Mindenekelőtt szavazzunk :D
Van csomó Eclipse, meg Rob, Kristen is, meg persze olyan kategóriák is, ahol ők nem, de válogassatok..
http://www.spike.com/event/scream/page/vote/category/39440/ultimate-scream
És kaptok érte fejezetet is :D :)
Szil
66. fejezet
(Kristen)
Kábán figyeltem a rendőrnőt, aki bebocsátást kért a házunkba. Rob kedvesen betessékelte, és hellyel kínálta, amit a nő visszautasított.
- Ismeri ezt az embert? – dugott szerelmem orra alá egy fényképet.
Távolabb álltam, de még innen is felismertem, hogy Dylant ábrázolja a fotó.
- Igen – felelte Rob egyelőre higgadtan.
Én viszont egyre idegesebb lettem. Azt tudtam, hogy ő is ott volt, amikor megölték Dylant, de mivel azt mondta, nem ő tette, hittem neki. A rendőrség azonban mégis eljutott idáig, és most rögtön faggatni is kezdték, honnan ismeri, mikor látta utoljára és így tovább.
- Szükségem lehet ügyvédre? – kérdezte kedvesem, miután a közeg az utolsó kérdést is feltette.
- Nem árt, ha felhívja – mondta szenvtelenül az illetékes.
Mindketten meghökkenten bámultunk rá.
- Gyanúsított vagyok?
- Mindenki gyanúsított, aki kapcsolatban állt vele – felelte a nő, miközben rám pillantott.
- Még én is? – döbbentem meg.
Egyszer láttam életemben, és még egyszer találkoztam is vele, amikor idejött. De hogy én megölni?! Ez teljességgel képtelenség volt.
- Egy barna hajú nő volt vele a halála éjszakáján. Találtunk néhány hajszálat – magyarázta. – Megtenné, hogy ön is ad nekünk párat, hogy ki tudjuk zárni a feltételezett elkövetők listájáról?
Egy percig szóhoz sem jutottam, végül közöltem vele, hogy amíg az ügyvédem nincs jelen, nem fogok engedelmeskedni.
- Szívem… - kezdte volna Rob, de a tekintetem láttán nem folytatta.
Egyetlen pillanatnyilag elérhető ember jutott eszembe, aki igen sokkal tartozott nekünk. Nekem. És most idejét láttam, hogy nekiálljon törleszteni az adósságát.
- Hívd fel Tomot! – kértem férjemtől, aki a szavaimtól hüledezni kezdett-
- Tomot?! – meredt rám értetlenkedéssel vegyes hitetlenkedéssel.
- Tudsz valaki mást is, aki most ide tudna jönni segíteni nekünk? – kérdeztem vissza.
Fél percig sem töprengett a válaszon, nyúlt is a mobiljáért.
Tom alig tíz perc múlva megérkezett. A hideg is kirázott tőle, igyekeztem nem ránézni, sőt, a konyha legtávolabbi sarkába húzódtam, míg ő az asztalunknál foglalt helyet, szemben a rendőrnővel, aki vázolta neki a helyzetet.
Illetve csak vázolta volna, de a bemutatkozást követően keresgélni kezdett a papírjai közt.
- Ön is ott volt a gyilkosság éjszakáján – mutatott rá egy cseppet sem lényegtelen szempontra.
Tom nem tagadott, de közölte, hogy most ügyvédként van jelen, nem pedig kihallgatandó személyként. A határozottsága új volt a számomra. A nő viszont nem emelt kifogást ez ellen. Vázolta tehát neki a helyzetünket, majd megbeszélték, hogy egyelőre nem tesznek súlyosabb lépéseket, csak mi Robbal működjünk együtt. És akkor minden rendben lesz.
Azóta nem volt rendben semmi, mióta a rendőrség bekopogtatott az ajtónkon, de nem tehettünk panaszt ellenük, engedelmeskednünk kellett. Meg is ígértük, hogy már másnap befáradunk a kapitányságra, hogy felvegyék a vallomásainkat. Ezután a nő elment, mi pedig hármasban maradtunk.
