Bocs, ez picit hosszabb lett, de ráadás is lesz ma, egy meglepetés 6 óra környékén!
74. fejezet
(Rob)
Kristen akkor fakadt sírva, amikor a legkevésbé számítottam rá. Épp végeztünk a vacsorával, amikor megszólalt a mobilja. Szórakozottan nyúlt érte, még rám is mosolygott közben, de amint meglátta a kijelzőn, hogy ki keresi, az arca elkomorult és dühösen a falhoz vágta a telefont.
Olyan erővel, hogy ha a szerencsétlen sorsú készülék ezt valamilyen csoda folytán túlélte volna, még mindig számolnia kellett a konyhapadló márványlapjaival. Nem tette. Belehalt.
Kristen ekkor fakadt sírva. Dermedten figyeltem, hogy roppan össze a szemem láttára. Az arcát a tenyerébe temetve rogyott a velem szembeni székre és szívet tépő zokogásba kezdett.
Tippjeim sem voltak, mi lehet a baja, mert a számomra nem ismert híváson kívül ennek semmi előjele nem volt. Illetve csak annyi, hogy bent járt ma Aaronnál. Felsajdult a szívem a gondolatra, mégis ez tűnt a legkézenfekvőbbnek.
Lassan odaléptem hozzá, a karjaimba vettem és a nappaliba vittem. A kanapéra ültem vele. Ekkor már a nyakamat karolta át, és a pólómat könnyezte össze.
- Mi a baj, kicsim? - kérdeztem halkan, aggódva.
Nem felelt, míg ki nem szipogta magát. Utána sem rögtön. Megpróbáltam kontrollált hangon feltenni a következő kérdést.
- Aaron, igaz?
Erre dühösen felmorrant.
- Meg Mike, meg Tom… - kezdte sorolni a rémálmaimat.
- Mi van velük? - érdeklődtem óvatosan. Egyetlen közös pont volt bennük: Kristen.
- Elegem van belőlük!
Ezzel én is így voltam, de róla nem gondoltam ugyanezt, legalábbis ami Aaront és Mike-ot illeti.
- Azt is elmondod, miért?
- Miért nem találnak valaki mást, akit imádhatnak? - csattant fel hirtelen. - Miért nem elég nekik a barátságom?
Szívesen kiegészítettem volna még a listáját pár férfinévvel, de nem valószínű, hogy jobb kedve lett volna.
- Azért, mert téged nem lehet nem szeretni - feleltem, és volt is egy tippem, ki kereste az imént. - Ha akarod, beszélek Mike-kal - ajánlottam.
- Ne, majd… elintézem én, ha otthon leszünk - legyintett.
- Melletted leszek! - ígértem. Eszem ágában sem volt kettesben hagyni őket. - Elmeséled, mi volt ma Aaronnal?
Csodálkozva pillantott rám. Nyilván nem hitte, hogy érdekel.
- Nincs túl jó színben… - mondta aztán tétován. - És nem is örült nekem…
Most én csodálkoztam, de aztán megértettem, hogy miért nem.
- Talán nem kéne hozzá bemenned többet - javasoltam. Kérdő tekintetére meg is magyaráztam a szavaimat: - Nem hiszem, hogy túl büszke rá, hogy ott látod.
- Istenem! Férfiak! - kiáltott fel erre ingerülten. - Miért kell ilyen bonyolultnak lennetek?
Nem tetszett, hogy általánosít, de nem szálltam vitába vele, holott tudtam volna. Egy nő egyedül is képes bonyolultabb lenni egy tucat férfinél.
- Miért is vagyunk mi azok? - firtattam, kíváncsi lévén az indokaira.
- Vegyük például Aaront. - Kelletlenül bólintottam. - Először céltáblásdit játszott miattam, aztán megölte Dylant, hogy ne nektek kelljen, végül önként feladta magát, hogy ne te bűnhődj ártatlanul. És most tényleg emiatt szégyenkezik?
- Nem - ábrándítottam ki. - Inkább azért, mert szeret téged. És nem akarja, hogy ott lásd.
- De ez hülyeség!
Vállat vontam. Akkor is ez volt a legvalószínűbb.
- És egyébként hogy van? - kérdeztem megint.
- Jól. Reménykedik, hogy a bíróság majd felmenti.
