73. fejezet
(Kristen)
A következő napokban Robbal sokat dolgoztunk azon, hogy Victornak összehozzunk egy kistestvért, de a természet közbeszólt és egy pár napos böjtre kényszerített bennünket. Szerelmem legalább olyan csalódottnak látszott, mint amilyennek én éreztem magam, a különbség csak abban nyilvánult meg, hogy ezt ő ki is mutatta.
Én gondosan titkoltam az érzéseimet, mivel folyton a dolog lehetetlenségét hangoztattam, és ki akartam tartani a véleményem mellett, de Rob olyan sikeresen oltogatta belém azt a fajta igazságot, amelyben ő hitt, hogy lassacskán vele együtt reménykedtem a csodában.
A klub tudta csak kompenzálni kissé az emiatt érzett bánatot, melyben kedvesem egyre több időt töltött. Mi is gyakran ott voltunk Victorral, és egyszer pont indultunk, mikor valaki csengetett.
Visszaraktam a mózeskosarat a szatyrokkal együtt a kanapéra, ahova előzőleg odakészítettem mindazt, amit nem kéne itthon hagyni, és a babával a karomon indultam ajtót nyitni.
Amint kitártam, szívem szerint csaptam is volna vissza, de a rémülettől megdermedtem.
- Szia, Kris - köszönt Tom. Aztán a figyelme Victorra terelődött. - Hű, hogy megnőtt.
Ösztönösen fordultam úgy, hogy minél kevesebbet lásson belőle. A szívem a torkomban dobogott. Amikor telefonon beszéltem vele, az nem volt olyan vészes, de most szemtől szemben álltam vele, ráadásul egyedül. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy nyugodtan tudjak a szemébe nézni.
- Mit akarsz itt? - préseltem ki magamból.
- Nem akarlak bántani, Kris… - húzta el a száját. Nehezen hittem neki. – Csak híreket hoztam a barátodról.
Ezzel meglepett. És egy pillanatra el is feledtem a félelmeimet. De a kérdésére, miszerint megvitathatjuk-e ezt odabent, határozott nemmel feleltem.
- Oké - vont vállat. - Az a helyzet, hogy nem fogják kiengedni. Még a múltbéli foglalkozása ellenére sem. Sőt, az csak ront is a helyzetén. Hivatalos katonaként ugyanis még nagyobb büntetés jár neki, amiért kivégezte Dylant.
A szavai hallatán egyre sápadtabbnak éreztem magam, de a könnyeimet le tudtam nyelni.
- Szóval nincs remény? - suttogtam, amint fel tudtam fogni, mit is jelent mindez.
Látni akartam Aaront, de nem voltam biztos benne, hogy okos dolog lenne-e meglátogatni. Mégis úgy döntöttem, hogy igen. Csak még azt nem tudtam, mikor.
- Remény az mindig van - folytatta Tom. - Az esküdteken múlik a végső döntés.
Akik túl sokan vannak ahhoz, hogy vígan bizakodni kezdjek – vittem tovább a fonalat. Csalódottan felnyögtem, és a fiamra pillantottam. De ő sem tudott segíteni. Valahogyan hatni kéne az esküdtekre - töprengtem. A gondolataimból Tom hangja zökkentett ki, akiről tökéletesen sikerült is megfeledkeznem.
- Még mindig szeretlek, Kris… - mondta halkan.
Nem haboztam rácsapni az ajtót, és az összes zárat ráfordítani. Ezután a mobilomért nyúltam. Rob a második csengésre felvette.
- Tom van itt - mondtam remegő hangon.
- Indulok! Be ne engedd!
Most is a fülemben csengtek a szavak, melyeket akkor mondott: „Szeretlek, Kris. Ne haragudj!”.
(Rob)
Nem értettem, mit nem képes felfogni Tom azon, hogy ne merjen Kristen közelébe menni. Ingerülten szeltem át a várost, szerencsére a gyér forgalom is nekem kedvezett. Alig negyedóra alatt otthon voltam. Tom kocsija ott állt a felhajtón.
- Mit akarsz itt? - kérdeztem, amikor odaértem hozzá.
- Csak a barátotokról hoztam híreket, de Krisnek már elmondtam.