Az emeletre menekültem Tom közeléből, akivel szerelmem még akart egy pár szót váltani, mielőtt ő is elmegy. Néhány perc múlva viszont utánam jött az emeletre. Benny ugatása jelezte, hogy nincs elragadtatva a késői látogatóinktól – mi sem voltunk.
A gyerekszobában álltam, Victort nézegettem, aki az imént fordult meg a szemem láttára, és azon gondolkodtam, mi a fenét fogunk csinálni, ha Tom nem lesz elég hatékony. Az előbb láthattam ugyan, milyen határozott bír lenni, de mégis… Mi van, ha még neheztel rám amiatt, hogy börtönbe juttattam? Bár neheztelni nekem lett volna okom, elvégre ő erőszakolt meg.
Beleborzadtam az emlékekbe, sőt, meg is ugrottam ijedtemben, amikor Rob észrevétlenül mögém lépett, és magához akart ölelni. A rémületemet meglátva azonnal eleresztett, és meg is szólalt, csak hogy tudjam, ő az és nem más.
- Sajnálom, ne haragudj! – kértem tőle bocsánatot, mialatt lassan felé fordultam.
- Jól vagy? – kérdezte mégis aggódva.
Nem voltam jól. Életem eltemetett élményei feléledni látszottak, mint mindig mikor Tommal találkoztam. Mégsem akartam, hogy Rob túlzásba vigye a féltést, ezért bólintottam és a karjaiba bújtam. Egyetlen könnycseppet engedtem csak lefolyni az arcomon, utána viszont kézen fogtam őt, és a hálóba indultunk.
- Mi lesz, ha… - kezdtem volna picit később, de kimondani már nem tudtam a befejezést.
- Nem lesz ha. Felhívtam Kathyt is, miután Tom elment, megint biztosított afelől, hogy nyugodtak lehetünk.
Én ezzel szemben egyre idegesebb lettem, aludni sem tudtam. Minden elképzelhető rémkép megfordult a fejemben, melyeket hiába igyekeztem elűzni onnan.
(Rob)
Több okból is idegroncsnak éreztem magam. Tom megjelenése csak az egyik volt, mert láttam, milyen nehezen viselte ezt Kristen. Az ő ötlete volt idehívni, amiért a pár éve történtek fényében külön büszke voltam rá, mégis egyértelmű volt a viszolygása.
De ez volt most a kisebbik baj. Attól tartottam jobban, hogy mivel Dylannek a rendőrségen is voltak emberei, bármikor kreálhatnak ellenem hamis bizonyítékokat. És valószínűleg elég profik ahhoz, hogy tökéletesen valódinak tűnjön.
Ennek ellenére is csak Kristent féltettem, aki ebben a pillanatban is remegett a karjaimban. Egyetlen módját láttam csak annak, hogy mindketten megnyugodjunk és levezessük a ránk telepedett feszültséget. Bár azt még csak nem is sejtettem, mit fog szólni hozzá ezekben a zaklatott percekben.
Akkor kaptam meg a választ, amikor megcsókoltam és ő mohón, szinte kétségbeesetten viszonozta. Én sem voltam rest szabadjára engedni a félelem generálta szenvedélyemet, de hamarosan már csak rá tudtam figyelni.
Az összes feltételezett kellemetlenség megszűnt körülöttünk, a hálószoba pedig szerelmünk hangjaival telt meg. Azt szerettem volna, ha elsősorban kedvesem tudja elfeledni a ma történteket, és nem akartam megijeszteni vágyaim túl intenzív kimutatásával, ezért hagytam, hogy ő irányítson.
Meglepett az a hév, amellyel az általam várt gyöngédség helyett megajándékozott. Forró csókjai lángba borították az egész testemet, érintése pedig minden pillanatnyi képzeletemet felülmúlta. De továbbra is visszafogtam magam.
