83. fejezet
(Rob)
Mikor Aaron a barátnőjét említette, én Kristen reakcióját figyeltem. Először megdöbbent.
- A barátnőd? - kérdezte tőle, amikor szóhoz jutott.
- Igen - nézett rá kissé tétován a kérdezett. Aztán rám pillantott egy másodpercre. - Szeretem Krist - kezdte aztán, de egyelőre csak a kezeim szorultak ökölbe. Hogy van mersze ezt így kimondani? - De felfogtam, hogy soha nem lesz esélyem nála - mosolyodott el szomorúan. - Ezért aztán úgy döntöttem, hogy megpróbálok… továbblépni.
Most én nem találtam a szavakat. Kristen kétkedve - vagy inkább féltékenyen - bámult Aaronra. Én is nehezen hittem, hogy ez igaz lehet, másrészt pedig a kivitelezéssel voltak problémáim. Ki az, akivel ott bent megismerkedhetett? Szerelmem tette fel hangosan ezt a kérdést.
- Ti is találkoztatok vele egyszer. Melanie a neve – kaptuk meg a választ.
Rémlett nekem, hogy kiről beszél. És Kristennek is hamar leesett.
- A sógornőd? - mondta ki a tippjét. Aaron rábólintott, majd elmesélte, hogy még akkor futottak össze, amikor ő hivatalosan is halott volt, de sokáig kerülte a lehetőségét annak, hogy egy pár legyenek.
Az egyik ok az volt, hogy még mindig az én feleségemet szerette. A másik pedig az, hogy nem tartotta etikusnak azt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljön a halott neje testvérével. De végül meggondolta magát.
Melanie minden nap bement hozzá a börtönbe és bár tudta, soha egy pillanatig sem érdekelte, hogy Aaron embert ölt. A lány is tudta, miféle rohadék volt Dylan.
Most pedig az összeköltözésnél tartanak, amint megtalálják a megfelelő lakást. Ez pár nap múlva volt esedékes, nem akartam tovább várni. Szótlanul hallgattuk végig, de utána nem bírtam magamban tartani az örömömet.
- Gratulálok! Tényleg. Sok boldogságot nektek!
Aaron átlátott rajtam, mégis elvigyorodott, és megköszönte a jókívánságokat. Kristen viszont bordán bökött.
- Rob! - sziszegte felém.
- Mi rosszat mondtam?
Kedvesem megrovó pillantást vetett rám, de aztán csak legyintett. Később sikerült csak kipuhatolnom, ő hogyan vélekedik erről, bár tartottam tőle, hogy nem feltétlenül fog tetszeni a válasza.
Miután Aaron elment, megvacsoráztunk, majd lefektettük izgága kisfiunkat, aki megakadályozta, hogy együtt zuhanyozzunk, aztán pedig összesimultunk a hálószobában.
- Mi a véleményed? - tettem fel a kérdést szívem szerelmének.
- Miről? - kérdezte, de ajkai közben a nyakamon jártak. Kezdtem is elveszíteni a fonalat.
- Aaron… és Melanie - próbáltam rávezetni, mire azonnal abbahagyta édes kínzásomat. Felsóhajtott és tőlem elhúzódva hanyatt fordult mellettem.
- Örülök nekik… - felelte nem túl hihetően.
- Jó, és most őszintén?
- Tényleg örülök nekik - erősködött. – Csak… valahogy furcsállom. De remélem, boldogok lesznek – mosolygott rám végül.
Egy percig azt fürkésztem, látok-e rajta bármit, ami a szavaival ellentétben teljesen mást tükröz rajta az üggyel kapcsolatosan, de semmi.
- Nem vagy féltékeny? – szegtem neki a kérdést ekkor nyíltan.
Ezen megint elgondolkodott. Aztán a szemembe nézett, és kibökte, hogy de igenis az. Ezzel bevallotta végre, amit eddig is sejtettem, de hallani rosszabb volt. Jelent neki valamit Aaron, nem vitás. De miért nem mondta el ezt eddig? És miért most?
