85. fejezet
(Rob)
Alig vártam, hogy hazaérjek. Egy nagyon jó hírt - vagy inkább meglepetést - szerettem volna megosztani Kristennel, de sajnos nem voltak otthon. Amióta kiderült, hogy ismét babát vár, megint mindentől féltettem őt, most is aggódtam.
Miután a múltkor közölte az örömhírt, már másnap felhívtam például Tomot, hogy figyelmeztessem, nagyon nagy ívben kerülje el a feleségemet. Az okát nem osztottam meg vele, miért is „kérem” erre, de nem is kérdezte.
Bár kissé megsértődött, hogy még mindig nem bízom benne azután sem, hogy az utóbbi időben milyen sokat segített nekünk. Nem érdekelt a lelki világa, ezért egy hűvös sajnálommal elintéztem a dolgot. Most az volt a legfontosabb, hogy Kristent lehetőleg minél kevesebb stressz hatás érje. És Tom ebből a szempontból elsőszámú közellenségnek számított.
Az viszont örömömre szolgált, hogy Aaron tartotta magát az ígéretéhez, és nem zaklatta a szerelmével Kristent. Ahogy láttam, jól megvoltak Melanie-val. Tőle tehát már nem tartottam. Annyira… Sőt, elő is segítettem a kapcsolatukat az új barátnőjével.
Amikor megtudtam, hogy munkát keres, nem haboztam őt is felvenni a klubba, hogy minél többet lehessenek együtt. Mivel Jessica szerencsére hamar továbbállt, az alkalmazottak létszámával sem voltak problémák. Melanie pedig ügyes lánynak bizonyult.
És Aaront is jól kezelte, legalábbis ezt szűrtem le abból, milyen gyakran kaptam rajta őket valamelyik félreeső helyen csókolózni, amikor szünetet tartottak. Egyszer az egyik irodában. Vigyorogva csuktam rájuk az ajtót, holott azonnal szétrebbentek.
Legszívesebben be is zártam volna, és nem engedem ki őket addig, míg legalább egy gyereket biztosan össze nem hoznak… De akkor ki vezette volna a klubot?
Miközben mi a saját új kis jövevényünket vártuk, egyik nap a naptárra néztem és megdöbbenve vettem észre, hogy hamarosan megünnepelhetjük az első házassági évfordulónkat. Alig másfél hónap múlva. És előtte még Kristennek is lesz egy szülinapja - egy hét múlva. Majdnem elfelejtettem.
Előző évben ezt otthon tartottuk, kettesben - ha az akkor még szerelmem pocakjában lakó csöppséget is figyelembe vesszük, hármasban. Az idő tájt volt a hányingeres időszaka, így Jennynek is megtiltottuk, hogy bulit szervezzen.
Most azonban még jól volt, úgyhogy megkockáztattam neki egy meglepetést. Vagyis kettőt, de egyelőre csak az egyikkel akartam előrukkolni. Viszont nem voltak itthon.
Felhívtam hát telefonon. Szerencsére nem rabolták el őket, csupán a közeli parkba mentek, mint általában, ha véletlenül kisütött a nap. Vic is velük volt. Kedvesem megígérte, hogy fél órán belül itthon lesznek, így hát vártam.
Amint meghallottam, hogy egy autó a felhajtóra gördül, és ezzel egy időben Benny ugatása is felharsan, felálltam a zongora mellől, ahol éppen egy dalt komponálgattam Kristen születésnapjára, majd siettem nekik ajtót nyitni.
Életem párja szinte repült felém, karján a gyermekünkkel. Boldogan zártam őket a karjaimba.
- Képzeld, mi történt! - szólt szerelmem, miután egy hosszú, édes sziacsókkal köszöntöttük egymást.
Ezután elmesélte, hogy egyetlen kisfiunk szókincse megint gazdagodott.
- Azt mondta, baba! – nézett büszkén a csöppségre. Én szintúgy.
