Basszus, először HPra raktam fel a fejit, eltévedtem :DD
Nagyon zsufi és káoszos volt a mai napom eddig, ezért IS késtem ezzel a fejivel, bocs bocs és bocs érte!!
De lesz még rosszabb is, máris rakok ki közleményt!
És pls ne utáljatok nagyon a feji végéért!!
Pusszii (L)
Szil
70. fejezet
(Rob)
A padlón heverő üvegszilánkokkal nem törődve siettem oda Kristenhez, aki a konyha túlsó felében guggolt a mosogató előtt, nekem háttal, és keservesen zokogott. Valahonnan vér csepegett belőle a padlóra.
Azonnal talpra állítottam, és kerestem rajta a sérülés nyomait, hogy tudjam, hol vágta meg magát, és meg is találtam. A bal tenyerét szelte ketté egy meglehetősen mély vágás, abból ömlött a vér.
Azt nem tudtam beazonosítani, hogy minek a darabjai szóródtak szét a padlón, de abban biztos voltam, hogy ezt a sebet azonnal el kell látni. Először a csap alá tartottam, bár szerelmem igyekezett összeszorítani az öklét, de nem tudhattam, maradt-e benne esetleg üvegszilánk.
- Mi történt? – faggattam közben, de csak sírt.
Egyre jobban megijedtem, most már nemcsak a vágása miatt. A víz nagyjából kitisztította a seb környékét, de a vér egy pillanat alatt újra felgyűlt. Annyit azért meg tudtam állapítani, hogy nem került bele semmilyen idegen anyag.
Ideiglenesen egy tiszta darab textil kéztörlőt szorítottam a tenyerére, majd a karjaimba vettem, és vele az ölemben leültem a konyhaasztalhoz. A sírása már valamelyest csillapodott, de bánatosan nézett a kövön heverő üvegcserepekre.
- Mi történt? – kérdeztem megint.
- Megvágtam magam a késsel – mutogatott ép kezével a mosogató felé heves szipogások közepette.
- Akkor hogy került a földre ez a… valami? – értetlenkedtem, közben belestem a kötés alá, de még mindig nagyon vérzett a tenyere.
Tartottam tőle, hogy össze kell neki varrni, olyan mélynek tűnt a seb. De nem is ettől, hanem attól, hogy mit fog ehhez szólni, hiszen utálja az orvosokat. Egyetlen mentő ötlet jutott eszembe hirtelen.
Válasz helyett Kristen megint sírni kezdett, mire a telefonom helyett érte nyúltam, és magamhoz szorítottam. Próbáltam csitítani, mire a nyakamba fúrta az arcát, és motyogott valamit.
- Hogy mondod, kicsim?
- Nászajándék… - ennyit tudtam kihámozni belőle.
Majdnem felnevettem a megkönnyebbüléstől. Csak egy vacak nászajándék miatt aggódik, miközben a kezét meg felszabdalja. Felsóhajtottam, de megpróbáltam komolyan venni a bánatát, nem akartam bosszantani azzal, hogy lehülyeségezem, amiért emiatt pityereg.
Elővettem közben a zsebemből a mobilomat, és felhívtam Iant.
- Át tudnál jönni egy kicsit? – kérdeztem tőle. – Nem volna gond, ha a varrókészleted is veled tartana…
- Persze, de mi történt? – kérdezte máris.
Elmondtam neki. Kristen hálás pillantást vetett rám, amiért nem rögtön az ügyeletet vagy a mentőket hívtam, majd miután letettem a telefont, meg is puszilt. Ami csókká kerekedett. Benny ugatását viszont előbb meghallottuk, mint a kopogást, ezért leraktam az ölemből, és az ajtóhoz léptem.
Amint megláttam Iant, eszembe jutott, hogy talán mégsem volt olyan jó ötlet őt áthívni. Kristent biztosan Aaronra fogja emlékeztetni, és ezt most nem akartam. De szerencsére nem így történt. Legalábbis nem látszott rajta semmi.
Ian valamivel alaposabban pucolta ki a sebet, mint én, majd elővett egy injekciós tűt. Kristen rémülten meredt rá, és megpróbálta elrántani a kezét, amelyet én fogtam le.
- Ne aggódj, ettől még annyira sem fog fájni, mint egyébként – mondta Ian is.
Szerelmem szemei kétségbeesést csillogtak felém, mire fogtam magam, és megcsókoltam. A döbbenettől levegőt is elfelejtett venni, de egy percen belül legalább túl volt az injekció részén a dolognak. Csodálkozva nézett rám, de csak mosolyogtam. Nem először sikerült már elterelnem így a figyelmét.
