81. fejezet
(Rob)
Nem örültem neki, amikor Kristen a tárgyalást megelőző napon közölte, hogy be szeretne menni Aaronhoz látogatóba, de hogy is mondhattam volna neki nemet? Láttam rajta, hogy ideges, ezért nem ellenkeztem. Reménykedtem benne, hogy ettől majd megnyugszik.
Ebéd után indultak, Ian is vele tartott. Victorral mi addig kocsit mostunk, szintén a feszültség levezetése végett. Jobban mondva én mostam, ő pedig a sofőr helyére rakott gyerekülésből figyelte érdeklődve, ahogy a habos szivaccsal mintákat készítek a szélvédőre.
Borzasztóan megijedtem, amikor vidám hadonászása közepette a dudát sikerült eltalálnia. A nem várt hangtól magamra fröccsentettem a habot. Megrovó pillantást vettettem autóversenyző kisfiamra, de nem vett komolyan: kinevetett. Ha viszont már ilyen jó kedve kerekedett, produkáltam magam neki egy kicsit.
Sikerült is eláztatnom a pólómat, olyannyira, hogy inkább levettem, amúgy is szép idő volt.
A kicsi fiú tovább mulatott rajtam, mire kiemeltem az ülésből, és körberepítettem az autó körül. Vígan kacagott közben, de végül egyetlen szava elég volt ahhoz, hogy megdermedjek és rábámuljak.
- Apa - mondta tisztán és érthetően.
Percekig nem jutottam szóhoz. Istenem, apának szólított a fiam!
- Apapapapa… - ismételgette, én pedig végre megértettem, mit érezhetett Kristen, amikor őt szólította mamának. Leírhatatlan volt! Csak nem volt kivel megosztanom, bár valójában ezt sem bántam. Ez a mi kettőnk pillanata volt.
Miután magamhoz tértem, folytattam, vagyis inkább befejeztem a kocsi mosást. Mire végeztem, szerelmem is hazaért és mosolyogva szállt ki a saját kocsijából. Nem tudtam, mitől ilyen jó a kedve, amíg meg nem jegyezte:
- Ez az új trendi? - kérdezte, mialatt közelebb jött és végigsimított a mellkasomon. - Csupa víz vagy! - állapította meg aztán.
- Éppen ezért - feleltem, és a derekát ölelve magamhoz húztam.
- Így engem is összevizezel - mondta, mégsem tolt el. Inkább egyre vágyódóbb pillantással méregetett. - És ha összevizezel, nekem is le kell vetkőznöm - figyelmeztetett.
Igen, figyelmeztetés volt, mert semmiképp nem szerettem volna, ha az utcán teszi mindezt. Az övéhez hasonlóan éledező vágyaim ellen cselekedve én tartottam picit távolabb magamtól, de egy csóknyi pillanatra még odahajoltam hozzá.
Kisdedünk szakította félbe ezt, mikor az anyukáját szólította.
- Itt vagyok, bogárkám - nyúlt érte Kristen. Nem először tapasztaltam, hogy sokszor csúnyán háttérbe szorulok a fiammal szemben, szerelmem ugyanis most is gondolkodás nélkül bontakozott ki az ölelésemből, amint a pocok szólította.
Miután bementünk a házba, megkérdeztem, mi volt Aaronnál. Ügyeltem rá, hogy a hangomból egy cseppnyi féltékenység se hallatszódjon ki, és Kristenen úgy láttam, sikerült is.
- Ő is izgul a holnap miatt, de azt mondta, nem fog rögtön kiderülni, hogyan ítélkeznek felette – mondta a végét elszontyolodva.
Erre már Kathy is felhívta a figyelmünket előző nap. Sőt, Tom is, akinek az ittlétét szerelmem ugyanolyan ellenséges testbeszéddel fogadta, mint mindig. Végig mellettem maradt, míg Tom nálunk volt, és ösztönösen lépett tőle minél távolabb.
A Tommal való múltkori összetűzést ezúttal is félretettük, de elhatároztam, hogy amint vége ennek az egész ügynek, megkérem, hogy végleg szálljon ki az életünkből. Utáltam, hogy Kristen máig is félelemben él miatta.
A vacsorát közösen – pontosabban hármasban – készítettük, közben pedig ismét szóba került a másnapi tárgyalás. Amiből kezdett kissé elegem lenni.