Kicsit összezavarodtam, és a szívem is fájni kezdett, ezért felültem az ágyon, és kihúzódtam a szélére. Kristen persze utánam csúszott, és a derekamat átölelve a hasamat kezdte cirógatni, miközben ajkai megint a nyakamat becézgették.
Lefogtam a kezét.
- Ezt most ne – nyögtem.
- Miért ne?
Nem akartam elhinni, hogy mit nem ért!
- Most vallottad be, hogy te is szereted őt – vágtam hozzá. – És tényleg elvárod, hogy ezek után azonnal lefeküdjek veled?
Nem fordultam felé. Az ujjai megdermedtek, de csak egy pillanatra.
- Igen – mormolta aztán megint a nyakamba. – Ugyanis félreértettél.
- Mit lehet ezen félreérteni?! – csattantam fel.
- Tényleg féltékeny vagyok, ezt nem tagadom. De korántsem amiatt, amire gondolsz… - motyogta. Nyelve eközben megközelítette a fülemet, és végighúzta a cimpán.
Elrántottam a fejem, és kissé felé fordultam.
- Akkor avass már be, mégis mi miatt?
- Féltékeny vagyok, akárhányszor más nőre nézel. Féltékeny vagyok, akárhányszor más nővel beszélgetsz. Féltékeny vagyok, mikor nem vagy itthon, és fogalmam sincs, mikor csábítanak el tőlem. Féltékeny vagyok anyukádra, mert sokkal több időt tölthetett veled életedben, mint én eddig összesen. Még a fiunkra is féltékeny vagyok sokszor – jött az igen alapos és kimerítő magyarázat. Szóhoz sem jutottam. Ő viszont folytatta volna még, ha nem állítom meg. Egy csókkal tettem. Azonnal elhallgatott.
- Te egy gonosz boszorka vagy – közöltem vele, mikor levegőért kapkodva elengedtem az ajkait. – Direkt csináltad!
Válasz helyett felkuncogott, és újabb csókra nyújtotta a száját. Megkapta. Közben végigfektettem az ágyon, és fölé hajoltam. Hosszan ízlelgettük egymást mindenféle kapkodás nélkül. Inkább szerelmesen, mint szenvedélyesen, mégis felborzolta az érzékeinket.
Én is kívántam őt veszettül, mégis Kristen volt az, aki előbb a tettek mezejére lépett. Addig ügyeskedett, míg alattam fekve meg nem szabadult a hálóruhájaként szolgáló apró nadrágtól, majd a trikójától. Egyből a melleire vetettem magam, kezem széttárt lábai közé csúszott, forróságot tapintott.
A saját boxeremet egy mozdulattal letéptem magamról, és visszahelyezkedtem szerelmem teste fölé. De még nem tettem a magamévá. Érezni akartam a közelségét, a jelenlétét. A szívemben éppúgy túlbuzgott az iránta érzett szerelem, mint a testemben a vágy iránta.
Sokáig izgattuk egymást, mielőtt beteljesítettük ösztöneink akaratát. Lassú mozgással haladtunk a csúcs felé, ezúttal sem sietve el semmit. A gyönyör minden cseppjét ki akartuk élvezni. Kristen szerelmi vallomása közös mámorunk elérkeztével egészen a szívemig hatolt.
Zihálva viszonoztam a szavait, majd egymás karjaiban pihegve nyomott el bennünket az álom, édes puszik, cirógatások és csókok közepette.
(Kristen)
Reggel Rob karjaiban találtak rám az első napsugarak. Szerelmem álmában is olyan szorosan ölelgetett, mint ébren. Nem siettek itt hagyni, élveztem a teste melegét, mely biztonságot nyújtott a számomra. Igen, biztonságban éreztem magam. Végre minden borútól és feszültségtől mentesnek. Boldognak!