- Most már nem fog fájni – közölte vele Ian, majd újabb tűt vett elő meg valami cérnaszerűséget.
Kristen hangosan zihált és nyüszített, amikor a tű ismét a bőre közelébe került, de szorosan tartottam a csuklóját, nem tudott menekülni. Ian szakszerűen pillanatok alatt összevarrta a sebet. Nyolc csinos kis csomót kötött kedvesem felduzzadt bőrébe, majd bekötözte.
- Holnap átjövök megint, és megnézem, mennyire gyógyul – mondta aztán. – Lehetőleg ne érje víz – tette hozzá. – Amúgy hallottam, mi történt – nézett ránk kissé szomorúan. – De ne legyen lelkiismeret-furdalásotok a testvérem miatt. Tudja, mit csinál.
Az utolsó mondata nem volt túl meggyőző, ráadásul Kristen tekintete is elkomorult.
- Hülyeséget csinál – suttogta aztán letörten.
Már vártam, mikor fog rajta kiütközni az Aaron miatti aggodalom és féltés, és úgy festett, most jött el az ideje, mégis összeszedte magát, és hősiesen mosolygott Ianre. Ő pedig vissza rá.
Ekkor mindkettejükkel megosztottam, hogy mit tudtam eddig intézni a kiszabadítása érdekében. Egyikük meglepettebb volt, mint a másik. Ian is hálás volt, de Kristennél nem hálásabb, aki, miután ő elment, a karjaimba vetette magát, és össze-vissza puszilgatott.
- Az is félreérthető, ha ennek ennyire örülsz – morogtam enyhe kételkedéssel a hangomban.
Erre rám emelte a tekintetét, és a számra tévedt a pillantása.
- Ez viszont talán egyértelmű – susogta, majd megcsókolt.
Ennél egyértelműbb valóban nem is lehetett volna. Egyből feltámadtak iránta a vágyaim. Az ő nyöszörgése is hasonlóról árulkodott.
- Hol van Victor? – nyögte két csók között.
Igazság szerint hirtelen azt is majdnem elfelejtettem, ki ő. De végül nem kellett emlékeztetnem magam. Felkaptam Kristent, magamhoz szorítottam, miközben átölelt a lábaival és a karjaival egyaránt, aztán az emelet felé indultam vele.
Így, együtt léptünk be a gyerekszobába, ahol kisfiunk édesen szundított, fittyet hányva a körülötte zajló világra. Ezt követően a hálóba vittem szerelmemet, és a kezére fokozottan ügyelve az ágyra tettem.
A kellemes koranyári idő miatt nem sok ruhát kellett lesimogatnom róla, hogy aztán csókjaimmal borítsam be mindenütt. Amikor már kellően hangosan nyögött és elég szaporán vette a levegőt, én is megszabadultam a ruháimtól, és visszafeküdtem csábítóan széttárt lábai közé.
A minden bizonnyal fájó kezére folyamatosan odafigyeltem, de a másikkal is tökéletesen boldogult, és az őrület határáig kergetett a simogatásaival. Ajkunk közben szüntelenül a másikét kóstolgatta, még akkor is, mikor óvatosan a magamévá tettem.
A gyönyör szinte ugyanebbe a pillanatban csapott le ránk, szívünk azonos ütemben versengett egymással, felhevült bőrünk izgatóan tapadt össze, mégis el akartam nyújtani a pillanatot, így tovább mozogtam benne még azután is, hogy kiürültem. Ezzel viszont őt hajszoltam újabb, bár lágyabb orgazmusba.
Nem akartam elengedni, tovább öleltem karcsú testét, ízleltem ajkait, melyekről még mindig záporoztak felém a sóhajok. Aztán egyszer csak felszisszent.
- Mi az? – ijedtem meg, de csak a kezét emelte fel, hogy megnézze a kötést rajta.
- Kezd elmúlni a fájdalomcsillapító… - suttogta fintorogva.
Megfogtam a kezét, és bár tudtam, hogy hiába, puszikkal igyekeztem mulasztani a sebe sajgását.
A pockunk is lassacskán ébredezett, így nemcsak szerelmem tenyerének gyötrelmei akadályoztak meg a kéjes folytatásban. Felkeltünk, felöltöztünk, és míg ő a fürdőbe ment, hogy bevegyen valamilyen gyógyszert, én a kicsit néztem meg a gyerekszobában.
Igen virgoncan emelgette a fejecskéjét, és megállás nélkül „beszélt”. Felvettem, majd a földszint felé indultam vele, hogy újabb zongoraleckékkel szórakoztassam, ha már úgyis ébren van.
