79. fejezet
(Rob)
- Akarod, hogy beszéljek vele? – kérdeztem Kristentől cseppet sem titkolva az ellenszenvemet. Közben viszont nem rá néztem, hanem a lassan felénk közeledő Mike-ot figyeltem.
- Ne, majd én elintézem – mondta kedvesem.
Ez volt az, amit a legkevésbé szerettem volna.
- Úgy, ahogy eddig is? – meredtem rá dühösen. – Én elhiszem, hogy valaha fontos volt neked. De már van egy családod. Ezt a férget eddig sem sikerült soha kiiktatni az életünkből, mert mindig te intézted! És hogyan? Valahogy mindig visszajött! – vágtam a fejéhez, de közben már bántam is a szavaimat. Nem kéne odáig jutnunk, hogy egy tapló miatt veszekszünk. – Ne haragudj – kértem elnézést rögtön. – Persze, intézd csak, ahogy akarod… majd azután nyírom ki – morogtam, és visszaindultam volna a házba, de Kristen megfogta a karomat, és elém állt.
Kérdőn néztem rá, lemondva mindenről, ami a jövőbeli életünkkel kapcsolatosan mellőzhetné Mike-ot.
- Tudod mit? Igazad van – motyogta megszeppenten. Nem értettem, mire akar kilyukadni, de megmondta azt is: - Kérlek, küldd el helyettem a fenébe! Az anyját majd felhívom telefonon.
Zene volt a füleimnek minden szava. Alig akartam elhinni, hogy tényleg erre kért. De eszemben sem volt ellenkezni. Magamhoz rántottam, és úgy csókoltam meg, hogy érezze, milyen sokat jelent nekem most ez. Aztán inkább beküldtem a házba. Nem akartam, hogy bármi baja essen. Neki ne…
(Kristen)
Beláttam, hogy most már kevés vagyok ahhoz, hogy Mike-nak kiverjem a fejéből azt a téveszmét, hogy valaha még egy pár lehetünk. Rob kiakadása most az egyszer jól jött, így megkérhettem, hogy intézze el ő.
Visszamentem a házba, ahol legnagyobb meglepetésemre anyám fogadott mosolyogva. Sőt, mi több, a nappali ablakánál állt, és a függöny résein kémlelt kifelé.
- Te mit művelsz? – firtattam, de nem mentem közelebb. Valamiért úgy éreztem, jobb nem tudnom róla, mi folyik pontosan odakint.
- Kislányom, tudod te, mi volt életed legjobb döntése?
Tudtam. Rob. De hogy ezt anyám is így kimondja… Kimondta. Még javában az államat kapirgáltam a padlóról, amikor elkezdte közvetíteni, mi történik a házunk előtt, de most sem akartam még tudni, majd inkább a férjemtől. Felmentem az emeletre, és megkerestem a fiamat.
Victor a járókában ücsörgött, hátát a rácsoknak vetve – tisztára kiköpött az apja volt. A tartása, a vonásai… Most még a kicsit hosszú haja is. Az egyik szívószálat pedig pontosan úgy tartotta, mint ahogy Rob a… cigit! Azonnal kikaptam a kezéből és messzire hajítottam.
Úgy döntöttem, amíg az utcai meccsnek nem szakad vége, felhívom Lizzyt, hogy írjon be egy hajvágást magának a határidőnaplójába, mert a kedvenc unokaöccsének szüksége lesz rá, ha hazaérünk. Neki több tapasztalata volt e téren, mint nekünk, gyakran segített a barátnőinek is hasonló helyzetben.
- Minden rendben van otthon? – kérdeztem tőle, miután ezt megbeszéltük.
- Persze, Benny már gurul, mert Ian és Rick felhizlalták, mondván, legyen termetesebb, és azáltal félelmetesebb. A növényeitek túlburjánzottak, és most úgy fest a házatok, mint egy dzsungel. A kert is. Aztán…
- Ne, köszi! Elég! – kértem nevetve, mielőtt tovább sorolja a sorscsapásokat. Úgy sejtettem, lett volna még egy-két hasonló a tarsolyában. – Aaronról tudsz valamit? – kérdeztem halkan.
- Ian volt bent nála tegnap. Két hét múlva lesz a tárgyalás. Hihetetlenül gyorsan… Sosem gondolta volna, hogy az angol bíróság így csipkedi magát… – hüledezett, és még folytatta is, én viszont csak a számomra fontos infókat raktároztam el magamban.