Ezek szerint már beszéltek is. Szerelmem hangja viszont rémültnek tűnt a telefonban. Kizárt, hogy emiatt - gondolkodtam.
- És mivel ijesztetted meg? - firtattam mindenre elszántan.
Tom szavai minden képzeletemet felülmúlták.
- Bevallottam neki, hogy még mindig szeretem.
Tétovázás nélkül ragadtam meg és kentem az ajtóra, mely hangos csattanással felelt a támadásra.
- Miért nem bírsz leszállni róla? – köpködtem felé a szavakat. – Tudod te, mennyi időbe telt, míg feldolgozta, amit tettél vele? Csoda, hogy nem esik össze, amikor szóba kerülsz, de te még ide is jössz?!
- Sajnálom… - mondta, de nem érdekelt.
A ruhájánál fogva elrántottam az ajtótól és a kocsija felé taszítottam.
- Tűnj el innen!
- Tőled is meg akartam kérdezni, hogy…
- A válaszom nem – feleltem, mielőtt kimondja. Tudtam, hogy arra kíváncsi, mit felelek a múltkori ajánlatára. – Hálás vagyok, amit eddig értünk tettél – folytattam. – De nem akarlak a családom közelében látni.
Erre nem felelt. Egy pillanatra sem sajnáltam meg, amikor lehajtott fejjel beszállt a kocsijába. Ő szúrta el ezt évekkel ezelőtt. Nem voltam képes elfelejteni, mit tett Kristennel. Még most is előttem volt a kép, amikor szerelmemre rátaláltunk. Tényleg csak egy kisebb csoda árán sikerült belőle kigyógyítanom a félelmeit.
Tom elhajtott, én pedig az ajtóhoz léptem, és Kristent szólongattam. Először csak résnyire nyitotta az ajtót.
- Elment? – suttogta a hátam mögé pillantva.
- El – mondtam. – Nyugodj meg, nem jön vissza többé.
Erre csak lemondóan felnyögött, és kitárta előttem az ajtót. Beléptem, és magamhoz akartam ölelni. Hagyta is, de mégis kicsit elhúzódott.
- Meg szeretném látogatni Aaront – nézett rám félénken.
Nem örültem neki, hogy találkozni akar vele, de képtelen lettem volna nemet mondani a kérésére.
- Rendben – feleltem. – Mikor?
- Most – suttogta.
Ez még rosszabbul esett, de rábólintottam. Elengedtem, és a fiunk után néztem, aki a mózeskosárból szemlélte csendesen a nagyvilágot.
- Addig mi bemegyünk a klubba – ajánlottam. A torkomat szorongatni kezdte némi félelemszerű, de lenyeltem, és igyekeztem normálisan viselkedni.
- Nem haragszol? – kérdezte Kristen.
- Nem – pillantottam rá. Az érzéseimet leplezendő azonban inkább összeszedtem a csomagokat, amelyekkel nyilván hozzánk indult volna, és az ajtó felé indultam velük.
Miután mindent bepakoltunk a kocsimba, felé fordultam.
- Ha végeztél, bejössz a klubba? – kérdeztem, mire közelebb lépett hozzám, és a karjaimba bújt.
- Mindenképpen – motyogta a mellkasomba, majd egy csókért nyújtózkodott. Csak egy puszit tudtam neki adni. El akartam tűnni, hogy ne lássa rajtam, mennyire tartok valamitől, amelynek a bekövetkezése miatt életem végéig retteghetek. Nem először kívántam, bárcsak Aaron tényleg meghalt volna, de meg is feddtem magam emiatt a gondolat miatt.
- Akkor várlak – bontakoztam ki az öleléséből, aztán beültem a kocsiba és elhajtottam. Még láttam a visszapillantóból, hogy ő is beszáll a saját autójába és elindul.
A klubban Ian és Lizzy vártak vissza, és ahelyett, hogy faggatni kezdtek volna, hova rohantam annyira, rögtön körbevették Victort, őt azonban magamnak akartam kisajátítani. Forgalom most nem volt, sőt, tulajdonképpen zárva voltunk így kora délután, ezért a cuccokat lepakoltam az egyik boxba, majd kivettem a pockot a mózeskosárból és körbevezettem az éji birodalomban.