Amikor már azt hittem, hogy ajkai helyett teste börtönébe csusszanhatok, egy csábos mosollyal az arcán fölém hajolt és csókja, ha lehet, még tovább tüzelte amúgy is forráspontig hevült vágyaimat. Utána lemászott rólam, és elnyújtózott mellettem a lepedőn. Kielégületlenül és zihálva hagyott ott.
Ezt én viszont nem hagyhattam annyiban. Mikor combjait még szélesre is tárta ráadásul, nem bírtam ellenállni a kísértésnek és rávetettem magam. A bosszúm a méznél is édesebb volt. Nyelvemet mélyre fúrtam reszkető teste középpontjába, és habzsoltam sorozatos élvezete következményeit.
Hajamba markoló ujjai és a vállamba fúródó körmei arra buzdítottak, hogy teljesítsem be végre a gyönyörünket, melyet pattanásig feszítettünk eddigi tetteinkkel. Nem haboztam eleget tenni a néma, bár nyögésekkel tarkított kérésének, fölé emelkedtem, és egyetlen gyors lökéssel nőiessége mélyébe merültem.
Az ajkaira hajoltam és izzó csókokkal próbáltam fokozni testünk azonos ütemű mozgását, mely mind sebesebbé vált, ahogy közeledtünk a mennyország felé. Karmolásokkal és időnként erősebb harapásokkal mintázva értük el a mámor legkéjesebb pontját.
Egymás szájába zihálva nyeltük az oxigént, de csókunkat sem szakítottuk meg egyetlen pillanatra sem. Az első élvezetet követően újabbak következtek, úgy öleltük egymást egész éjjel, mintha ez lenne az utolsó alkalom. Amely még gondolatként is túl gyötrő volt, így elhessegettem gyorsan.
Kristen hajnalban elszenderedett a karjaimban, én viszont azon kezdtem el agyalni, mit is tehetnénk annak érdekében, hogy mielőbb lekerüljünk a gyanúsítottak listájáról. Keserűen állapítottam meg, hogy mi semmit. Ez most részben Tomon múlik, másrészt pedig Kathyn, aki viszont kizárt, hogy hatékonyan tudna segíteni nekünk Amerikából.
Mégsem szabadott feladni a reményt. Mikor felvirradt a reggel, az első dolgom volt felhívni őt, aludni úgysem bírtam. Nem szolgált túl jó hírekkel: jó volt a tippem, miszerint Dylan embereinek a keze van a dologban. Valahonnan megneszelték, hogy aznap nem voltam itthon, és most mindent elkövettek annak érdekében, hogy alaposan befeketítsenek.
- Miért pont velem történik mindez? – tettem fel a költői kérdést hitetlenkedve, de Kathy megválaszolta.
- Mert nem hódoltatok be neki.
Arra valóban soha nem lettem volna képes. És Kristen meg a fiunkat sem adtam volna semmi pénzért. Most is őket akartam oltalmazni, ezért még akár én is önként vonultam volna börtönbe, ha biztos lehetek benne, hogy őket nem fogják zaklatni. Annak ellenére is, hogy nem én követtem el a gyilkosságot. Hanem Aaron.
- Aaronnal mi a helyzet? – kérdeztem kelletlenül Kathyt, bár jobb szerettem volna nem tudni, merre jár.
- Még Európában van, de nem hiszem, hogy fel fog bukkanni – nyugtatott meg és lombozott le egyszerre a szavaival.
Beletörődve felsóhajtottam, és miután elbúcsúztunk, elővettem az utolsó fél doboz cigimet a rejtekhelyéről. Most szükségét éreztem némi idegességcsillapítónak. Kristen is felkelt, álmosan botorkált le a konyha felé, karjaiban Victort hozta.
Gyorsan eloltottam a cigit, és bocsánatot kértem, amikor fintorogni kezdett, nyilván a füst miatt.
- Tőlem cigizhetsz, csak ne vigyél kísértésbe – hajolt hozzám egy csókért, melyet meg is kapott, de utána is különös arckifejezéssel fordult el.
