Sziasztok! :)
Bár többeteket a fejezet jobban érdekel nyilván :D
De hadd mutassam meg a második könyv most elkészült promovidijét :D
KÖSZI MAYA!!! (L)
Egyelőre link, mert soká tart feltölteni ide a vidit, de még ma meglesz az is!
Addig is: Magasugrás Promo by Maya
És olvassatok! :D
Csók nektek!
Szil
84. fejezet
(Rob)
- Rob… Megint kisbabánk lesz! - mondta Kristen immár mosolyogva. A könnyei azonban nem apadtak, épp ellenkezőleg, mintha egyre több potyogott volna a szemeiből. Amelyek egyre pirosabbak lettek a sok sírástól…
De mit érdekeltek most engem a szemei?! Amikor épp azt közli velem, hogy… Micsoda?!
- Kisbabánk? - ismételtem kábán a legfontosabb szót, amit az iménti mondata tartalmazott. Szerelmem bólintott egy párat. De még nem tudtam felfogni. - Olyan, mint Victor?
- Igen – súgta Kristen, majd a két tenyere közé fogta az arcomat és sűrűn puszilgatni kezdett.
Kisbabánk lesz! Megint. Olyan, mint Victor! Lassan kezdtem megérteni, mit is jelent ez. És amint teljesen sikerült, a puszik helyett olyan hévvel csókoltam meg és öleltem magamhoz gyermeke(i!)m anyukáját, hogy még én magam is beleszédültem.
Tán bőrön át lélegeztünk a végére, vagy sehogy, de mire elengedtük egymást, ez nem is számított igazán. Lesz még egy gyermekünk! - ordított a csoda a fejemben.
- De hogyan…? - akartam volna feltenni a létező leghülyébb kérdést. Hisz tudom, hogyan - ott voltam. De még mennyire, hogy ott voltam! - A múltkor véreztél! - jutott eszembe ekkor. - Még az esküvő előtt…
- Tudom - szipogta kedvesem. - És nem tudom! Fogalmam sincs! - nevetett. - Az csak egy napig tartott akkor és talán nem is volt az igazi - csóválta meg a fejét. - De mindegy is, mert most itt van bennem még egy kisbabakezdemény. Aki körülbelül kéthónapos.
Gyorsan utána gondolkodtam, és én is meggyőződtem róla, hogy valóban így lehet. A szülés után csak egyszer volt többnapos böjt a szexet tekintve, de aztán… Mindent megtettünk annak érdekében, hogy most ne kelljen igazán döbbentnek lennem.
- És mikor csináltad a tesztet? Hol van? Látni akarom! És egészséges? Orvos látta már? És te hogy vagy? - záporoztak a kérdéseim.
Szerelmem sorban válaszolt is rájuk. Minden rendben, de ezúttal nem bízta sem a tesztekre, sem pedig a véletlenre, egyenesen a nőgyógyászhoz ment. Ő mondta neki, hogy kéthónapos.
Vagyis Tenerifén foganhatott! A legtökéletesebb nászajándék, hisz ott esküdtünk meg másodjára. Alig mertem elhinni, hogy ez igaz lehet.
Kristen sem lehetett ezzel másként, mert mióta hazajött, szüntelenül zokogott.
Nekem is örömkönnyek csípték a szememet, de egyetlen cseppjét sem szégyelltem. Magamhoz öleltem életem megédesítőjét, és ott csókoltam, ahol értem.
- Örülsz neki? – kérdezett most szerelmem hülyeséget.
- Hogy örülök-e? – kérdeztem vissza. – Az nem kifejezés, mennyire örülök!
(Kristen)
Én magam is alig tudtam elhinni, amikor az orvos ma közölte velem. Pillanatok alatt megcsinálta a teszteket, és mosolyogva közölte, hogy mind pozitív. Először megdöbbentem, és csak bámultam magam elé. Hogy lehet ez? Ez nem lehet igaz – hajtogattam magamban.
A doki félreértett, és azt láthatta rajtam, hogy nem örülök neki – pedig valójában még csak nem tértem magamhoz -, ezért felajánlotta, hogy elvetethetem, ha akarom. Heves fejrázást kapott válaszul, majd otthagytam.
Jennyre valószínűleg a frászt hoztam, de Robnak akartam elmondani legelőször. A könnyeim megállíthatatlanul zárporoztak azóta is. Elmondtam neki. Az öröme az enyémmel vetekedett. De először ő is alig hitte, hogy igazat beszélek.
Azután felállt a kanapéról, engem is felemelt, magához szorított, és megpörgetett a levegőben. Olyan boldog voltam, mint még soha, és rajta is ugyanezt láttam. Valamilyen szinten büszke voltam magamra, amiért most talán megajándékozhatom őt az áhított kislánnyal. De ezen kár volt egyelőre töprengeni. Azt is tudtam, hogy még egy fiúnak is örülne, tökmindegy, csak egészséges legyen.