Én is ebben bíztam. Akkor talán barátian el tudnám neki magyarázni, hogy hálás vagyok ugyan neki, de jobban teszi, ha távol tartja magát a feleségemtől, aki megnyugvása következtében még közelebb bújt hozzám, ezzel felébresztve egyetlen percig sem szunnyadó vágyaimat iránta.
Ösztönösen kezdtem simogatni a combját, mire felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Az övében már nyoma sem volt a sírásnak, vagy az iménti kifakadásnak. Óvatosan kezdett csókolgatni, de máris többre vágytam.
Nem jutottunk fel a hálóba. A kanapén bontogattuk ki egymást a ruhákból lassan, érzékien, minden felszabaduló testfelületet csókokkal, érintésekkel hintve. A bennünket izzító vágynak sikerült elzárnia tőlünk a külvilágot – vagy minket a külvilágtól –, így már csak ketten voltunk.
Szerelmem hosszas kényeztetése után, mikor már félő volt, hogy olyannyira elvesztem a fejem, hogy egyszerűen magamra rántom, hogy kielégítsem a saját vágyaimat, hirtelen – végre! – fölém helyezkedett. Fogalmam sem volt, honnan van annyi önuralma, hogy lassan ereszkedjen rám, én már rég türelmetlenebb voltam a kezelhetőnél.
A csípőjébe markolva húztam magamra, mire felnyögött, és a nyakát kínálta oda a számnak. Végigcsókoltam, majd a mellei következtek, mialatt közösen mozogva igyekeztünk minél közelebb jutni a beteljesüléshez. Zihálva kapaszkodtunk egymásba, mikor lesújtott ránk a gyönyör, és tovább ölelkezve csillapodtunk le egymás karjaiban.
Ezen az éjszakán nem került szóba már más rajtunk kívül. Másnap viszont igen. Vettünk Kristennek egy új mobilt, és amint belehelyezte a régi sim kártyáját, meg is szólalt. Felbőszülten meredt a készülékre, de mielőtt ismét összetörte volna, kikaptam a kezéből.
- Igen – szóltam bele, bár sejtettem, ki a hívó.
Persze, hogy Mike volt az. Megkért, adjak át egy üzenetet Kristennek.
- Mi volna az? – kérdeztem hűvösen. Szerelmem távolabb lépdelt, hogy ne is hallja, miről beszélünk. Szívesen elküldtem volna már most is Mike-ot a francba, de ezt személyesen szerettem volna véghezvinni. Nyomatékosabban, mint a szavak.
- Csak ha úgyis jöttök az esküvőre vagy mire… Megtehetné, hogy benéz a szüleimhez.
Az anyjának volt egy műtétje, elég súlyos, és látni szerette volna. Barbár azért nem voltam, megígértem Mike-nak, hogy átadom az üzenetet, de többet nem tehetek, majd Kristen eldönti, hogy odamegy-e. Megköszönte, és le is rakta.
Felsóhajtottam, mire szerelmem felém fordult.
- Mike anyját agydaganattal műtötték – közöltem. – És szeretné, ha meglátogatnád.
A feladatomat véghezvittem, úgyhogy Kristen kezébe pottyantottam a mobilját, és fellépdeltem a fiammal az emeletre. Közben elgügyögtem neki, hogy csakis olyan nővel kezdjen, akinek előtte még senkije nem volt, mert az exszekkel még nagyon meggyűlhet a baja.
A pici persze semmit nem fogott fel abból, amit mondtam, csak azt kezdte megint hajtogatni: „ma”. Megpróbáltam rávenni, hogy kétszer mondja ki egymás után, de hiába. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy az anyja előtt még nem szólalt meg, volt időm tovább gyakorolni vele később.
Most elsősorban fürdetéshez készítettem elő neki mindent, majd a karjaimban tartva neki is álltunk pancsolni.
(Kristen)
Míg Rob a fiunkkal az emeleten játszott - ha jól hallottam épp a fürdőt igyekeztek a legteljesebben eláztatni -, visszahívtam Mike-ot, aki megerősítette, hogy az anyukája tényleg beteg volt. Megdöbbentem, mert erről nem írt a leveleiben – mindig csak rólam áradozott, ráadásul néhai ex-anyósjelöltem sosem volt még csak megfázva sem!