Kisvártatva Kristen is utánunk jött, és a kezembe adott egy cumisüveget, hogy etessem is meg, ha már minden kéznél van: a baba is és az étele is. Így is történt. Victor mohón itta az anyatejet.
- Mikortól ehet majd mást is? – kérdeztem Kristent, aki a kanapé szélére ülve figyelt bennünket.
- Talán nemsokára meg lehet próbálni – felelte, de mintha máshol jártak volna a gondolatai. Nem kérdeztem rá, merre, azt vártam, hogy majd elmondja.
(Kristen)
Míg Rob a babát etette, eszembe jutottak a költözésre vonatkozó ötletei. De nem akartam elmenni innen. Szerettem ezt a házat, a környékét, a szomszédjainkat, és nem utolsó sorban azt, hogy közel lakunk Rob családjához. Ha már az enyém olyan messze van.
Alig vártam, hogy újra láthassam őket. Még egy hét volt vissza Kellan esküvőjéig, és utána is ott szándékoztunk maradni pár napot Los Angelesben. Csak remélni tudtam, hogy a szüleim épp nem a világot fogják járni valahol, és velük is találkozunk.
Mivel a fiúk elvoltak, elő is vettem a laptopot, hogy megnézzem, hány hírlevelet küldtek szerte a világból az utóbbi napokban-hetekben. Felgyülemlett úgy hatvan e-mailem, ebből legalább negyvenet kaptam anyámtól. Cameron is írt párat, éppen házat keresgélnek maguknak Kathyvel, jobban mondva Sammel. Nem jött a számra ez a név, gondolatban megmaradtam a Kathynél.
Azon viszont megdöbbentem, hogy Cam szívét ilyen mértékben meghódította valaki. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer a bátyám is erre a sorsra jut. Fel is nevettem ezen a képtelenségen. De valahol reméltem, hogy Kathy majd móresre tanítja.
A családomon kívül Mike is írt durván tíz levelet, de ezeket csak átfutottam. Mindnek ugyanaz volt a tartalma. Kivéve az utolsót, mert abban már kifejezetten mérges volt, amiért válaszra sem méltatom. Megírtam neki két sorban, hogy sajnos családanyaként nem ülök egész nap a számítógép előtt, és majd beszélünk, ha Amerikában leszünk.
Eztán kezdtem csak el olvasgatni anyám leveleit, de a gép egy perc múlva csippant. Mike máris válaszolt. Megnéztem, megint mije fáj, de csak egy esetleges kettesben eltöltendő estére akart rávenni. Vesztemre Rob épp ekkor lépett mögém, és a nyakamat kezdte el puszilgatni.
- Hogy vannak a szüleid? – kérdezte halkan, de az ajkai már az arcomon jártak. Az ő tekintete pedig a monitorra tévedt. Nem tudtam elég gyorsan elkattintani Mike leveléről, meg az gyanús is lett volna, így megadóan felsóhajtottam.
- Mike? – sóhajtotta ő is, de legnagyobb meglepetésemre csak mosolygott. És hitetlenkedve megcsóválta a fejét. – Sosem fogja megérteni, hogy nincs esélye? – kérdezte. Még mindig elhűlten bámultam rá tágra nyílt szemekkel. Gyanús volt nekem ez a nem-féltékeny Rob.
- Jól vagy? – érdeklődtem is kissé ijedten.
- Persze – nevetett, és újabb puszikkal gazdagított. Viszonoztam, csókba forrtunk. Majd még egybe.
- Csak belefáradtam, hogy harcoljak ellene – mondta, miután elengedett. – Ha neked ő kéne, úgysem pazarolnád rám az idődet – állapította meg aztán.
- Nem időpazarlás, amit veled töltök – ráncoltam a homlokomat. – Szeretlek!
- Ahogy én is téged – lehelte újfent a nyakamba, megborzongatva az érzékeimet. Pedig nemrég szeretkeztünk. Mégis újra akartam.
De több okunk is volt, hogy ne essünk egymásnak ismét. Az egyik a kanapén gügyögött egyre intenzívebben, és majdnem le is esett a nagy fészkelődésben, amit levágott – Rob ugrott oda hozzá még idejében, a másik pedig az ajtónkon bekopogó váratlan vendég volt, akit Benny is jól megugatott.
Mivel a srácok megint egymással voltak elfoglalva, én indultam ajtót nyitni. Döbbenten megtorpantam, amikor azt kitárva megláttam, ki érkezett.
