68. fejezet
(Rob)
Alig bírtam elhinni, ami történik. Tom persze egész nap azon igyekezett, hogy valahogy kijuttasson, de nem sikerült neki. Kathy sem tudott segíteni a tengerentúlról, így estére fel is adtam a reményt.
Igyekeztem elnyomni magamban a kezdődő őrületet, de nehezen ment. Fogalmam sem volt, mi lehet Kristennel, mert nem engedték meg, hogy telefonáljak, holott a törvény szerint jogom volt hozzá. Csak reménykedtem benne, hogy nem borult ki nagyon.
Tom, aki a nap során többször is beszélt vele – legnagyobb meglepetésemre, mert mindig attól tartottam, Kristen félni fog tőle, de ezt ma valahogyan sikerült elnyomnia magában -, azt mondta, sokat sír, de tartja magát. Büszke voltam rá mindezért, de nagyon hiányzott. És fogalmam sem volt, mikor láthatom újra őt és a fiunkat.
A zsaruk szinte egész nap faggattak, mi és hogyan történt. Tagadtam mindent, ahogy Tom tanácsolta. Nem esett nehezemre. Az „ellátásra” nem lehetett panaszom, még ebédet is adtak, de étvágyam az nem volt. Nyomasztó volt ez az egész. Nemcsak a cella, hanem a tehetetlenség, amely már a délelőtt során rám tört.
Még egyelőre a rendőrkapitányság egyik cellájában ücsörögtem, szerencsére egyedül, nem szállítottak tovább isten tudja hova. Kintről már csak a csillagok fénye világított be, amelyek alatt oly sok boldog órát töltöttünk el szerelmemmel. Együtt. De most külön szenvedtünk alattuk.
Váratlanul nyílt az ajtó, és Tom lépett be megint, ma már sokadjára. Kicsit zaklatottnak tűnt, de közbe sütött róla a megkönnyebbülés. Felálltam és közelebb léptem hozzá.
- Mi történt? – kérdeztem.
- Felhívott Kris.
- És? – Láttam rajta, hogy valamit nem akaródzik neki elmondani, de végül kibökte.
- Aaron él.
Ezt én eddig is tudtam, de Tom nem. És Kristen sem. Most viszont sápadtan vettem tudomásul, hogy mindketten igen. Kristen miatt aggódtam jobban.
- És? – kérdeztem ismét.
- Ott van nálatok, nemsokára bejönnek ide Krissel és Aaron feladja magát.
Fogalmam sem volt, normális-e, amit érzek, de nem voltam boldog. Annak örültem persze, hogy kiszabadulok innen ezáltal, de abban bíztam, van valamilyen más megoldás is a problémámra, amelybe Aaron nem keveredik bele.
Attól is rettegtem, mit fog szólni Kristen. Biztosan sokként érte, amikor a halottnak hitt barátja váratlanul beállított hozzá. És mostanra nyilván mindent megbeszéltek. Szerelmem pedig tudja, hogy hazudtam, illetve nem mondtam el neki, amit tudok.
Tom magamra hagyott a gondolataimmal, amíg kiment elintézni a dolgokat a szabadulásom érdekében, és persze, hogy fogadja Kristent és Aaront.
Az alapzaklatottságom mellé nem hiányzott még ez is, bármily hálásnak is kellett volna éreznem magam Aaronnak. Találkoztak. És ki tudja, milyen érzelmeket ébresztett ezzel Kristenben.
Szerelmem nyilvánvalóan örült neki. Sőt… A sőtbe inkább bele sem mertem gondolni. Már bántam, hogy nem mondtam el neki én az igazat. Azt, hogy Aaron él. Talán úgy könnyebb volna kezelni ezt a helyzetet. És akkor vele lettem volna, amikor megtudja. Így azonban fogalmam sem volt, milyen fogadtatásra számíthatok.
Tom nem jött vissza, ellenben egy őr igen, aki közölte, hogy elmehetek. Semmilyen holmim nem volt, amit lefoglaltak volna, mivel otthonról rángattak el és váratlanul, úgyhogy azzal sem vesztegettem az időt, az őr után siettem, aki az emeletre vezetett. Jobban mondva a földszintre, mivel eddig a pincerészben dekkoltam. Az előtérhez közeledve egyre idegesebb voltam. Minden lehetőség megfordult a fejemben onnan kezdve, hogy Kristen el sem jött, részben mert utál, amiért elhallgattam előle Aaron életben létét, másrészt talán mert nem akarta végignézni, ahogy őt csukják le helyettem.
