86. fejezet
(Rob)
Eleinte ódzkodtam tőle, hogy átmenjünk Brightonba, mert a város bennem sokkal fájóbb emlékeket ébresztett, mint Kristenben.
Itt volt ugyan az a nyaraló, amelyben egy végtelenül csodás és boldog hétvégét töltöttünk el együtt még a kapcsolatunk kezdetén, de itt volt az a ház is, amelynek az eszményiségét végül Jill rombolta le teljesen. Szerencsére azóta nem hallottunk róla, úgyhogy beleegyeztem, hogy nosztalgiából átmenjünk.
Szerelmem ötletének köszönhetően a partra mentünk előbb, ahol a régi, még friss boldogságunkat idéző, naplementeszínű strand fogadott bennünket. Innen közelítettük meg azt a házat, amely több szempontból is fordulópontot jelentett a kapcsolatunkban.
Ugyanolyan volt, szinte semmit nem változott. Mintha visszarepültünk volna az időben. Csak most már volt egy kisfiunk, és vártuk a következő babát. Akkoriban ilyesmiről még csak álmodni sem mertem, bár nemegyszer megfordult a fejemben a gondolat, hogyan tehetnénk szorosabbá a kapcsolatunkat.
Azóta rengeteg minden történt velünk együtt és sajnos külön-külön is. De végre együtt voltunk, a végtelenségig, és csak ez számított. Ez a ház pedig most eladó volt. Nem úgy, mint két éve. Mikor Malibuln voltunk, először ezt szerettem volna megvenni Kristennek ajándékba, de a tulaj akkor még nem adta.
A táblát észrevéve egyetlen pillantás alatt megbeszélte a tekintetünk, mire is gondolunk. Másnap pedig aláírtuk a papírokat. Kristen végtelenül hálás volt, amiért ezt kaphatta születésnapjára, holott én csupán a két hét worthingi pihenést terveztem. Persze a nagy nap alkalmából egy tortát is sütöttem kedvesemnek, aki ennek is borzasztóan örült.
A házban még elég sok dolgunk maradt, ezért csak ideiglenesen mentünk vissza Londonba, hogy megmutassuk magunkat a családomnak és a barátainknak, de pár nap múlva visszamentünk, hogy berendezzük legújabb közös otthonunkat.
A cuccaink nagy részét áthordtuk a worthingi házból, de Kristen ide új bútorokat akart. Már másnap el is mentünk körülnézni. Egyedül Victor nyugtalankodott kicsit, mert ő inkább a tengerparton pancsolt volna, de délután teljesült a kívánsága.
A legszükségesebb bútorokat és berendezési tárgyakat - ágy, szekrénysor, konyhai kellékek, hűtő - már az első napon házhoz szállították. Még reggel felhívtam Rickéket, hogy nincs-e kedvük Jennyvel eljönni egy kis pakolászással egybekötött víkendre. Volt.
Kölcsönadtuk nekik a worthingi nyaralót erre az időre. Így tehát, míg Kristen lement a partra a picivel és Jennyvel, addig én Rickkel együtt a bútorok helyretologatásán fáradoztam. De megérte. Estére minden ott volt, ahova terveztük.
Rendeltünk pár pizzát, majd mivel Victort kimerítette az egész napos homokban rohangálás, négyesben ültünk ki az erkélyre, hogy egy sör társaságában elfogyasszuk. A lányok persze csak üdítőztek, mindkettőt szigorúan eltiltottuk az alkoholtól. Jennyt minden más tevékenységtől is, lévén ő veszélyeztetett terhes.
Szépen gömbölyödött már. Eszembe is jutott, hogy hamarosan Kristennek is újra kismamaruhát kell hordania. Tisztára meghatódtam, akárhányszor erre gondoltam. Gyakran zaklattam azzal szerelmemet, hogy mikortól lehet már tudni a baba nemét. Ezúttal nem akartam meglepetést, lehetőleg mielőbb tudni szerettem volna, hogy mire számíthatunk, de egyfolytában el lettem hajtva a könyörgésemmel együtt.
Nem adtam fel, Jennyt kérdeztem meg egyszer, mikor életem értelme hallótávolságon kívül volt.
- Akármikor – felelte. – Az ultrahangon még nem látszik ugyan, de az orvos anélkül is meg tudja állapítani.