Végigmutogattam neki mindent. Kicsit később Brian is befutott, aki döbbenten látta meg a gyereket a kezemben.
- A tiéd? – nyögte.
- Igen… Miért? – Nem értettem, mit csodálkozik ezen.
- Semmi, csak nem tudtam, hogy apa lettél időközben.
Miután magához tért a csodálkozásból, kölcsön kérte, mivel az ő barátnője is éppen gyermeket várt, és gyakorolni akart egy picit. Bíztam benne, ezért az ölébe adtam. A fiamnak viszont nem tetszett a helyszínváltás, ezért pár perc múlva visszavettem, mielőtt a hangja beindítja a riasztórendszert. Ezután is csak fél füllel figyeltem Brian oktató-előadására az üzletvezetéssel kapcsolatban, Ianre bíztam az infók pontos megjegyzését, aki csatlakozott hozzánk, és valamivel több érdeklődést mutatott a dolog iránt.
Az én figyelmemet Victor kötötte le, aki újfent a hangját próbálgatta, és egyre többször hallottam tőle azt, hogy „ma”. Lizzy ábrándított ki, mikor elújságoltam neki, hogy a fiam a mama szót mondogatja.
- Ennyi idősen még nem beszél – közölte velem, mire csúnya pillantást kapott cserébe.
- De beszél! – erősködtem. – Az én fiam csodagyerek!
Erre elnevette magát, de végül helyeslően bólogatott. Majd feltett egy kérdést, amire nehezemre esett válaszolni.
- Hol van Kris?
Ian is felénk pillantott, mintha megérezte volna, mit fogok felelni.
- Elment meglátogatni Aaront – feleltem kelletlenül. Egyedül Ian szemében láttam valamiféle együttérzést. Ő tudta csak, hogyan is érez a testvére a feleségem iránt. Victor mentett ki a helyzetből, tisztába kellett ugyanis tennem. Az egyik irodába vonultam vele, és elintéztem, amit kell. Utána meg akartam etetni is, de hideg volt a tej, amit Kristen bekészített a csomagba, hogy szükség esetén ne maradjon éhen a csöppség. Megkérdeztem Briant, használhatom-e a konyhát, mire kinevetett.
- A tied a hely, azt csinálsz benne, amit akarsz.
Igaza volt. Furcsa volt megszoknom, hogy ezentúl én vagyok a tulaj. Csak azt reméltem, hogy nem kell minden éjszaka itt lennem. Míg a tejet melegítettük Victorral a konyhában, azon gondolkodtam, hogy esetleg fel kéne venni valakit, hogy ügyeljen itt éjjelente a történésekre, bár nem tudtam, hogy Ian hogy áll a kérdéshez.
Mindenféle gondolatot az agyamba zsúfoltam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hol is van a feleségem, de ez nem ment egyszerűen. Óhatatlanul is ő járt a fejemben. Jobban mondva ők. Aggódtam, hogy miről cseveghetnek. És tartottam attól is, hogy Kristen megint magába zuhan egy kicsit.
Ehhez képest feleslegesen idegesítettem magam, mert amint megérkezett, szinte a nyakamba ugrott, és csak a szeme pirossága árulkodott róla, hogy sírt, a hangulata azonban jónak tűnt. Egyből megcsókolt, amit azzal magyaráztam, hogy kicsit mégiscsak kiborult, de a mosolya arról győzködött, hogy azért engem is szeret.
Kellemes hangulatban töltöttük el a délután, estére viszont hazamentünk, mielőtt beindult volna a hangulat. Ian és Lizzy vállalták, hogy tartják a frontot, de jó ötletnek vélték ők is, hogy felvegyünk valakit, aki mindig ott tud dekkolni, ha mi épp nem.
Hazaérve közösen lefürdettük a babát, majd míg Kristen vacsit főzött, újabb zongoraleckéket adtam a pöttömnek. Érdeklődve figyelte, míg álomba nem merült. Ekkor beraktam a kiságyába, és szerelmem hívó szavának engedelmeskedve asztalhoz ültem.
Ekkor történt meg az, amire azóta vártam, mióta megjött Aarontól.