De nyílt előttem az ajtó, és ő ott állt. Egyelőre háttal nekem. Még én is láttam, hogy a folyosó túloldalán Aaront vezetik be egy másik ajtón. Kristen ekkor felém fordult, és szaladni kezdett felém. Némileg megkönnyebbültem, bár volt egy megérzésem, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű menet. El kell még beszélgetnünk a történtekről.
Alighogy odaért hozzám, az elmúlt órák egyetlen vágya teljesült a számomra: a karjaimban tarthattam újra. A nyakába fúrtam az arcom, és hallgattam a zokogását. Percekig öleltük egymást, mielőtt eltoltam volna magamtól, karjait lefejtettem a nyakamból, és könnyes szemeibe néztem.
- Menjünk haza – kértem.
Bólintott, mintha csak most fogná fel, hogy hol vagyunk, majd kézen fogott, és együtt indultunk a kijárat felé. Tom már ott cigizett az épület előtti parkolóban.
- Hazavigyelek benneteket? – kérdezte.
Észrevettem, hogy minél közelebb értünk hozzá, Kristen annál szorosabban fogta a kezem, és valami más megoldáson gondolkodtam, hogy ne kelljen egy légtérben utaznia Tommal, de megelőzött.
- Kösz, nem! Mi azzal megyünk – mutatott egy távolabbi jármű felé, amelyet nem ismertem.
Megköszöntem Tomnak a segítséget, amit csak egy vállrándítással hárított, majd Kristennel a másik kocsi felé indultunk. Ő ült a vezetőülésbe, amin meglepődtem, mert még sosem mert itt Londonban éjszaka vezetni, pláne nem idegen autót, de hagytam, hadd csinálja.
Egyszer sem tévedt el, olyan simán talált hazáig, mintha naponta tenné meg ezt az utat. Nem sokat beszéltünk addig, bár párszor rám mosolygott. Ilyenkor elhittem, hogy nincs semmi baja, de amint újra az útra szegezte a pillantását, látszott rajta, sőt, éreztem belőle áradni a feszültséget.
A rendőrségen sírt, de nyilván örömében, hogy sikerült segíteniük nekem. A bánata miatti zokogás még váratott magára. De tudtam, hogy eljön az is hamarosan. Talán már ma éjszaka. Legalább vele lehetek közben – vígasztalt a gondolat.
A házunkban Jenny fogatott, akit Kristen kért meg, hogy vigyázzon Victorra, amíg haza nem érünk, de látta rajtunk, hogy van még mit megbeszélnünk, így nem faggatózott, hogy mi történt, csak megölelte Kristent, aztán engem, és hazament.
Itt már nem fogtuk egymás kezét, és szerelmem is feszültebbnek tűnt. Egy zavaros pillantást vetett felém, majd közölte, hogy megnézi a fiunkat.
- Várj egy kicsit – szóltam utána, mire megfordult.
Közelebb mentem hozzá, és megint magamhoz öleltem, szükségem volt arra, hogy megérinthessem. Szorosan visszaölelt, amiből arra mertem következtetni, hogy olyan borzasztóan mégsem neheztel rám, amiért elhallgattam előle Aaront, de csak egy percig élvezhettem, mert eltolt magától.
Egész nap gyötört a hiánya, most meg ez… Kicsit sok volt. míg ő az emeletre ment, hogy megnézze a fiunkat, én a konyhába mentem, és kivettem egy üveg sört a hűtőből. Csak eztán lépdeltem fel hozzájuk az emeletre, miközben kortyolgatni kezdtem.
A gyerekszobában voltak, Kristen éppen szoptatta. Megálltam az ajtóban, és elgyönyörködtem bennük. Egy furcsa félelem költözött azonban a szívembe, amelynek nem tudtam az okát. Azaz voltak sejtéseim, de nem akartam rájuk gondolni, hátha beteljesülnek.
Nem vártam meg, amíg végeznek az evéssel-etetéssel, a fürdőbe indultam, hogy lezuhanyozzam magamról a napot. Hosszan folyattam magamra a meleg vizet, de így sem volt könnyű – ez egyáltalán nem egy szokványos nap volt. Sőt.