Hihetetlen, milyen okos kisfiunk volt. A járást is egyre gyakrabban próbálgatta, bár az még elég tottyanósra sikeredett, többnyire a pelusa védte meg a keményebb ütődésektől. A hangját viszont egyre többet használta.
A közös fürdetés majd vacsora végeztével együtt helyezkedtünk el a kanapén, hogy Victor is megkapja a saját ételadagját. Mostanában elkezdtük rászoktatni a különféle pürékre. Csak a répát utálta, de a többi zöldségest és a gyümölcsöseket örömmel elfogyasztotta.
Kristen bevallotta, hogy egy kicsit furcsa, hogy nem kell napi többször szoptatnia, de azzal vigasztalódott, hogy hamarosan úgyis megint megteheti. Amint megszületik a második pici. Olyan jó volt látni az arcán az örömet, amikor róla beszélt. Én is imádtam. És azért fohászkodtam, hogy kislány legyen. Victort is imádtam, sőt, visszagondolva, jobbnak is tartottam, hogy először fiunk lett, de egy csodaszép kis hercegnőnek most jobban örültem volna. Aki kiköpött mása lenne az édesanyjának, és persze azonnal elrabolná a szívem.
Egyelőre viszont csak kettejüket imádhattam. Míg szerelmem a fiunk szájába adagolta a falatokat egy kiskanállal, feltettem neki a kérdést, mely egész nap foglalkoztatott.
- Terveztél valamit születésnapodra? – érdeklődtem halkan, a válla fölött lesve, hogy eszik a pocok.
Szerelmem a kérdésre felém fordította a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni egy pillanatra. Az ölemben ültek mindketten, kedvesem háta a mellkasomnak simult. Önkéntelenül is a combjait simogattam.
- Nem igazán… - felelte bizonytalanul. – De te ezek szerint igen, különben nem kérdezted volna.
És valóban. Ismert már, mint a rossz pénzt. Mivel jókedvűnek tűnt, úgy gondoltam, nem lesz ellenére az ajándékom.
- Mit szólnál hozzá, ha ellógnánk a világ elől két hétre Worthingbe? – kérdeztem.
Szerelmem szemei örömet csillogtak felém, amikor rábólintott. Worthing, bár nem volt messze, mégsem akartam, hogy abban a két hétben bárki is bármivel zaklasson. Ez volt az egyik ajándékom. A másik az még váratott magára addig, míg vissza nem érkezünk a nyaralásról.
- Ugye hozod a gitárodat is? És most már nyár van, nem fogunk fázni a tengerben! Vajon Victort bevihetjük a vízbe, mit gondolsz? – záporozott rám a lelkesedése.
Minden kérdését sorban megválaszoltam, kivéve a Victorral kapcsolatosakat. Megegyeztünk, hogy másnap elviszi a gyerekorvoshoz, és kifaggatja a tengerrel kapcsolatosan például. Tenerifén még kíméltük a víztől.
Harmadnap indultunk, csak Rick és Jenny tudták, hol vagyunk valójában, ugyanis őket bíztam meg egy feladattal, míg mi nyaralunk. Át akartam alakíttatni a felső szintet a házunkban, hogy az egyik raktárnak kinevezett helyiségből fényes gyerekszoba varázsolódjon az új jövevénynek.
Tudtam, hogy még korai, de mivel jól emlékeztem a nővéreim, Jenny és Kristen „halmozzunk fel mindent, ami felesleges a baba születéséig” című mániájára, nem akartam semmit a véletlenre bízni. Így legalább kényelmesen be tudják majd rendezni és telepakolni játékokkal meg egyéb kellékekkel.
Egy szombati reggelen indultunk el második otthonunkba. Hamar meg is érkeztünk, és kipakoltunk. Kristen szélesre tárta az ablakokat, hogy átszellőzzön a házikó, míg én behurcoltam a csomagokat. Még a családom sem tudta, hogy „csak” ide jöttünk, így tökéletes zavartalanságra voltunk kárhoztatva két teljes héten át.
Semmi sem lehetett volna tökéletesebb, mint ez a kéthétnyi boldogság a szeretteimmel.
