Sziasztok!
Ez most nem lett az igazi, elnézést! Holnapra jobban fogok igyekezni!
És nyugi a vége miatt. Ismertek már :PPP
Puszi mindenkinek!
Szil
75. fejezet
(Kristen)
Reggel első dolgom volt felhívni Mike-ot, hogy megkérdezzem, mikor látogathatom meg az anyukáját. Mielőbb túl akartam lenni rajta, ezért még ezen a napon fel szándékoztam keresni. Rob húzta a száját, de nem szólt semmit. Ők addig Cammel és Kathyvel terveztek valami programot négyesben a fiunkkal.
Mike azt mondta, bármikor mehetek, így tízre beszéltük meg, hogy értem jön. Hosszan búcsúzkodtam folytonosan mamázó kisfiamtól és rosszkedvű férjemtől, de megígértem nekik, hogy ebédre hazaérek. A szüleim valahol máshol voltak, ezért nekem is kicsit rossz volt egyedül hagyni őket, de mivel sietni akartam, nem várattam tovább Mike-ot.
- Van egy kis gond – mondta, mikor már a kocsijában ültünk. Illedelmesen megvárt kint, nyilván ő sem akart összefutni Robbal, és eddig egész normálisan viselkedett a levelei ellenére.
- Milyen gond? – kérdeztem.
- Anyám… úgy tudja, hogy megint együtt vagyunk – vallotta be kelletlenül, és tán kicsit diadalittasan. El sem akartam hinni, mit mondott.
- Hogy hiheti ezt? Mi a fenét mondtál neki? – csattantam fel. – Férjnél vagyok és van egy fiam, Mike, mi nem leszünk együtt többé!
Erre elhúzta a száját, és bocsánatkérő oldalpillantást vetett felém.
- Sajnálom, de mondanom kellett neki valamit, amikor kérdezett rólad… És mivel úgysem él már sokáig… - Elakadt a lélegzetem, és tágra nyílt szemekkel bámultam rá. – Azt gondoltam, nem fog megártani egy kegyes kis hazugság.
Még nem tértem magamhoz. Doreennak sosem volt ilyen súlyos betegsége… Senkinek nem kívántam a halálát, így neki sem. Olyan kedves asszony volt, velem pedig mindig jól bánt.
Vettem pár mély lélegzetet, hogy lecsillapodjak zaklatottságomból, és gondolkodni kezdtem, mi tévő legyek.
- Pontosan mit jelent az, hogy úgysem él már sokáig? – kérdeztem.
- Az orvosok szerint jó, ha fél éve van hátra.
Újabb döbbenet miatt szótlanodtam el, míg meg nem érkeztünk a házukig. Ott nem akaródzott rögtön kiszállnom. Döntenem kellett, hogy mit tegyek. Doreen nem tehet semmiről. Meg kéne neki mondani, mi az igazság. Hogy a fia és én már nem vagyunk együtt és én mással élek boldogan.
Igen, így fogok tenni – határoztam el. Akármilyen fájdalmas is lesz neki, ugyanúgy bele kell törődnie, mint Mike-nak. Eltökéltem szálltam ki a kocsiból és Mike oldalán a házuk felé haladtam. Udvariasan kitárta előttem az ajtót, de nem szólt egy szót sem. Rám sem nagyon nézett.
Alighogy beléptem viszont, Doreen vetődött a nyakamba. úgy megdöbbentem, hogy önkéntelenül visszaöleltem.
- Kris, kicsim! Annyira régen láttalak! Mike mondta, hogy újabban Európában forgatsz, ezért nem vagy itthon túl gyakran, de ő rendszeresen beszámol rólatok! Én annyira örülök a boldogságotoknak! El sem tudod képzelni, hogy… - És csak mondta, mondta, le sem lehetett lőni.
Többször próbáltam közbevágni, mindhiába. Mike-ra is egyre barátságtalanabb pillantásokat vetettem, de nem nagyon foglalkozott a kínommal, csak vigyorgott bárgyún. Szívesen bemostam volna neki egyet, hogy letöröljem a képéről az örömét, de türtőztettem magam.
Doreennal viszont nem lehetett bírni. Az egyetlen esélyem az lett volna, ha kerek-perec közlöm vele, hogy férjnél vagyok, és ne is tervezgesse a Mike-kal való esküvőmet, mert nagyon csúnyán fog csalódni. Ekkor viszont eszembe jutott, hogy mit mondott Mike az állapotáról, de konkrétan rákérdezni nem mertem.
Ebédre ott marasztalt, ezért rá szerettem volna telefonálni Robra, hogy csak délután érkezek, de nem vette fel a telefonját. Hagytam neki egy üzenetet, hogy később érkezem, és bíztam benne, hogy meg fogja érteni.
Délután kettő körül járt, amikor Doreen egyik pillanatról a másikra elaludt. Míg az egyik percben még vígan nevetgélt velünk, a másikban már aludt is.