- Hirtelen jött a baj, és mivel téged mindig szeretett, ezért kért, hogy hívjalak ide – mondta most. – Pont „jókor”, mert ha jól tudom, jöttök errefelé úgyis hamarosan…
- Igen, holnapután utazunk… Majd hétvégén átugrok, rendben? – ajánlottam.
Az anyja velem is mindig rendes volt, ennyit igazán megtehettem. Mike ráadásul most nem nyomult, úgyhogy békésen búcsúztunk el. Rob nem cirkuszolt a dolog miatt, de figyelmeztetett, hogy ha nem akarom törötten látni Mike-ot, akkor tartsam magamtól távol. Megígértem.
Két nappal később el is indultunk Los Angelesbe. Előtte ismét orvoshoz vittük Victort, aki ezúttal is nyugodtan utazhatott velünk a repülőn, és jobban is bírta az utat, mint mikor Tenerifére mentünk.
Cameron és Kathy jöttek elénk a reptérre, szinte alig ismertünk rájuk. Kathyvel kapcsolatban nem szűntek meg a fenntartásaim, pláne, mikor megölelgette a férjemet, és arról biztosította, mennyire örül, hogy végül kiszabadult. A bátyámmal ugyanolyan féltékenyen figyeltük a jelenetet. Végül Rob bontakozott ki az ölelésből.
- Ennek viszont Nick látja most kárát – jegyezte meg halkan, mégis hallottam, de próbáltam elnyomni a kellemetlen érzéseimet.
Rosszvolt a múltkor Aaront börtönben látni, és neki is az lehetett, mert viszonylag hamar elküldött engem haza. Azt egyelőre nem tudtam, hogyan fog sikerülni meggyőzni a bíróságot, hogy helyesen cselekedett, de Kathy elmondása alapján már erre is volt kész terv.
Egyelőre viszont hazamentünk, ahol a szüleim rögtön magukhoz ragadták a fiunkat. Anyám egyből beleszeretett, és apámat is elbűvölte. A régi szobámban rendezkedtünk be, Cam szobáját kapta meg a pocok, ők Kathyvel már egy másik lakásban laktak, nem messze a házunktól.
Furcsa volt újra itthon. Utoljára a mézeshetekről hazafelé tartva jártunk itt, akkor még a pocakomban volt a baba. Most pedig a családom karjaiban. Este, miután lefeküdtünk, el is töprengtem rajta, mennyi minden történt azóta velünk. Tisztára mesébe illő volt. Rémmesébe illő – bizonyos mozzanatokban.
Másnap felhívtam Kellant, hogy megkérdezzem, hol legyünk és mikor. Nagyon megörült nekem, alig várta, hogy újra találkozzunk. Mint kiderült, a régi filmes bandát is meghívta, szóval héthatárra szóló lakodalomra kellett készüljünk.
A szüleim magukra vállalták Victort, amíg mi elvagyunk, de előtte millió tanáccsal halmoztam el őket, mire ügyeljenek, és mikor etessék, satöbbi. Ezután elindultunk a város másik végébe, ahol Kellan egy egész szállodát bérelt ki mindannyiunknak. Kissé elveszettnek éreztem magam, amíg fel nem fedeztem pár ismerős arcot a tömegben, utána már ment minden, mint a karikacsapás. Robbal is kedvesen viselkedtek, sőt, hiányolták a gyermekünket. Nem is tudtam, hogy tudnak róla.
Ash világosított fel, hogy Kellan részletesen beszámolt nekik mindenről. Valahai filmpartnerem el is rabolt egy pillanatra, mielőtt a menyasszony befuthatott volna időpontra, és közölte, hogy ha nem lenne fülig szerelmes Haleybe, azon nyomban Vegasba repülne velem, hogy elvegyen.
- Már férjnél vagyok, emlékszel? – mutattam fel a gyűrűimet.
- Persze, és egy mázlista a férjed – húzta el a száját.
A minap Kellant nem vettem fel arra a listára, amely a belém esett idiótákat volt hivatott egy csokorba gyűjteni, de… most sem tettem. Mert láttam rajta, milyen ideges, amiért megnősül.