(Kristen)
Rob nagyon meglepett az ötletével, hogy tűnjünk el egy kis időre. De szívesen belementem, mert remekül hangzott. Idejét is éreztem már végre egy kis kikapcsolódásnak az utóbbi hetek tárgyalásos zűrzavara után.
Kellemesen teltek Worthingben a napjaink, mígnem egyik délután kitaláltam valamit. Csak még azt nem tudtam, hogyan hozzam szóba Rob előtt. Színészi tehetségem a nullával vetekedett perpillanat, ugyanis férjem elég hamar észrevette, hogy valamit forgatok a fejemben.
A strandon hevertünk épp egy pálmafa árnyékában, mellettünk pedig Victor szundított a takarón. Szerelmem épp a hátamat cirógatta, időről időre puszikkal halmozva el a vállamat. Ekkor tette fel a kérdést.
- Elmondod, miben sántikálsz, vagy legyen tudatlan áldozat?
Ránéztem, és úgy döntöttem, nem fogok kertelni.
- Szeretnék átmenni Brightonba – közöltem.
Egyszer régebben megnéztem a térképen, így tudtam, hogy alig pár kilométerre van csak innen Brighton. Egykori szerelmünk színhelye. Még arra is jól emlékeztem, hogy azelőtt mi történt velem… velünk, de az itt eltöltött csodás napok örökre belém vésődtek.
- Nem is tudom… - tétovázott Rob. Sejtettem, hogy mi a baja. Jill. Keserűen gondoltam vissza magam is arra az időszakra, amikor a néhai barátnője keresztbe tett nekünk, de azóta túl sok víz folyt már le a Temzén. Megbocsátani nem szándékoztam neki, amit tett, de túllépni rajta igen.
Ezt meg is osztottam Robbal, aki máris jobb képet vágott a dologhoz. Meg is beszéltük, hogy este átmegyünk. Annak a magánstrandnak a szélénél parkoltunk le, amelyet anno mi is használtunk. Úgy gondoltam, az lenne a legszebb, ha a naplementében, a part felől közelítenénk meg a házat, ahogy régen.
Így is tettük. Egyik kezemmel Victort öleltem magamhoz, míg a másikkal szerelmemét fogtam. A homok még őrizte a nap melegét, ahogy végiggyalogoltunk rajta. Kísértetiesen emlékeztem mindenre. A fákra, a bokrokra, még a homokdűnékre is, amelyek mintha azóta sem változtak volna.
Rob is hitetlenkedve állt meg a parton, és előbb a tenger felé bámult, majd az utca felé, amelyben az a ház állt. Egy furcsa érzés keletkezett a gyomromban, de még nem tudtam megmondani, mi az.
- Ez… - kezdte volna kedvesem, de nem fejezte be. Nem is kellett, pontosan tudtam, mire gondol. Mosolyogva bújtam a karjaiba, mire átölelt bennünket. Percekig figyeltük a lassan lebukó napot a tiszta égbolton, mielőtt a ház felé indultunk volna. Az sem változott. Ott volt az erkély, ugyanolyan hófehéren, mint pár éve, a rózsabokrok ugyanúgy illatoztak a bejárati ajtó két oldalán, és… minden pont olyan volt. Mintha el sem mentünk volna innen.
Egyetlen kivételt leszámítva. Akkoriban nem díszelgett a kocsi-feljáró előtt a tábla azzal a felirattal, hogy „eladó”.
Robra néztem, ő pedig rám. Nem kellett mondanom semmit, már vette is elő a mobilját, hogy felhívja a tulajt, akinek a telefonszáma a tábla aljára volt írva. Körülbelül öt perc alatt egyeztek meg a vételárban, majd abban, hogy másnap aláírják a papírokat.
Észre sem vettem, mikor kezdtek el potyogni a könnyeim. Szerelmem magához ölelt, és a fülembe suttogta:
- Boldog születésnapot!