- Mindig ez van – mondta Mike. Ezután felvitte az anyját az emeletre. A nappaliban vártam, hogy visszaérjen és hazavigyen.
Míg nem jelent meg újra, körülnéztem a házban, amelybe régebben elég gyakran bejáratos voltam. Semmit nem változott az évek alatt. Az egyik komódon felfedeztem pár borítékot. Kíváncsian közelebb léptem. Orvosi leletek voltak.
Nem akartam illetéktelenül nyúlkálni, de kíváncsi voltam, tényleg olyan rossz-e Doreen állapota, mint amilyennek Mike mondta. Kinyitottam az egyik szakvéleményt, és újfent elakadt a lélegzetem. Bár orvosiul nem tudtam, le volt írva érthető nyelven is. A hat hónap nagyon nagy jóindulattal volt kikiáltva.
Nem vettem észre, mikor lépett mellém Mike, egyszer csak azt éreztem, hogy átöleli a derekam, és magához húz. Ekkor „felriadtam” a leletekből, melyekbe belemélyedtem, és azon nyomban kiszabadítottam magam a karjaiból.
- Ne csináld ezt – mondtam. Letettem a papírokat, és a táskám felé indultam. – Vigyél haza, kérlek.
Mike nem úgy festett, mint akinek olyan sietős lenne, mint nekem.
- Nekünk még nem is volt időnk beszélgetni – szólt szomorúan, és megint közelebb lépdelt. – Hogy vagy, Kris?
- Jól vagyok – feleltem. – Menjünk inkább, jó? – próbáltam kedvesen megkérni rá, hogy lehetőleg mielőbb tűnjünk már el innen.
- Hiányoztál…
- Elég! Mike… Nagyon megtisztelő, hogy még mindig ilyen érzéseket táplálsz irántam, de teljesen feleslegesen! Boldog vagyok Robbal, és a fiunkkal. Eszemben sincs semmit visszacsinálni abból, ami valaha köztünk volt – fintorodtam el.
Legszívesebben így is kitöröltem volna azt az időszakot az életemből.
- De Kris… - kezdte, de ezúttal is félbeszakítottam.
- Vége, Mike! Akármit mondasz Doreennak, akármit találsz ki a barátaidnak, a sajtónak, vagy az úristennek, ez az igazság! – Próbáltam magam türtőztetni, de a hangom egyre magasabbra kúszott.
- Oké, Kris! Nyugi!
- Nem vagyok nyugodt! – morogtam valamivel halkabban. – Vigyél haza – követeltem.
Mike ezúttal végre engedelmeskedett. A szüleim házáig éppen úgy csak pár szót váltottunk, mint idejövet. Amikor ki akartam szállni, mégis megfogta a kezem, és visszahúzott a kocsiba.
- Eressz – sziszegtem felé.
- Csak meg szeretnélek kérni, hogy amíg itt vagytok, gyere el hozzá még egyszer. Ígérem, nem követelőzök többé. Felfogtam, hogy nem kellek már neked. De anyám hadd haljon meg boldogan… - Mike ezúttal tényleg őszintének tűnt, mégsem tudtam feltétel nélkül bízni benne.
- Még… meglátom – feleltem, mire magához rántott, átölelt, és egy csókot nyomott a nyakamra. Riadtan löktem el magamtól. – Nem ígértem meg – próbáltam kiábrándítani, de hiába, letörölhetetlen volt a vigyora.
Kiszálltam a kocsijából, és sietős léptekkel igyekeztem végre a biztonságot adó ház falai közé. Ahol viszont szeretett férjem felbőszült tekintetébe ütköztem.
- Hol voltál? – kérdezte vészjóslóan halk hangon.
(Rob)
Cameronnal és Kathyvel egy parkba mentünk, hadd élvezze Victor is a jó időt. Szerelmem szüleivel előző este óta nem találkoztunk, gondoltam, biztos dolguk van napközben. A fiam tényleg örült a napsütésnek, csak az anyukáját hiányolta, erre utalt legalábbis egyre többet hajtogatott szava: mama.
Valahol büszke voltam rá, hogy én tanítottam neki, még a többiek sem tudtak kiábrándítani, hogy ez az egyik legegyszerűbb és könnyebb szó, amit a csecsemők elkezdenek mondogatni.
Míg a parkban ücsörögtünk, szóba került Aaron is. Kathy felhívta Tomot, hogy megkérdezze tőle a pontos részleteket. Örültem, hogy nem nekem kell vele beszélnem, még meglehetősen haragudtam rá a múltkori húzásáért.
Elképzelésem nem volt, miből gondolta, hogy jót tesz azzal Kristennek, ha megint szerelmet vall neki. Bár most biztos Mike is ezt csinálja – jutott eszembe. Ettől sem lettem boldogabb. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, és figyelni arra, miről beszél Kathy.