Ez a hír feldobott. Már csak azt kellene elérnem, hogy a doki elmondja nekem. Ha Kristen nem is akarja tudni, én mindenképpen szerettem volna. Majd legfeljebb nem árulom el neki.
De még sajnos sokára volt a következő vizsgálat időpontja, addig pedig rengeteg teendőnk akadt. Úgy terveztük, hogy nyár végéig maradunk Brightonban, addig Ian és Aaron vezetgetik a klubot, amely lassacskán már étteremként is funkcionált, csupán a megfelelő reklám hiányzott hozzá.
Csodák csodájára Melanie marketinget is tanult, így őt bíztuk meg a hely promotálásával. Tökéletesen szabad kezet adtam tulajtársamnak, aki valamilyen különleges zsenialitásnak köszönhetően egyre virágzóbbá tette az egészet. Lizzy persze sokszor hívott az éjszaka közepén, hogy a vőlegénye még mindig a klubban van, de Brightonból nem nagyon tudtam érte tenni semmit.
Egyelőre különben is azzal voltunk elfoglalva, hogy naphosszat semmittegyünk. Sikerrel. Victor persze nem hagyott nekünk nyugtot, napközben minden percben rá kellett figyelni, mert egyre izgágább volt. Lassacskán egyedül tudott járni, bár gyakran hasra vagy fenékre esés lett a vége, de mivel általában a parton tartózkodtunk, a puha homok felfogta az ütést.
A vizet is imádta. Valami hihetetlen módon cseppet sem zavarta annak sóssága, vígan lubickolt benne – természetesen mindig valamelyikünk felügyeletével. De majdhogynem előbb tanult meg úszni, mint rendesen járni. A mély vízbe azért nem mentünk be vele, felváltva indultunk hosszabb úszásokra.
A napjainkat csak az éjszakáink tudták túlszárnyalni, amikor a naplementés séta után a fiunk korai lefektetését követően végre egymásnak szentelhettük a sötétség óráit.
Akármennyire tisztában voltam vele, még most is sokszor alig hittem el, hogy szerelmem ismét kisbabát vár. Emiatt aztán igyekeztem vele olyan gyengéd lenni, amennyire csak lehetséges. Semmilyen kárt nem akartam tenni a csöppségben, de Kristen persze más véleményen volt.
- Nem lesz bajom tőle, ha egy kicsit… vadabb vagy – mondta egyszer elpirulva. – És a magzatnak sem lesz semmi baja – tette hozzá. Nem győzött meg. Jobban mondva a szavai nem győztek meg. A tettei annál inkább.
Megmutatta, ő mit és hogyan szeretne. Eleinte attól rettegtem, hogy tényleg kárt teszek bennük, de aztán elborította az agyamat a vágy, és már semmi másra nem bírtam gondolni, csak a beteljesülésre. Ahova először szerelmemet kívántam eljuttatni, magamnak az ezüstérmet szántam a csúcs megmászásában.
A gyönyörünk leírhatatlan volt. Miután viszont kipihegtük magunkat, Kristen felemelte a fejét rólam és így szólt:
- Amikor Victort vártam, akkor is volt egy ilyen időszakod… - jegyezte meg. Tudtam, hogy a túlzott óvatosságomra céloz.
- Tényleg csak vigyázni akarok rátok, szívem, ennyi az egész.
- Ez kedves tőled, de nem vagyok porcelánból – mosolygott rám. – Sőt, hamarosan megint akkora leszek, mint egy bálna, és mint tudjuk, a bálnák nem a törékenységükről híresek.
Elfintorodtam, de nem azért, mert megint fel fogja szedni magára a várandóssággal együtt járó egy-két kilót, hanem mert egyáltalán kitalál ilyen hülyeségeket.
- Nem leszel bálna – mondtam neki határozottan. – A múltkor sem voltál az. És ez a kis pindurka itt – simítottam végig még lapos hasán. – Ő mindent megér.
Erre úgy meghatódott, hogy el is pityeredett. Védelmezően öleltem magamhoz, és először megijedtem, mi lehet a baja. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg most van az érzékeny időszakban. Lágyan ringattam, míg el nem apadtak a könnyei, hogy aztán megmutassam neki, mennyire fog nekem tetszeni „bálnaként” is.