Rob is csatlakozott hozzánk, mikor elege lett belőle, hogy a vőlegény kisajátít, és birtoklóan húzott magához. Igyekeztem lecsillapítani, hogy ne csináljon semmi meggondolatlanságot, de persze hasztalan.
- Utálom, amikor levetkőztetnek téged a tekintetükkel!
- Ugyan már, Kellan nem vetkőztetett le…
- Persze, mert ezt a semmi anyagból készült átlátszó vackot viseled – mutatott rá. – Mintha nem lenne rajtad semmi.
Csodálkozva végignéztem magamon. Azt hittem, tetszik neki. És otthon még semmi baja nem volt a ruhámmal. El is hátráltam egy lépést, és végigsimítottam a melleimen, meg a derekamon. Aztán felnyögő férjemre vetettem egy pillantást.
- A te kedvedért vettem fel, sajnálom, ha nem tetszik.
Erre magához rántott. Még szerencse, hogy a zakója elég hosszú volt, így el tudta rejteni, mit is érez. Én azonban elpirultam.
- Mindjárt megmutatom neked, mennyire tetszik – nézett körül, majd kézen fogott, és az egyik félreeső terem felé húzott magával. Az ajtót magunkra csukta, és a tiltakozásom ellenére csókolni kezdett. Keze közben a combjaimon járt, egyre feljebb haladva vágyaim középpontja felé.
Egyetlen érintésével úgy fel tudott tüzelni, hogy azt hittem, tényleg szénné perzselődök a kéjtől. Ő sem lehetett ezzel másként, mert a szoba közepén álló asztal felé terelgetett, és fel is ültetett rá nyomban. A szoknyámat a derekamra tűrte, és míg ajkaimat ízlelgette vad csókjaival, a saját nadrágját gombolgatta.
- Hogy képzeled, hogy még bugyit sem húztál alá? – tette fel a költői kérdést, de ártatlan szemekkel magyarázkodni kezdtem.
- Nagyon látszott volna, hogy felgyűrődik az anyag… - A lélegzetem akadt el a következő pillanatban, amikor is mélyen belém hatolt.
A vetkőzésre nem pazaroltuk az időt, csak egymásba kapaszkodva vonaglottunk a csúcs felé. Forró nyögéseink teletöltötték a szobát, melybe szerencsére senki nem szándékozott bejönni. Remegve kapaszkodtam Robba, mikor elöntött a gyönyör, ő pedig a számra tapadva fojtotta el sikolyaimat.
Nem maradhattunk soká, már felcsendült a nászinduló. Villámsebesen visszarendeztük a ruháinkat, persze a hajamnak lőttek, ezért kiszedegettem belőle a maradék csatokat és leeresztettem. Biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, mit műveltünk, de nem tették szóvá. Csak azok a sejtelmes mosolyok…
Egész éjjel megállás nélkül pirultam. Rob nem volt ilyen zavarban, ő végig mellettem volt, el sem eresztett maga mellől. A vacsora alatt sokat csevegtünk a régiekkel, kivel mi történt azóta. Az egyedüli elgondolkodtató dolog az volt, mikor megpróbáltak visszacsábítani a színászi pályára. Újabban főállású anya és feleség voltam, ezért talonba tettem a kérdést.
Rob mégsem hagyta annyiban. Miután útjára eresztettük az ifjú párt, mi is hazaindultunk. Ekkor fejezte ki az aggodalmait a filmezéssel kapcsolatban. Támogatott persze, ha én úgy döntök, hogy visszatérek, de nem volt ínyére a dolog. Nem is titkolta egy percig sem.
- Még nem tervezem – nyugtattam meg.
Hazaérve kisfiunk hangja fogadott, aki bőszen visítozta: mama. A könnyeimmel küszködtem, miközben felé repültem át a nappalin. Kikaptam őt anyám kezéből, és Rob felé fordultam.
- Hallottad ezt? – kérdeztem a könnyeimen keresztül. Úgy sejtettem, mosolyog és bólogat. Később, miután lefeküdtünk – Victorral a karomban, mert még akartam hallani a hangocskáját, bár már rég aludt -, elárulta, hogy már tanítgatta a szóra. Apró, majd forró csókokkal köszöntem meg ezt neki, míg végül szeretetteljes hármasunkban szenderedtünk mély álomba.