Ezután megcsókolt. Nem ölelhettem át teljesen, mert a fiunk útban volt, de így is ez volt életem egyik legszebb pillanata. Egyikünket sem érdekelte már sem Jill, sem a többi kellemetlen emlék, csak a jövőnk, amelynek most már ez a ház is a része lesz.
Arról nem volt ugyan fogalmam, mit kezdünk ennyi házzal, hetekbe telne lassan végignyaralni az otthonainkat, de legalább választékban nem szűkölködtünk.
Lassan visszasétáltunk az autóig ugyanarra, amerről jöttünk, majd visszakocsikáztunk Worthingbe. Victort kimerítette a nap, ezért korán elaludt, megetetni sem tudtam rendesen. Az apukájával ekkor kezdtük csak el igazán ünnepelni a szülinapomat. A torta elengedhetetlen kellék volt, de főleg a tejszínhab rajta és mellette, valamint egy kortynyi pezsgő. Meg édes csókok tucatjai.
Az erkélyen figyeltük a csillagokat, a tenger zúgását a suhogó szélben, és szerelmes érintések közepette adtuk át magunkat a szenvedélynek. Rob gyengéd volt, mintha a babára vigyázna, aki a pocakomban növekedett. Ennek ellenére viszont egy cseppet sem kímélte az érzékeimet, a végletekig izgatott az ujjaival és a nyelvével, mielőtt lassan a magáévá akart volna tenni.
De ezt nem hagyhattam. Akármennyire is remegtem már azért, hogy mélyen magamban érezhessem, hanyatt döntöttem előbb a napozóágyon, és én kerekedtem fölé. Hosszan kószáltam ajkaimmal a testén, míg a végén már ő esdekelt, hogy üljek rá végre. Megtettem. A vállára támaszkodva fogadtam magamba, mígnem teljesen eggyé nem olvadtunk.
Az érzések lávaként kúsztak a sejtjeimbe, fel kívánva robbantani azokat, mígnem lágy mozdulataink heves mivolta következtében elérkezett a megkönnyebbülés, mely mindkettőnket egyazon pillanatban sodorta magával.
Egészen pirkadatig öleltük egymást, a nap felkelő sugaraitól körvonalazottan is csak bágyadt cirógatásunkra ébredt a reggel. De még nem siettünk felkelni és elszalasztani a fiunk ébredéséig hátralevő időt. Azt is szerelmezéssel töltöttük inkább. Sokadjára döbbentett meg, hogy nem unt még rám szerelmem, de a tény, hogy én sem őrá, valamelyest feledtette ebből származó aggodalmaimat.
Kicsit később, miután Victor is felébredt és elláttam, megint átmentünk Brightonba, hogy Rob aláírhassa a tulajjal a papírokat. A házat bútorozatlanul adta el, így első dolgunk az volt, hogy a városba mentünk, és a legszükségesebbeket megvettük, és házhoz szállíttattuk.
Rob egyedül taszigálta a helyére őket, miután a szállítóbrigád segített neki felcipekedni az emeletre. A ház még ekkor is szinte üres volt, mégis benne lebegett egykori emlékeink millió boldog kísértete, amelyek otthonossá varázsolták mindezt a számunkra.
Éjszakára mindig visszamentünk Worthingbe, de a nappalokat ezentúl a brightoni strandon töltöttük, a tömegtől elzártan. Victor is szabadabban mozoghatott, és így is tett, egyre többször indult el valamerre – persze úgy, hogy valamelyikünk mindig fogta a kezeit, nehogy eldőljön. Szaladni és önállóan közlekedni még nem volt képes, azaz csak négykézláb, mégis hihetetlenül aktív kisfiú volt.
Mosolyogva figyeltem sokszor a partról egy törölközőn fekve apát és fiát, amikor Rob a vízbe vitte. A kicsi sikongatott az élvezettől, és vígan fröcskölte maga körül a vizet. Mindketten gondtalannak és vidámnak látszottak. Én is az voltam.
A hasamra simítottam a tenyeremet, és eltűnődtem azon, hogyan is adatott meg nekem ez a rengeteg boldogság…