- Mi az? – érdeklődtem.
- Elszoktam a cigi ízétől – nézett rám bocsánatkérően.
Habozás nélkül eltüntettem a dobozt, és indultam fogat mosni. Nekem is szokatlan volt a régi-új íz, de nem is gondoltam volna, hogy ez őt zavarhatja. A boxeremre is felkaptam még egy nadrágot, és egy pólót, mielőtt visszaindulok szeretteimhez a földszintre, de ekkor megint kopogtak.
A rendőrség. Értem jöttek.
(Kristen)
Tehetetlenül és döbbenten, rémülettől eltelve néztem végig, ahogy megbilincselik Robot, és egyszerűen a kint várakozó rendőrautó felé terelgetik. Az egyik tiszt a jogait sorolta éppen, ő viszont szintén összezavarodva, és ijedten szólt vissza rám, hogy azonnal hívjam fel Tomot.
Nem tudtam megmoccanni sem, csak álltam a bejárati ajtóban, és sokáig néztem az időközben eltűnt jármű után, amely elvitte őt. Victor riasztott fel kezdődő katatóniámból, aki a körülményeket fel sem fogva vidáman hangoskodni kezdett a karjaimban.
Tanácstalanul néztem körbe, de sem Rickék, sem pedig Ian kocsiját nem láttam a ház előtt. Egyedül kellett megbirkóznom a helyzettel. Visszamentem a házba, és a babát a kiságyra raktam. Utána Rob mobiljáért nyúltam.
Reszkető kezekkel tárcsáztam Tomot, aki megdöbbent, amikor én szóltam bele, de amint elmondtam neki, mi történt, megígérte, hogy máris intézkedik. A nap során többször felhívott, de még óvadék ellenében sem tudta kihozni a fogdából a férjemet.
- Sajnálom, Kris! – kért bocsánatot este sokadjára. – Annyira bombabiztos a gyanújuk, hogy nem hajlandóak szabadlábra helyezni a tárgyalásig.
Ekkor átfutott az agyamon, hogy mi van, ha tényleg Rob lőtt? Eddig feltétel nélkül elhittem neki, hogy nem ő volt, de most kételkedni kezdtem. Vagy Dylan emberei valóban olyan profik lennének, hogy képesek egy ennyire igazinak látszó, de hamis bizonyítékot kreálni az életünk további megkeserítése céljából? Nem találtam a választ.
- Te is ott voltál? – kérdeztem Tomot. Válaszokat akartam.
- Igen – felelte.
- És ki lőtte le?
- Azt nem tudom – felelte. – Én csak beengedtem őket a házba.
Ezzel nem voltam kisegítve. Tom megígérte, hogy tovább próbálkozik, és minden követ megmozgat, de nem hallottam a hangjában a reményt.
Újabb tucatnyi papír zsebkendő telebőgése után a fáradtságtól már alig álltam a lábamon, kétségbe voltam esve, hogy reggel óta még csak a hangját sem hallhattam Robnak, és totálisan kezdtem széthullani darabokra.
Victor szerencsére most is jó baba volt, ő már korán elaludt, így magamra maradtam a tehetetlenségemmel. Éjfél is bőven elmúlt, mikor kutatni kezdtem a dugicigi után, de halk vakkantások ütötték meg a fülemet. Rettegve bámultam az ajtó felé, de csak egy szolid kopogást hallottam.
Az ajtóhoz léptem, és egy alakot láttam odakint. Az arcát nem láttam, mert a háta mögül világítottak az utcai lámpák, de ismerősnek tűnt. Már úgyis minden mindegy alapon kinyitottam az ajtót, és vártam, hogy a látogatóm rám emelje a tekintetét.
Amint ez megtörtént, a szívem a légzésemmel egy időben állt meg. Újra átéltem a Tenerifére utazásunk előtti hétvégén történteket. Azt hittem, kísértetet látok. De most nem Ian volt az, aki szomorúan rám mosolygott.