Eszembe jutott az előző napi beszélgetésünk Aaronnal, és Aaronról. Tényleg örültem neki, hogy talált valakit, akivel úgy érzi, teljes élete lehet. Annak még jobban örültem, hogy nem fog elmenekülni a világ végére, hanem a közelünkben marad. Szerettem, de csak mint barátot, és semmi kedvem nem volt ismét lemondani róla.
Így viszont, hogy a klubban fog dolgozni, valamilyen szinten arra köteleződik, hogy itt maradjon. És biztos voltam benne, hogy rendesen fogja végezni a munkáját is. Eszembe jutott egy ötlet ezzel – vagyis vele – kapcsolatban, de nem ébresztettem fel szerelmemet, hogy máris megkérdezzem, mi a véleménye. Annyira azért nem volt sürgős.
A gyermekünk elkezdett motyogni a szomszéd szobában, ezért mégis kibújtam szerető férjem karjaiból, és megnéztem, mi a pici problémája. Semmit nem akart, csak unatkozott, de rám mosolygott, amint meglátott. Visszanevettem rá, majd kivettem a kiságyból.
Tisztába tettem, utána én is elmentem éberré mosakodni a fürdőbe. A szappan elfogyott a kézmosóban, ezért kutatni kezdtem a szekrényben, hogy utántöltsem, de nem találtam. Annyi még volt, amennyi nekem szükséges, de megjegyeztem, hogy kell majd vennünk.
Találtam viszont helyette valami egészen mást. Ami szintén elgondolkodtatott. Percekig ültem a kád szélén, de nem jutottam dűlőre, meg úgyis felesleges volt ilyesmin töprengenem. Miután felöltöztem, a földszintre mentem Victorral.
Vele együtt nekiálltunk reggelit készíteni apunak. A szakértelmem csak lassacskán gyarapodott főzés terén, ezért úgy határoztam, ha Aaronnak lesz ideje, megkérem rá, hogy egyszer-egyszer folytassuk azokat a „leckéket”, amelyeket ősidőkkel ezelőtt elkezdtünk. Most már Rob is kevésbé volt vele ellenséges.
És Aaronnal kapcsolatos volt a gondolatom, amelyet meg is osztottam szerelmemmel, miután a frissen főtt kávé illatával ébresztettük, és kiültünk az erkélyre, hogy ő rá is gyújthasson. Általában nem, de kávéhoz mindig füstölgött.
Victor az ölemben ülve figyelte, ahogy az apja a kávét kortyolgatja, de hiába nyújtotta oda a kezecskéjét, nem kapott a koffein dús italból. A cigiből sem. Szigorúan elmagyaráztuk neki, miért nem szabad.
Ekkor fiam szája lebiggyedt, és már felkészítettem magam egy pityergésre, amikor váratlanul újabb szó kimondásával ajándékozott meg bennünket.
- Nem – mondta határozottan.
- De nem ám – nevettem rá boldogan, és össze-vissza puszilgattam. Hihetetlen gyorsan fejlődött. Tisztára megdöbbentem, milyen értelmes máris. Eszembe is jutott, hogy a jövő héten kell vinnem újabb oltásra. De most nem akartam, hogy Rob is velünk jöjjön, ezért arrafelé tereltem a szót, ami előbb foglalkoztatott.
- Mi lenne, ha a klubból félig éttermet csinálnátok? – tettem fel a kérdést.
Életem párja először nem szólt semmit. De láttam rajta, hogy éppen végiggondolja a dolgot.
- Éttermet? – ízlelgette a szót.
- Aha. Mondjuk csak estig. Utána átváltozhatna klubbá. Vagy alakítsátok át étteremmé, ahol csak hétvégénként van klub meg bulik – soroltam az ötleteimet. – Aaron biztos tudna benne segíteni, mit hogyan kell…
Rob egyik gondolatnak sem mondott ellent, sőt, tetszett neki. De meg akarta előbb kérdezni Iant, valamint beszélni akart erről Briannel, elvégre az épület az ő tulajdona volt évekig. Ezt megértettem.