Miután elszédített a pörgésével, talpra állított, de nem eresztett ki a karjaiból. Elkezdte tervezgetni, hogyan kell átalakíttatnunk az emeletet, hogy majd ha megnőnek, akkor külön szobájuk lehessen. Nevettem a lelkesedésén, de nem volt szívem kiábrándítani, hogy az még csak jó pár év múlva lesz, addig bőven ráérünk.
Hagytam, hogy ismét a karjába vegyen, majd visszaült velem a kanapéra. Olyan csókokat adott, hogy a szívem is összefacsarodott az érzelmektől, melyek átjártak. Már meglevő gyermekünk hívó szavára rebbentünk csak szét. Nem feledkezhettünk meg magunkról.
- Te is örülsz neki, ugye? – kérdezte szerelmem, és behatóan fürkészte az arcomat. – Ugye nem azért sírtál, mert nem akarsz még egy picit?
- Nem – nyugtattam meg mosolyogva. – Már most imádom – vallottam be. Erre az ő mosolya is visszatért. Volt egy olyan érzésem, hogy napokig le sem lehet majd vakarni róla, de szerettem, amikor mosolyog. – Ünnepeljünk! – kiáltotta aztán.
Nem tudtam, mire is gondol, de hirtelen felpattant, kivette Victort a járókából, elújságolta neki, hogy kistestvére lesz, majd a kezembe nyomta, és engem kézen fogva a konyhába vezetett. Ahol egy kisebb káosz fogadott.
- Mi történt itt? – kérdeztem, ahogy körülnéztem.
- Még nem volt időm befejezni, vacsorát akartam csinálni – mondta, de nem foglalkozott a rumlival, egyből a hűtőhöz ment, és kivett belőle egy tortát. – Ezt anyu sütötte – mondta. – És most nincs is szükség másra. Pezsgőt nem ihatsz, úgyhogy édességgel koccintunk – vigyorgott rám.
Nem volt ellene kifogásom. Claire a kedvenc csokitortámat készítette. Hogy Rob mire föl akart ma meglepni egy vacsorával, arról sejtéseim sem voltak, de most épp kapóra jött. A nap fénypontja mégis a tény volt, mely szerint újra kisbabánk lesz.
Victornak is adtam egy falatot, főleg a krémből, amely kifejezetten ízlett neki. Nem akartam túlságosan rászoktatni az édességre, de most kivételt tettem, hiszen neki is testvére lesz, hadd ünnepelje, habár még nem is tudta, miről mesélünk neki felváltva az apjával.
A pocok nem is bírta annyi ideig, mint mi az ébren maradást, vagy lehet, azt unta meg, hogy a kistesójáról áradozunk, ezért hamar lefektettem. Rob közben elpakolta a konyhában hagyott disznóólat, majd utánam jött az emeletre.
Ugyanazt játszotta el, mint Victornál. Az ágyra fektetett, felhúzta a pólómat a hasamról, összeszidott, hogy miért olyan szoros a farmerem dereka – így ugyanis kényelmetlen a kicsinek -, majd mellém feküdt, és a hasamat kezdte el simogatni, csókolgatni.
Egyszer csak felemelte a fejét, és rám meredt.
- Ezt nem hiszem el – közölte velem komoly tekintettel.
- Mit? – értetlenkedtem.
- Ő most tuti lány lesz! – adott hangot a félelmeinek. A szeme legalábbis riadalmat sugallt. – Tudod, mit jelent ez? Tizennyolc évig nem lesz egy perc nyugtom sem!
Elmosolyodtam a szavain.
- Nem biztos, hogy kislány lesz, de ha mégis, lesz egy nagy, erős bátyja is, aki majd vigyáz rá – mondtam neki higgadtan.
Ezt egy teljes percen át fontolgatta. Aztán igazat adott nekem, feljebb csúszott az ágyon, és az arcomat megcirógatva a szemembe nézett.
- Tudod, mennyire szeretlek? – tette fel azt a kérdést, ami az én fejemben is motoszkált. Csak én tőle kérdeztem volna ugyanezt. – Olyan csodálatos ez az egész – siklott a tenyere a hasamra. Úgy tűnt, most kezdi csak felfogni, mit is közöltem vele pár órája. Az én könnyeim is elapadtak, egy várakozásteli izgalom lett úrrá a testemen.
- Majdnem annyira, amennyire én téged? – kérdeztem vissza incselkedve.
- Nem, kizárt! Én jobban imádlak.
Ezen még elvitázhattunk volna napokig, de inkább magamhoz húztam őt egy csókra. Azonnal szerelmesen viszonozta. Ami egy kis idő elteltével szenvedélyessé változott. Rob végtelenül gyöngéden bánt most velem, mintha porcelánból lennék – vagy legalábbis az apró kis élet bennem.
