vegyen ma fel – valamiért fehéret húzott, ami kifejezetten jól állt neki, és éppen erre is volt szükség.
Hosszan haladtunk a parton, a nap el is kezdett összeolvadni a látóhatárral, mire odaértünk az elhagyatott, ám rendkívül elegáns és kivilágított parti étteremhez. Kedvesem le volt nyűgözve, pedig még nem is tudta, mi vár rá.
(Kristen)
Totálisan megdöbbentem, hogy itt ilyen szuper rejtett kis helyek vannak, nem is számítottam rá. Amint beléptünk a hangulatosan megvilágított faépületbe, egy szimpatikus fiatal lány jött oda hozzánk, hogy a gondjaiba vegye Victort.
A fiamra pillantottam, aki édesen szundított a mózeskosárban, és mivel tudtam, hogy most egy pár óráig még nem is fog felkelni, nehezen, de engedélyt adtam a lánynak, hogy magával vigye. Még szerencse, hogy nem túl messzire mentek, így szemmel tudtam tartani őket.
Ezután Rob a teraszra vezetett, jobban mondva az épület előtti homokos szakaszra, és felém fordult. Kíváncsian vártam, mert azt hittem, vacsorázni jöttünk, de újabb döbbenet ért, amikor körülnézett, majd szemmel láthatóan kissé idegesen megfogta a kezem, és elkezdte tekergetni a gyűrűimet.
Ha most megint a válással jön, én belököm a tengerbe – gondoltam, mivel alig pár méterre álltunk a víztől. De nem, valami egészen mást cselekedett.
Tátva maradt a szám, amikor letérdelt elém, és mélyen a szemembe nézve a nevemen szólított - a leánykorin.
- Hozzám jönnél feleségül?
Körülnéztem, és mintha egy díszletbe csöppentem volna. A hangulatos étterem, a morajló tenged, a naplemente narancsfényei, a kellemesen lágy koranyári szellő – mintha mindez nem is lenne valóságos.
De előttem térdelő férjem igenis az volt. Éppen puszikkal halmozta el a kezemet, és győzelme biztos tudatában csillogott felém a tekintete. Megfordult a fejemben, hogy egy kicsit megleckéztetem, de végül a romantikusabb énem kerekedett felül.
Ráadásul rádöbbentem, hogy még egyszer sem mondtam konkrétan így igent a lánykérésére, hiszen először a malibui tengerpart volt ennek a színhelye, ahol ő húzta az ujjamra a gyűrűt, de nem voltam túl egyértelmű, másodszor pedig önkényesen tettem ugyanezt Párizsban.
A nászutunk óta folyamatosan elhangzott kérdéseket nem vettem annyira komolyan, most azonban tökéletesíteni akartam számunkra a pillanatot.
- Igen – suttogtam elmosolyodva.
Erre felállt, és szorosan magához ölelt. Mielőtt megcsókolt, még azt motyogta.
- Először is így kellett volna. – A hangja azonban mosolygott, így tudtam, hogy nem neheztel rám az akkori majdnem-felelet miatt.
- Szeretlek – súgtam a könnyeimmel küszködve, amit viszonzott, és szerelmes csókkal pecsételtük meg az immár bombabiztos igent-mondást.
Mikor sokára eleresztettük egymást, még megdöbbentőbb dolog történt. Kicsivel odébb egy rögtönzött oltárszerű cucc állt, ami az előbb még nem volt ott, mögötte egy pappal, mellette pedig Cameron és Kathy. Nem jutottam szóhoz. Ez egyszerre sok volt.
- Ők mit keresnek itt? – kérdeztem súgva a férjemet. – És mi ez az egész? – mutattam az oltár felé.
- Most elveszlek újra – felelte egyszerűen. – És ők lesznek a tanúk.
Levegőt is alig kaptam a meglepetéstől. Fogalmam sem volt, hogy tudták ezt így megszervezni a hátam mögött. De mivel valóban minden adott volt ahhoz, hogy ez az egész megtörténjen - nem is álmomban, hisz megcsíptem magam -, hagytam magam sodródni az eseményekkel.
Cameron és Kathy vigyorogva nézték végig, ahogy a pap újra összead bennünket, még egy új gyűrűt is kaptam - amely csak a másik kezemen fért el, de ez most nem számított -, majd kimondtuk a boldogító igent. A könnyeim már záporoztak, amikor Rob végül megcsókolt.
El sem tudtam volna képzelni szebbet, mint így ez itt. Szipogva fordultam végül a bátyám és a barátnője felé, és hirtelen megörültem neki, hogy ők is itt vannak. Rob átkarolt, míg visszaértünk az étteremhez, ahol egy rövid, közös vacsora után közölte, hogy mi most hazamegyünk.
- És Victor? – kérdeztem, és szemeimmel a fiam után kutattam, aki ugyanott aludt a lány mellett, akinek a gondjaira bíztuk.
- Ma éjjel mi vigyázunk rá – szólt közbe Kathy. – Hisz ezért vagyunk itt.
Cameronra pillantottam, aki megerősítette ezt.
- Ez a nászéjszakátok, nem szabad, hogy holmi babasírás megzavarja a legintimebb pillanatokat – bólogatott hozzá hevesen.
Tovább hitetlenkedve megölelgettem őket, aztán megnéztem még alvó csöppségünket, adtam neki egy puszit, és a lassan beteljesülő naplementében Robbal kézen fogva visszaindultunk a hotel felé.
- Hogy csináltad ezt? – kérdeztem, amikor már nagyjából helyükre kerültek a gondolataim.
- Nemcsak én csináltam, hanem a családunk keze is benne volt – hárította rögtön az elismerésemet, de nem hagytam annyiban.
A könnyeim újra potyogni kezdtek a meghatottságtól, meg kellett állnunk, mert ennek következtében botladoztam is a homokban. Szerelmem lecsókolta a könnyeimet, és boldog mosollyal nézett a szemembe.
- Legszívesebben minden nap újra elvennélek – mondta halkan.
- Legszívesebben minden nap újra hozzád mennék… - feleltem.
Ajkai lágyan súrolták a számat, én pedig a nyaka köré fontam a karjaimat. A parton valami csoda folytán csak mi voltunk, mégsem adhattuk át magunkat máris a nászéjszaka gyönyöreinek, hisz nem magánstrandon voltunk, akárki akármikor felbukkanhatott. Így egy csók után inkább visszaigyekeztünk a szállodába, ott viszont csak az ajtó csukódását vártuk meg.
Testünk szorosan tapadt egymáshoz, cirógatásaink felforralták a vérünket, csókjaink a szerelem és az egymás iránt érzett kiolthatatlan vágy csodáját hordozták magukban.
Rob lassan vette le rólam a ruhát, majd a sajátjától is megszabadult, és a hálóba vitt, ahol újabb meglepetés várt. A kitárt erkélyajtón át lágy szellő furakodott a szobába, megrezzentve a mindenfelé elszórt rózsaszirmokat, valamit megtáncoltatva a gyertyák gyenge fényeit. Valahonnan még halk zene is szólt.
Szerelmem óvatosan az ágyra fektetett, és míg egymás testét hevítettük forráspontig, nyelvünk a szerelem táncát járta egymás ajkai közt és bőrén. Nem tudtam betelni vele, és nemcsak a ma esti meglepetéstől, egymás iránti érzelmeink újrahitelesítésétől, hanem a közelsége is elvarázsolt.
A gyertyák nem lankadó ölelésünkre vetették lobogásukat, de a bennünk izzó tüzet nem tudták felülmúlni.