(Kristen)
Robnak remek meggyőző módszerei voltak abban a tekintetben, hogy elhitesse velem, lufiként is imádni fog. Bár ott még nem tartottunk. Egyelőre a harmadik hónapot töltöttem így nyár végén, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezúttal elmaradt a rosszullétes korszakom.
Felhívtam anyámat és vagy két órán át diskuráltunk vele arról, ez miért is lehet. Azt mondta, hogy ő is könnyebben viselte a második, velem való terhességét, mint amikor Cameront várta. Majdnem sikerült megnyugtatnia…
De hogy könnyebben viseltem volna, ez nem teljesen volt igaz. Tény, hogy a reggeli futás a fürdőbe elmaradt, viszont jött helyette más. Végigbőgtem egy teljes hónapot, mert mindenen meghatódtam, vagy kiborultam. Rob a végére már megtanulta, hogy elég, ha Victort helyezi biztonságba, engem nem kell vigasztalnia – ugyanis sokszor attól is kiborultam, hogy folyton pátyolgatni akart.
Ami viszont aranyos és rendes dolog volt tőle, így amikor visszaállt a rend az agyamban, mindig bocsánatot kértem tőle. És ki is engeszteltem, ami már mindkettőnknek kedvére való volt. A szexuális étvágyam is megnövekedett ugyanis.
Nagyon nehéz volt őt leszoktatnom róla, hogy úgy bánjon velem, mintha bármelyik pillanatban bajom eshetne, de végül sikerült. És sokszor elég volt rávetnem egy pillantást ahhoz, hogy habozás nélkül berakja Victort a járókába vagy összepakoljon a tengerparton és felsiessen velünk a házba.
Egy cseppet sem volt ellenére a sok szex, éppen ellenkezőleg. Még jobban is bírta, mint én. Mert tény, hogy többször kívántam a dolgot, de hamarabb el is fáradtam.
Előre tartottam tőle, mi lesz, ha majd beüt az alvós időszakom. Nem akartam kimaradni a családom életéből, csak mert napi tizenhat órákat alszom…
Brightonban ez még nem volt jellemző, így a nap minden percében élveztem a tenger közelségét, a napsütést, a legújabb házunk emlékeit. Majdnem pontosan ugyanolyanra sikerült időközben berendezni, mint amilyen akkor volt, mikor itt voltunk. Soha nem felejtettem el azokat a napokat.
És most új itteni élményekkel is gazdagodtunk. Robbal, amikor csak tehettük, visszaidéztük a boldog perceket, az erkély jelenettől kezdve a rózsával hintett napozóágyon át a tengerben való szerelmezésig, mindent! És a gyakorlatban is visszahoztuk azokat a pillanatokat. Még a konyha is fel lett avatva megint, épp mint akkor.
A kisfiunk is vígan cseperedett, egyre több szót mondott, és a babaételt is egyre kevesebbszer utasította vissza. A melleim kezdték visszanyerni régi formájukat, de én már tudtam, hogy ez az állapot csak átmeneti. Amint elkezd majd gömbölyödni a hasam, azzal együtt mindenem is.
Ez volt az egyetlen bajom. Akárhogy bizonygatta, mindig attól tartottam, hogy Rob megundorodik tőlem. Hiába imádta már most a – szerinte – kislányát, ennek és a szex-éhségének ellenére féltem, hogy nem fog majd ennyire kívánni, mint most. Ilyenkor visszaemlékezésekkel bíztattam magam, hisz még Victor születésének a napján is együtt voltunk úgy.
Szeptember közepén tértünk vissza Londonba. A családunk – azaz Rob családja, aki immár az enyém is volt – hatalmas bulit rendeztek a hazatérésünk örömére. Ott voltak a barátaink is. Egész hajnalig talpon voltunk, egyedül a pocok aludta végig ezt az éjszakát.
De mi még hajnalban sem. Alig vártam, hogy végre mindenki eltűnjön. Utána nem fogtam tovább vissza magam. Amint Jennyék után is becsukódott az ajtó – ők mentek el legutoljára -, magamhoz rántottam a férjemet, és félreérthetetlen szándékoktól vezérelten csókoltam meg.