Két hét múlva. Nem szándékoztam addig itt maradni, sőt, most, hogy jobban is éreztem magam, még egy pár napot előlegeztem be gondolatban, hogy aztán végre ismét otthon lehessünk.
Otthon. Körülnéztem Cameron szobájában, majd átpillantottam a sajátomba. Valaha ez volt az otthonom. De azóta annyi minden történt, hogy már rég nem az otthonomként tekintek rá, csupán felcseperedésem helyszíneként. Mégis árasztotta magából azt a hangulatot, amelyet nem akartam elfelejteni soha. Ez itt mind én voltam.
Anyám rángatott ki a gondolataimból. Közölte, hogy a meccs eredménye döntetlen.
- Mi? Döntetlen? De mi történt? – faggattam, miközben felemeltem Victort, és vele együtt siettem le az emeletről.
- Mike elment, még egy pici pofon sem volt – sóhajtozott anyám magába zuhanva. – Mégiscsak egy tökösebb díjbirkózóhoz kellett volna hozzámenned.
- Anyu! – szóltam rá. – Mióta utálod te Mike-ot? – Erről sem tudtam eddig, de a szavai alapján arra következtettem, hogy így lehet.
- Rob sokkal jobban passzol hozzád – kacsintott erre rám. Aztán vágyódó sóhajt hallatott. Most is otthagytam.
A bejárat felé indultam, hogy megnézzem, mégis miről beszélt. Kinyitottam az ajtót, és megláttam, amint Mike kocsija éppen kigördül az utcánkból. Rob pár méterre tőlem szintén arra bámult, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy tényleg elmegy. Én magam is alig hittem.
- Ezt hogy csináltad? – kérdeztem mellé lépve. – Mivel fenyegetted meg?
Szerelmem rám nézett, majd a fiunkra, és mindkettőnket magához húzott.
- Nem fenyegettem meg – vallotta be. – Csak próbáltam hatni a józan eszére.
Kételkedtem benne, hogy Mike-nak van olyan. Kicsit furcsán éreztem magam miatta, hisz nem tehet róla, hogy még mindig nem volt képes elfelejteni azt, hogy valaha közünk volt egymáshoz. Mégsem bántam. Végre terhek nélkül akartam élni Robbal és Victorral.
- A jelek szerint sikerrel – dünnyögtem. – Engem is így szoktál manipulálni? – néztem aztán rá ferdén.
- Dehogy! Soha! – tiltakozott vigyorogva. Ebből sejtettem, hogy valószínűleg még nem egy alkalommal részesülhettem én is ilyesmiből, de úgy, hogy közben fogalmam sem volt róla, hogy az ő hatására cselekszem. De megcáfolt. – Csak egyetlen alkalommal – mormolta a nyakamba, felborzolva ezzel az érzékeimet.
- Mikor? – nyögtem a csókja után epedve. Most – akartam válaszolni magamnak, de végül ezúttal is máshogy felelt.
- Az oltár előtt – suttogta halkan.
Kinevettem.
- Ott aztán éppen hogy semmi szükség nem volt rá – mondtam.
- Biztosra akartam menni – vont vállat, majd átölelte a derekam és visszavezetett a házba.
Anyám nem bírta ki, hogy ki ne faggassa arról, mi és hogyan történt, bár én személy szerint nem voltam kíváncsi a részletekre. Délután átjött Cameron és Kathy is, vacsorára pedig apám is hazaért, így a nap hátralevő részét együtt töltöttük.
Rob lefekvés előtt rám tukmálta a mindenféle csillapítókat, nehogy visszaessek a nagyonbeteg állapotba, én meg engedelmesen be is vettem őket. Utána viszont már csak a fiunkra vetettem egy pillantást, aki egész délután élénken játszott mindenkivel, aki köré csoportosult – voltunk páran.
Anyám meg is állapította, hogy mivel imád a középpontban lenni, a színészi pálya áll hozzá a legközelebb.
- Inkább legyen zongorista, mint színész – feleltem, és az jutott eszembe, milyen figyelmesen hallgatta az apját a múltkor, amikor otthon „gyakoroltak”. Abban biztos voltam, hogy lesz tehetsége a hangszerekhez.
Anyámmal most nem vesztem össze, apámra hárítottam ennek a dolognak a megoldását, akire elég volt egy szenvedő pillantást vetnem, hogy értse, mi a bajom. Mosolyogva bólintott és megígérte, hogy tesz lépéseket az ügy érdekében.