Elmondta, hogy Aaron „megmentéséhez” tényleg az lenne a legcélravezetőbb, hogy a bíróságon úgy alakítsuk mi, tanúk a történéseket, hogy végül felmentsék őt. Láthatta rajtam, hogy ambivalens érzéseim vannak a szabadulásával kapcsolatban, ezért amikor Cameron épp fagyiért ment neki, ki is használta az alkalmat.
- Ne aggódj, nem fog zaklatni benneteket akkor sem, ha esetleg sikerül a tervünk.
- Hogy lehetnék ebben biztos? – kérdeztem vissza. – A minap, míg én voltam a rács mögött, akkor is rámászott Kristenre.
- Rob. Szerelmes. De azelőtt is el tudott tűnni előle úgy, hogy a feleséged még csak ne is sejtsem semmit. Nem fog közétek állni, higgy nekem!
- Neked hiszek, csak neki nem. Épp te mondtad, hogy szerelmes…
Elbizonytalanodtam kissé. Mert bár tény, hogy eddig sem volt a szemünk előtt, de eddig legalább Kristen nem tudta, hogy életben van. Most viszont már tudja. Mi rá a garancia, hogy Aaron nem fog megint bepróbálkozni? Semmi – válaszoltam meg a saját kérdésemet.
Ránéztem Victorra, aki épp egy csörgővel játszott a pokrócon, és hinni akartam, hogy Kristen nem hagyna el bennünket. Mégis kételkedtem még az Aaron iránti érzéseiben, mivel ő maga vallotta be, hogy viszonozta a csókját. Ahogy azt is, hogy nem élvezte azt. Nem tudtam, mit tegyek.
Mielőtt tovább folytathattuk volna a beszélgetést, Cameron közeledett majdnem futva, a kezeiben egy-egy tölcsér fagylaltot tartva. Nem tudtam, miért nyomja a kezembe az egyiket, hisz én nem kértem, de aztán rájöttem: a mobilját akarta előkotorni a zsebéből.
Jobban mondva az én mobilomat. Miközben elkezdte nézegetni, így szólt:
- Ezt a kocsiban hagytad, most vettem csak észre, hogy én tettem zsebre, amikor kiszálltunk. Kris keresett – nyújtotta oda nekem.
Alig pár perce csöröghetett. Volt némi balsejtelmem ezzel kapcsolatban, de megpróbáltam elhessegetni. Visszahívtam. Ki volt kapcsolva. Nem örültem neki. A hangulatom is elromlott. Átlag ötpercenként próbáltam visszahívni, de hiába. Arra gyanakodtam, hogy direkt kapcsolta ki. Vagy lemerült.
Amint a pocok felébredt, hazamentünk, de nem érkezett meg ebédre. Cameronék bejöttek velem, és a sógorom meg is próbálta utolérni Mike-ot – ő ismerte ugyanis a telefonszámát, de az ő telefonja is ki volt kapcsolva.
A legrettentőbb rémképek sorakoztak fel az agyamban, ezután még legalább három órán át próbáltam megnyugtatni magam – egy pár üveg sörrel első körben -, hogy nem történik semmi olyan, mint rémálmaimban.
Victorra Kathy vigyázott – gyakorolt a majdani anyaságra -, így kedvemre ihattam tovább. Végül mégis el kellett menniük. A babánk mellé ültem a kanapéra, és az egyik játékával hadakoztunk. Összeszorult a szívem, amikor kimondta: mama.
A mami viszont sehol nem volt. Türelmetlenségemben fel-alá kezdtem járkálni. Időről-időre kipillantottam az ablakon, és egyszer csak megláttam, hogy a reggel látott autó – Mike kocsija – parkol le a ház előtt.
A függöny mögül figyeltem, kíváncsi voltam, mit láthatok, hogy nem tudják, itt vagyok. Annak őszintén örültem, hogy Kristennek semmi baja. Annak viszont kevésbé, amikor búcsúzóul megölelték egymást. És rosszul láttam: akár csók is lehetett…
A fájdalom végighasított rajtam. Késett, a mobilját kikapcsolta, és éppen a kocsiban ölelgeti azt a patkányt – összegeztem. De miért csalna meg?! És miért pont Mike-kal? És miért most? – jöttek a tényeket ellenző kérdések. Nem tudtam rájuk a választ.
Elhatároztam, hogy mielőtt totál hülyét csinálok magamból egy esetleges téves féltékenységi jelenettel, megkérdezem őt, hogy mégis mi akadályozta abban, hogy az általa ígért időpontban visszajöjjön.
Amikor belépett az ajtón, kissé idegesnek látszott, de a szemében nem találtam bűntudatot. A hangomat mégsem tudtam kontrollálni. Ingerülten szólaltam meg.
- Hol voltál? – kérdeztem halkan.