(Kristen)
Láttam, hogy Rob zuhanyozni indul, és szívem szerint máris utána mentem volna, de a fiunk éhségét kívántam csillapítani először. Mikor végeztünk mindennel, örültem, hogy szerelmem még a fürdőben van, a zajokból ítélve továbbra is a tus alatt.
Etetés közben elgondolkodtam rajta, mi a fenét csináljak most. Ő végre itthon van. Aaron életben. Viszont már nem szabadon. Mert Rob helyett vonult be. Ennél egyértelműbben semmivel nem bizonyíthatta, hogy milyen érzelmeket táplál irántam. Hiszen feláldozta magát… a boldogságomért? Ez így olyan hülyén hangzott, de más magyarázatot nem találtam.
Nem tudtam még teljesen összerakni magamban ennek a napnak a váratlanabbnál váratlanabb és meglepő eseményeit, melyek külön-külön is fejfájást okoztak, nemhogy így együtt. Pillanatnyilag nem is éreztem magamban elég erőt ezek feldolgozásához, ezért későbbre halasztottam.
Beléptem Robhoz a fürdőszobába, még mindig tusolt. Vagyis csak álldogált a rá zubogó vízsugár alatt. Levetettem a ruháimat, majd azon elhatározással léptem be mellé, hogy holnapig nem gondolok a mára.
Kinyitotta a szemét, mikor elhúztam a fülke ajtaját, de nem nyúlt értem mosolyogva, mint általában. A tekintete fénytelen és szomorú volt.
Szerettem volna ezt eltüntetni, ezért én fonódtam köré, és mivel semmilyen hajlandóságot nem mutatott aziránt, hogy lehajoljon engem megcsókolni, én akaszkodtam a nyakába, miután elrugaszkodtam a talajtól.
Nedves testünk szorosan összetapadt, de ugyanez miatt csúszni kezdtem rajta lefelé. Rob valamivel derűsebben szemlélte, ahogy földet érek, de nem adtam fel; újra próbálkoztam - és végre a szája széle is megrándult a bénázásom láttán.
De legalább újabb pár pillanatig csünghettem a nyakában, mielőtt ismét csúszni kezdtem volna. Most viszont már utánam kapott, és a fenekem alá nyúlva megakadályozta ezt
- Mit művelsz, mondd? - kérdezte ráadásul – végre! - vigyorogva.
- Megcsókolom a férjemet - feleltem, és cselekedtem.
Forrón visszacsókolt, hosszan kényeztettük egymás ajkait. A lábaim közt egy idő után éreztem is a rá gyakorolt hatásomat. Egyik kezemet a nyakából a mellkasán át kettőnk közé csúsztattam és némi simogatás után magamba vezettem felizgult testét.
Belesóhajtottunk a csókunkba, de nyelvünk csak egy pillanatra eresztette el a másikét. Szerelmem vállaiba kapaszkodva kezdtem mozogni rajta, de kisvártatva elkezdett lecsúszni a fal mentén egészen addig, míg le nem ült, én pedig így kényelmesebben ringhattam fölötte.
Egy pillanatra sem váltam meg az ajkaitól, miközben szapora csípőkörzések közepette fogadtam magamba újra és újra. Kezei megtalálták a melleimet közben és tenyere borzongató kéjeket gerjesztett a mellbimbóimban.
Egyre hevesebben mozogtam az ölében, minek következtében szerelmem lélegzete egyszer csak elakadt és rekedt nyögéssel rántott magára keményen. Éreztem, hogy gyönyörnedvei eltelítik a bensőmet, majd egy fél pillanattal később én is megláttam a csillagokat.
Remegve a szájába lihegtem, de mivel nyelve változatlanul az ajkaimat ízlelgette, magamba engedtem, és szüntelenül csókolóztunk, amíg újra levegőhöz nem jutottunk. Egymástól elszakadva aztán lemosakodtunk, és egy Victorra vetett pillantás után a hálóba vonultunk.
Robra újra rájött az a szomorúságféle, melyet a zuhanyzóban is láttam rajta.
- Jól vagy? – kérdeztem tőle, miután a karjaiba bújva elfészkeltem magam a mellkasán.
Láttam rajta, hogy szeretne valamit kérdezni, és sejtettem is, mit, mégis kellemetlenül érintett, amikor megtette.