- Nem mellőzhetnénk ezt a témát ma estére? – kérdeztem kedvesemet, miután elmosogattam. Ő Victort etette épp a nappaliban, ezúttal bébitápszerrel. – Ízlik neki? – érdeklődtem.
- Hát… eddig nem köpte ki – felelte. Én is odaültem melléjük a kanapéra, és boldogan figyeltem, ahogy kisfiunk hatalmas szemekkel csodálkozva figyeli a kiskanalat, amely sorban szállította a szájacskájába a falatokat.
Azt ugyan nem tudtam, milyen íze lehet az ilyesminek, de neki szemmel láthatólag tényleg nem volt ellene kifogása. Lassan fél éves csemeténk egyre ügyesebb volt mindenben, és végtelenül büszkék voltunk rá.
Miután ő is kellőképpen teleette magát, a fürdetés következett. Nem tudtam elfelejteni az egyik múltkori estét, mikor itt szeretkeztünk Kristennel, a mosdóról és a mellette levő szekrényről folyton ő és a kettőnk látványa jutott eszembe a tükörben.
A pici elaltatása után megint együtt kötöttünk ki a fürdőben, de ezúttal a zuhanyzóban. Hosszú, érzéki cirógatásokkal mosdattuk le egymást. Kristen a csempének dőlve élvezte az ujjaim kényeztetését, melyekkel az egész testét bejártam.
Most is – mint mindig – bizsergető hatásokat váltott ki belőlem már az is, ahogy én érintettem. Arról nem beszélve, amikor ő is viszonozni kezdte mindezt. Az ajkai egyre merészebb területekre siklottak a bőrömön, apró harapásokkal tarkítva csókolta végig a nyakam, a felsőtestem, mialatt keze kissé előrébb járva, felizgatott férfiasságom köré simult.
Nem tudtam nem felnyögni az érzéstől, amikor simogatni kezdett. Először lassan, majd kicsit gyorsabb ritmusban. Mielőtt végem lett volna, elengedett, egy pár pillanatig várt, de utána az ajkai zártak körbe. A víz csendesen zubogott ránk, nem tudta elnyomni szenvedélyem hangjait.
Szerelmem nyelve addig izgatott tovább, míg végül fel kellett rántanom magamhoz, hogy az egyik combja alá nyúlva megemeljem azt, így kitárva felém nőiessége nemcsak a víztől nedves szirmait. Azonnal eltűntem benne, nem bírtam volna tovább várni.
Ő a vállamba kapaszkodva és karmolva fogadta egyre erősebben záporozó lökéseimet, míg végül reszketve érkeztünk a csúcsra vad csókok közepette. Utána is tovább simogattuk egymást, míg ismét sikerült tűzbe hoznunk a szenvedélyünket.
Előbb azonban lehűtöttük magunkat kissé a tus alatt, majd törölközőkbe burkolózva a hálóba vonultunk. Ezúttal én kényeztettem kedvesemet a nyelvemmel és ujjaimmal addig, míg könyörögni nem kezdett a beteljesülésért. Készséggel megadtam neki, majd egymást szorosan átölelve merültünk álomba.
Másnap reggel Kristen nem volt mellettem, amikor felébredtem. Azt hittem, Victorral van, de a fürdőbe volt bezárkózva. A hangokból ítélve a vacsorától szabadult meg éppen.
- Jól vagy? – ijedeztem, mikor kissé zölden előtántorgott végül.
- Jól, csak ideges vagyok – felelte.
Elfogadtam a magyarázatot, de próbáltam megnyugtatni, hogy ha jól játszuk a szerepünket, amit napok, hetek óta sulykol belénk Kathy meg Tom, akkor minden rendben lesz. Majdnem el is hitte.
A fiunkat Jennyék gondjaira bíztuk, hadd gyakoroljanak szülőséget, amíg mi távol vagyunk. Victor kicsit sírdogált, mikor látott bennünket távolodni, de egy pillanattal később már a Jenny kezében tartott színpompás csörgő kötötte le a figyelmét.
Mi pedig elindultunk. A tárgyalás időben kezdődött. Most láttam Aaront először azóta, hogy megölte Dylant. A múltkor a rendőrségen csak valakit láttam, akit éppen elvezettek, mikor engem kiengedtek, de csak sejtettem, hogy ő lehetett az.