Azonnal vette a lapot, és eszébe sem volt tiltakozni. A hálóig sem jutottunk el. Az előszobában dobáltuk és rángattuk le egymásról a ruhákat, hogy aztán a tükrös szekrény szélén váljunk eggyé, mint egyszer már majdnem. Ezúttal viszont ezt a fantáziánkat is valóra váltottuk.
Rob egy ideje már nem volt olyan kíméletes, vagyis csak annyira, amennyire én akartam. De szerencsére elfelejtette azt a marhaságot, hogy majd biztos a szex miatt fogok elvetélni.
Pár nappal később egyik kimerítő együttlétünk alkalmával szorosan összebújva feküdtünk – ezúttal a hálóban –, amikor egyszer csak megszólalt.
- Ellenedre volna, ha megint eltűnnénk itthonról egy kis időre? Csak mi ketten… – tette hozzá. Már az első mondatától is elakadt a lélegzetem, de hogy a fiunk nélkül?!
- Mire gondolsz pontosan? – kérdeztem gyanakodva.
- Mivel két nap múlva lesz az első házassági évfordulónk, úgy gondoltam… – itt habozott egy pillanatig. – Szóval… Bora Bora? – nyögte ki végül félénk mosollyal az arcán. Most sem jutottam szóhoz. – Tudom, hogy elég ötlettelen ugyanoda menni, ahol a nászutunk volt, de már megvettem a repülőjegyeket, és…
Egy csókkal hallgattattam el. És még órákig nem mukkantunk meg. Alig tudtam elhinni, hogy újra ott lehetünk abban a földi paradicsomban, ahol első várandósságomból három hetet eltöltöttük. Később szerelmem elárulta, hogy csak egy hétről lenne szó, a szülei pedig addig szívesen vigyáznak Victorra.
Egyetlen fenntartásom volt csak ezzel kapcsolatosan. Féltem, hogy elfelejt bennünket. Ő viszont halkan kinevetett – hangosan nem mert -, majd igyekezett meggyőzni róla, hogy nem fog elfelejteni minket a fiunk.
- És különben is, ha Sophie megszületik, megint nem lehetünk kettesben egy darabig… - mondta végül.
Meggyőző érv volt, de most egészen más keltette fel a figyelmemet.
- Sophie? – kérdeztem.
Ha nem lett volna pasiból, egyetlen férjem most tuti elpirult volna.
- Nekem tetszik ez a név, és biztos, hogy kislány lesz, érzem! – mentegetőzött.
Hosszan ízlelgettem a nevet. És tetszett!
- Oké, ha lány lesz – hangsúlyoztam a ha szócskát. – Akkor hívhatjuk Sophie-nak. Egy feltétellel – emelkedtem közelebb hozzá, és csókokkal borítottam a nyakát.
- Mi lenne az? – nyögte szerelmem.
- Ha fiú lesz, akkor Robert.
- Azt már nem – emelkedett fel a lassan többszörös apuka, és maga alá szorított az ágyra. Most ő halmozta el csókokkal a nyakam. – Száz százalék, hogy lány lesz!
- Ha ennyire biztos vagy ebben, akkor nem kéne aggódnod amiatt, hogy hogyan akarom hívni, ha fiunk születik megint…
Persze nem engedett. Nekem kellett megígérnem, hogy nem szeretném mégsem Robertnek hívni a majdani gyermekünket, de csak az erőszak miatt, amit éppen elkövetett ellenem: ujjai és nyelve olyannyira felizgattak, hogy szinte remegtem a gyönyörért, de ő minduntalan megállt, mielőtt elélvezhettem volna.
Végül nekem kellett a tettek mezejére lépnem, és a körmeimet bevetnem annak érdekében, hogy végre csinálja a feladatát. Csinálta is. De még hogy…
A maradék napokon elhalmoztam tanácsokkal anyósomékat, hogy tudják, Victor mit és hogyan szeret, de lecsittegtek, hisz a drága asszony már három gyereket is felnevelt, ez az egy most meg sem fog neki kottyanni. Tekintve, hogy mellette lesz Lizzy is, meg Vic, Jenny, sőt, még Melanie is – mind odavoltak a fiamért.
Nekünk így már csak annyi dolgunk maradt, hogy minden szükségeset bepakoljunk az útra, majd elinduljunk ismét Bora Borára.