A saját gyönyörével nem is foglalkozott, engem próbált meg minél tökéletesebben kielégíteni, de annyira, hogy a végén már könyörögtem neki a kegyelemért. Ekkor hatolt csak belém, de ezt is olyan óvatosan, hogy könnyek szöktek a szemembe.
A mozgása sem volt kapkodó, csókjaival pedig még inkább meghatott. Hosszan szerettük egymást, egész a hajnal első fényeinek megérkezéséig. Akkor szenderedtünk csak el, bágyadtan összeölelkezve, kedvesem tenyerével a hasamon.
Másnap mindenkinek elújságoltuk a jó hírt, akivel csak találkoztunk. Annak is, akivel nem: például felhívtam a szüleimet, hogy tudják, újra nagyszülők lesznek. Cameron hangos ujjongásban tört ki, mikor őt is felhívtam, és a lelkemre kötötte, hogy Kathyvel a keresztszülei lehetnek a picinek. Bármit megígértem volna neki, csak hagyja abba az örömittas kiáltozást. Kathy is kedvesen gratulált. Bár nem lett a csaj a szívem csücske, megköszöntem.
Kicsivel később beállított az összes barátunk, kezdve Jennyékkel, aztán Ian és Lizzy, Aaron és Melanie, akit még csak egyszer láttam, de a mosolyából ítélve nem utált engem amiatt, ahogy Aaron érzett irántam régebben. Rob másik nővére sem hiányozhatott, sőt, még Benny is hangos ugatással örült velünk.
Szerencsére nem maradtak sokáig, ugyanis fontos szeretkeznivalóm akadt a férjemmel, akinek hasonló gondolatok keringhettek a fejében, ugyanis amint az utolsó vendégünk is eltávozott a sok gratulációt követően, egyből magához vont.
- Tudod, ha most nem lennél még terhes, azt mondanám, azonnal csináljunk még egy gyereket – súgta két csók között.
Bár az voltam, az élményt mégsem akartam elszalasztani. Újabb álmatlan éjszakát töltöttünk együtt. Azaz szerettünk volna, de csak félig sikerült, mert Victor keserves sírása szakította félbe szerelmes óráinkat.
Belázasodott – pont, mint az első oltása után, csak érdekes módon most egy nap csúszással, akkor ugyanis még aznap este történt. Most valamivel higgadtabban kezeltem a helyzetet, de azért bevittük Robbal az ügyeletre.
Az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben, tényleg csak az történt, mint legutóbb. Adtak neki némi lázcsillapítót, és haza is vihettük. Szerencsére most nem szökött túl magasra a láza.
Otthon magunk mellé vettük a hálószobában, jobban mondva kettőnk közé, és kis teste fölött aggódó, ámde boldog pillantásokat váltottunk szerelmemmel.
A következő napokban megint kevesebbet láttam napközben, annyira belemerültek az étterem-projektbe. Mi is gyakran besegítettünk Victorral, amikor épp meglátogattuk a fiúkat – a segítés annyiból állt, hogy Rob azonnal otthagyott mindent, és hozzánk lépve velünk kezdett foglalkozni.
Mivel a munka így állt, ritkítottam az ilyen alkalmakon, mert akármennyire is hiányzott, amikor órákig nem volt otthon, a többiek nem díjazták, hogy minden látogatásomkor félbe marad miattam minden.
Egyik nap Vickel mentünk ki a parkba inkább, aki végig unokaöccsét ajnározta, és kifaggatott az új jövevényről. Boldogan meséltem neki a semmit, hisz még látszatja sem volt. Ami meglepett viszont, hogy amikor Victorral voltam várandós, akkor kéthónaposan már szinte minden reggel émelyegtem. Most viszont semmi.
A kívánósságom is elmaradt. Valamiért kevésbé lázadt a testem, mint az első terhességnél. Ezt bántam is, meg nem is. Azért bántam, mert akkoriban ez is pluszban győzködött arról, hogy igen, tényleg igaz, gyermekem lesz. Az új kisbaba viszont szemmel láthatóan szimplán csak jól érezte magát bennem, nem emelt sem kifogást, sem nem követelőzött az ételeket tekintve.
Vic örömmel hallgatta, ahogy mesélek az anyaságról, de nem hagyta magát meggyőzni, hogy ő is mielőbb próbálja ki.
- Amíg itt van a kedvenc unokaöcsém – adott egy puszit az ettől viháncolni kezdő fiam arcára. – Addig bőven kiélem anyai hajlamaimat – nevetett.
Igazat adtam neki, elvégre az ő élete. Rob nem sokkal később rám telefonált, hogy ő már hazaért, de mi hol vagyunk. Közöltem vele, hogy a parkban, de már esedékes volt egy etetés Victornak, úgyhogy megígértem, egy fél órán belül otthon leszünk.
Összepakoltunk minden Vickel, majd elindultunk a park kijárata felé. A kocsihoz érve viszont váratlan dolog történt…