A bíróság Kristenben és bennem is kellemetlen emlékeket ébresztett. A sors iróniájaként akkor Tom ellen tanúskodtunk, most viszont épp ő volt az, aki mellé állnunk kellett, hogy bebizonyítsuk, a barátunk – ha nem is ártatlan, de mindenképpen helyesen cselekedett.
A bizonyítékok sora végtelen volt. Dylan minden pitiáner ügyét összegyűjtötték, és nyilvánosságra hozták. Részemről már az első drogbizniszért életfogytiglanra ítéltem volna, de több gyilkosság is száradt a lelkén. Az esküdtek viszont olyan pókerarccal hallgatták és nézték végig mindezt, mintha nem lennének érzelmeik.
A szünetben Tom mégis azzal bíztatott, hogy jó úton haladunk. Az épület előtt cigiztünk, Kristen az oldalamhoz bújva – minél messzebb Tomtól – hallgatta, ahogy önkéntes ügyvédünk azt magyarázza, a neheze akkor lesz, mikor a tanúkat hallgatják meg.
Erre viszont csak másnap került sor. Megint Jennyékre bíztuk a fiunkat, és ismét fél napot a bíróság székházának falai közt töltöttünk. Először a gyermekkereskedelem miatt feljelentést tett szülők kerültek sorra. Kristennel mindketten elborzadtunk az egészen.
Ha fel kellett volna sorolni az összes vétséget, és bűnt, amely a világon létezhet, Dylan mindegyiket elkövette legalább egyszer. El nem tudtam képzelni olyasmit, hogy ezek ellenére valaki sajnálja azért, hogy végül meghalt. A döntés az esküdtek kezében volt.
(Kristen)
Napokig zajlott az eljárás, aztán hetek lettek belőle. Ian vitte addig a klubot, szerencsére Lizzyvel együtt, akivel sikerült kibékülniük. Rob így többnyire velem lehetett a bíróságon, ahova nem szívesen mentem volna Tom társaságában. Így jobb volt, hogy a férjem volt velem.
Aaront minden nap láttam, de az első nap előtti látogatásom óta nem beszéltünk négyszemközt. Csak némán a nagyteremben a sok ember feje felett. Láttam rá reményt, hogy végül felmentsék, Dylannek ugyanis oly sok minden volt a rovásán, hogy kételkedtem benne, tényleg nem érdemelte-e meg a halált.
Kegyetlen gondolat volt, én magam is megijedtem tőle, de így éreztem. Engem is bántani akart, a fiamat, a férjemet, de sokakkal meg is tette. Aaron feleségének a halála is miatta következett be. Ezért külön gyűlöltem, és úgy éreztem, megérdemelte, amit kapott.
A várttal ellentétben a mi „fellépésünkre” csak az utolsó napokban került sor. Ekkor már három hete zajlott a tárgyalás. Rob eleinte még igen, de aztán már nem mindig jött el velem, én ellenben minden nap ott voltam, lelki támaszt nyújtani a jelenlétemmel Aaronnak.
Tom jelenléte még mindig frusztrált, de meggyőztem a férjemet, hogy nem fogok pánikrohamot kapni, ha vele kell egy levegőt szívnom. Először még kellemetlen volt, de ekkor ott volt velem Lizzy is, aki szintén részesülhetett Dylan „figyelméből”, így őt is érdekelte, mi lesz jövendőbeli sógora sorsa.
Ian ugyanis időközben megkérte a kezét, és Lizzy igent mondott. Jenny pedig máris belevetette magát az esküvő megtervezésébe. Ő is egyre gömbölyödött, sőt, Rickkel már azt is tudták, hogy kislányuk lesz.
Amikor barátnőm nekem is elújságolta, kissé féltékeny lettem, de főleg azért, mert tudtam, hogy Rob mennyire szeretett volna egy kislányt. De nekünk fiunk született, akit persze egy cseppet sem szerettünk emiatt kevésbé.
A tárgyalás utolsó szakaszában tehát a miénk volt a főszerep. Rob is és én is az előre begyakorolt szöveget mondtuk, illetve az igazságot. Arra kellett csak felkészülnünk előzőleg, hogy az összes kérdésre tudjunk megfelelő választ adni. Sikerült is.