Tett is, mert másnap, mikor egy észveszejtő éjszakai hancúrozás után letámolyogtam a földszintre, hogy igyak egy teát, anyám ott ült a konyhában, és szótlanul darabolgatta össze a forgatókönyveket ollóval. Először azt hittem, még mindig alszok és ez egy álom, de az olló csattanásai meggyőztek, hogy ez a valóság.
Nem firtattam, magamban viszont örültem neki. Beszélgettünk egy kicsit, anyám elmondta, hogy hamarosan ismét világ körüli útra indulnak apámmal, és ezúttal Európát is felfedezik, nem kizárt tehát, hogy majd egy napra benéznek hozzánk is. Nem volt ellene kifogásom. Amúgy eleve egy óceán választ el minket, tehát félévente egy pár napnyi látogatás még belefér.
A teát kortyolgattam később egy magazint lapozgatva, mikor kopogtak. Én mentem ajtót nyitni. Egy küldönc volt, a kezében egy hatalmas kazal virággal. Mike küldte. Örültem, hogy Rob még nincs ébren, mert valószínűleg a szerencsétlen futárral etette volna meg a növényeket.
Bele volt tűzve egy üzenő kártya, amely tartalma szerint Mike nagyon sajnálja, amiért zaklatni mert, és arra megkért ugyan, hogy az anyját majd hívjam fel néha, de ő többé nem fog keresni, mert tegnap végre sikerült észhez térnie. Hála Robnak – ezt már én tettem hozzá magamban.
Mike ezen kívül bocsánatot kért mindenért, és megköszönte azt az időt, amit anno vele töltöttem. Tisztára elérzékenyültem, de emiatt nem akartam válaszolni a virágra és az üzenetre. Boldog voltam, hogy a Mike-dolognak egyszer s mindenkorra vége.
Anyám rögtön jött kíváncsiskodni, hogy ki küldte, satöbbi, mire közöltem vele, hogy fogalmam sincs, de az ő nevére jött. Erre elhűlve gyönyörködni kezdett a virágokban, és kiemelt helyre pakolta a nappaliban.
- Biztos apád küldte! Hát nem megható? – fordult felém ragyogva. Igyekeztem is elsomfordálni rögtön, hogy felhívjam apámat, ne érje meglepetés, amikor hazajön és anyám a nyakába ugrik örömében, de váratlanul két kar fonódott a derekamra.
- Jó reggelt – puszilt Rob a nyakamba, majd megfordított a karjaiban. Még nem dugtam zsebre az üzenő kártyát, ezért kiszúrta. – MI ez? – kérdezte.
Vetettem egy pillantást anyám felé, aki a szirmokat rendezgette - persze feleslegesen, mert azok nem akartak úgy állni, ahogy ő szerette volna -, majd kézen fogtam szerelmemet, és visszacibáltam az emeletre. Ott adtam csak a kezébe az üzenetet.
Miközben olvasta, egyre nagyobb mosoly terült el az arcán, végül visszanyújtotta.
- Most már nem zaklat többet! – jelentette ki elégedetten. Kicsit rá is játszott, milyen beképzelt lett ettől, de nem haragudtam rá. Ő pedig a virágok miatt nem volt mérges. Féltékeny sem. Meg is lepett ezzel, de nem hiányoltam.
Még négy napig tartózkodtunk Los Angelesben, csak aztán utaztunk haza. Most is Cam és Kathy szállítottak bennünket a házunk és a reptér között. Szóba került az is, amit Rob csak előző nap árult el nekem Aaronnal kapcsolatban. Hogy mire ügyeljünk majd a bíróságon és hasonlók. Bátyám és barátnője megígérték, hogy a tárgyaláson mindenképp ott lesznek. Vagyis másfél hét múlva.
A hosszú repülést követően krumpliszsákként zuhantam az ágyba. Victor sokkal aktívabb volt a gépen, mint eddig valaha, nem aludt, de szerencsére nem is hangoskodott, csak folyamatosan játszani kellett vele. Felváltva végeztük ezt Robbal.
Aki, miután az ágyba dőltem, lassan levetkőztetett, magával vitt a fürdőbe, ott pedig teleengedte nekünk a kádat.
- Alszik már a pici? – dünnyögtem, miután elnyúltunk a meleg vízben, amely még inkább álmosítóan hatott rám.
- Igen – felelte, és puszilgatni kezdett. Meg simogatni. Ez utóbbinak már nem tudtam ellenállni, azonnal kiröppent az álom a szememből. Hosszú, boldog, forró órákkal köszöntöttük a hazatérést, majd egymás karjaiban szenderedtünk álomba.