Még aznap sor is került minderre, de szerencsére egyiküknek sem volt kifogása a dolog ellen. Brian még azt is vállalta, hogy bár már nem az övé a hely, szívesen segít szakembereket szerezni, akik majd kialakítják, átépítik az irodák egy részét konyhává, és a többi.
Tehát beindult a tervezés, szervezés. Victorral mi is gyakran felkerestük a klubot napközben, ahol Rob töltött naponta órákat, amíg mindent ki nem találtak, hogyan legyen.
Összeismerkedtem Melanie-val, sőt, a költözködésnél is segítettünk nekik Robbal. Egész kedves lánynak bizonyult. És nem utált engem annak ellenére sem, hogy tudta, mit érez irántam Aaron.
Jennyvel is több időt töltöttem, folyamatosan oktattam gyereknevelésből, hogy mire készüljön majd. Már csak két hónapja volt hátra. Gyakran elnosztalgiáztam, milyen érzés volt, mikor a fiam még csak a pocakomban volt.
- Tudjátok már, mi lesz a neve? – kérdeztem egyik nap barátnőmet.
- Melissa – felelte. – Ki tudja, tán egyszer majd egymásba szeretnek a fiaddal – nevetett aztán.
Ezt meg sem mertem említeni Robnak, képes lett volna máris beszerezni több csomag óvszert szegény kisfiunknak. Pedig arra tényleg ráértünk még.
Mivel a klub elég sok odafigyelést igényelt az étteremmé alakítás első napjaiban, így a következő héten kérés nélkül sem tartott velem kedvesem a gyerekorvoshoz. Jenny ellenben igen. Amint ott végeztük, kiültünk a kórház parkjába, mert még volt egy kis dolgom. Megkértem, hogy addig vigyázzon a picire, ő pedig szívesen eleget tett ennek.
Alig fél órával később értem vissza hozzájuk.
- Mi történt? – kérdezte Jenny ijedten, meglátva sápadtságomat. Ránéztem, aztán megráztam a fejem, a nyakába borultam, és elsírtam magam.
(Rob)
Túl elfoglalt voltam az utóbbi időben, kevés időt töltöttem a családommal. Ezt akartak kiküszöbölni ma este, ezért saját készítésű vacsival készülődtem már délután. Kristen orvoshoz vitte Victort, de mázlim volt, mert csak délután volt jelenésük. Így viszont bőven maradt időm mindennel végezni, mire megérkeznek.
De tévedtem. Miután elmentek, alig másfél órára rá Jenny támogatta be a lakásba szerelmemet, aki úgy festett, menten összeesik. Azonnal a karjaimba zártam, és a nappaliba vittem. Olyan szívszaggatóan zokogott közben, hogy azt hittem, meghalt valaki. De őt nem tudtam szóra bírni.
- Mi történt? – faggattam Jennyt, de ő is csak a vállát vonogatta. Aztán behozta a kocsiból Victort, aki addig a gyerekülésben várta, hogy kiszabadítsák onnan. - Én most megyek, lehet, hogy ez csak rátok tartozik – mondta, és így is tett, miután a fiamat berakta a földszinti járókába.
A torkomat valamiféle félelem szorította össze. Kristenre néztem, és félve, de feltettem neki is megint a kérdést.
- Igaza van Jennynek? Csak ránk tartozik? – Szerelmem bólintott. – Victorral van baj? – tippeltem, de erre fejrázást kaptam. Nem láttam az arcát, mert a nyakamba fúrta a fejét. Tovább ringattam, és megnyugtatóan simogattam, miközben hangot adtam további ötleteimnek. – Akkor veled – nyögtem, de nem akartam tudni a választ. Mégis újabb bólintást kaptam. – Beteg vagy?
Erre Kristen végre rám emelte könnyáztatta tekintetét, és vörös szemekkel rám pillantott. Most már végképp nem értettem semmit. Amíg meg nem szólalt.
- Rob…