Mikor lezajlott a mi meghallgatásunk is, némileg megkönnyebbülve hagytuk el az épületet. A bíróság egy nap szünetet rendelt el, amíg az esküdtek határoznak. Ezt az estét tehát pihenéssel, kikapcsolódással kívántuk tölteni.
Mielőtt beszálltunk volna az autóba, egy fiatal lány jött oda hozzánk. Nem volt ismerős.
- Ne haragudj, te vagy Kris, igaz? – kérdezte tőlem.
Kíváncsian pillantottam rá, majd Robra, de ő is csak vállvonogatva jelezte, hogy nem ismeri az illetőt.
- Igen… - feleltem. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy valamilyen rajongószerűvel hozott össze a sors, de a lány szavai megcáfolták a gondolataimat.
- Én Melanie vagyok – nyújtotta a kezét. Megfogtam. – Nick a sógorom – tette hozzá.
Arról eddig nem tudtam, hogy Aaron feleségének lett volna testvére, de a jelek szerint igen. És meglehetősen csinos volt. – Nem szeretnélek feltartani benneteket – pillantott ránk. – Csak meg szerettem volna köszönni, hogy segíteni próbáltok neki!
- Igazán nincs mit – hárítottam a hálálkodását. Nem miatta tettem, amit tettem, és Rob sem.
Ennek ellenére a lány ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy kávéra meghívjon bennünket. Ezt kikerültem azzal, hogy majd ha másnap pozitívan dönt a bíróság, akkor mindenképpen megünnepeljük, de most más programunk van. Melanie nem bántódott meg, kedvesen megköszönte, majd odébb állt.
- Féltékeny vagy rá, ugye? – kérdezte Rob kicsit később az autóban.
- Nem, miért lennék az? – kérdeztem vissza.
- Nagyon távol jártál az imént…
Ez igaz volt. Gondolatban ugyanis elképzeltem, milyen lehetett Aaron felesége. Ha csak egy picit is hasonlított Melaine-ra, akkor gyönyörű volt.
- Neked hogy tetszett Melanie? – fordultam Rob felé, aki döbbenten nézett rám. Annyira látszott, hogy nem tudja, hogyan felelhetne erre úgy, hogy engem ne sértsen meg, vagy ne okozzon vele félreértést, hogy muszáj volt megkönyörülnöm rajta. Tudtam, hogy engem szeret, de neki is volt szeme. – Szerintem csinos lány.
- Igen, csinos – helyeselt egyetértően bólogatva. Még fel is sóhajtott megkönnyebbülten, hogy nem neki kellett kimondani. – Miért kérdezted?
- Csak… Nem fontos - még nem akartam megosztani vele azt a gondolatot, ami most furakodott az agyamba.
Miután hazaérve visszaszereztük a fiunkat Jennyéktől, kisétáltunk a parkba, és némi nyári szellő kíséretében elnyúltunk egy csendesebb, félreeső részen. Victor egy legódarabot próbált meg minél apróbb darabokra szedni, őt figyeltük elmélyülten.
- Szerinted megússza? – kérdeztem halkan Robtól.
- Meg – felelte szűkszavúan. Nem először éreztem rajta, hogy nem feltétlenül örül Aaron szabadulásának. De mindig kikerülte a konkrét választ. Most azonban nem hagytam, hogy elterelje a szót, egyenesen a szemébe nézve kérdeztem meg tőle:
- Amiatt a csók miatt aggódsz, igaz? Hogy ha majd kiengedik, újra próbálkozni fog…
Szerelmem nem állta a tekintetem. Újra a fiunkra pillantott.
- Nekem ti vagytok az életem – felelte halkan. – Nem akarom, hogy bárki is elvegyen tőlem benneteket…
Közelebb csúsztam hozzá, a két kezem közé fogtam az arcát, és lágy puszikat adtam a szájára.
- Senki nem fog elvenni tőled – mondtam közben. – Aaront lehet, hogy felmentik, de te életfogytiglanra vagy ítélve… - Ezzel megtört a jég. Hosszú, forró csókban forrtunk össze egymás szoros ölelésében, mire a fiunk tapsikolni kezdett.
Nevetve ránéztem, de ekkor olyasmit láttam meg rajta, amitől elállt a szívverésem.
