Az van, hogy egyik olvasóm, Nettiii ma ezt az alábbi szöveget találta a számítógépében lementve, de nem emlékszik, hogy hogy került oda. Ő tuti nem mentette le, nem is volt a közelében a szgépnek, amikor utoljára módosítva lett a doc, és más nem használja a laptopot, csak ő. És nem is ő írta.
Na most lehet, hogy skizofrén, és ezért nem emlékszik, de ennek kicsi az esélye :D
Arra kérnélek benneteket, hogy fussátok végig, hátha a neten már találkoztatok ezzel valamelyik blogban - ELNÉZÉST ATTÓL, AKI ÍRTA, MERT NEM LOPÁSNAK SZÁNTAM EZT, CSAK REJTÉLYMEGOLDÁSNAK!!! Én is rágugliztam, de nem leltem sehol :///
Szal a lényeg: nem azért raktam ki, hogy izé, csak fényt akarunk deríteni az ügyre!
Aki tud valami használható infóval szolgálni, pls jelezze nekem itt a megjegyzésben, azt látja Nettiii is!
KÖSZI (L)
Szil
Ui. a címe nekem nagyon ismi, de lövésem sincs, honnan....
Mesék a mennyből
(…vagy a pokolból?)
Mélylevegő. Beszív, kifúj. Bármennyire is nehezemre esik, igyekszem nyugalmat erőltetni magamra. Ujjaimat tördelve ismét leülök a rozoga székre. Minden másodperc az örökkévalóságnak tűnik, és én nem tudok mit kezdeni magammal. Az orvos és az írnok órák óta bent vannak apám szobájában, se egy hang nem szűrődik ki, se nem jön ki senki, hogy tájékoztasson. Bár lehet, jobb ez így. Nem tudom, kibírnám-e, ha hallani kéne bármit is apám súlyos egészségügyi állapota felől. Haldoklik.
Nehéz lenne leírni, hogy mit is érzek most! Kavarog a gyomrom, zsibbad a lában és ráz a hideg. Őrjítő a csend. Még két perc így és elkezdem tépni a hajam, és elmeszanatóriumba kerülök. Most aztán nem használok semmi bűbájt, gyenge vagyok hozzá a rengeteg virrasztás miatt. El se merem képzelni, hogy vajon mennyi lesz még. Azt kívánom, hogy bár ne lenne semmi szükség rá! Apám nem hallhat meg!
Nyílik az ajtó, én meg kirohanok a szobámból, egyenesen neki az orvosnak. Uri hölgy létemre kis híján a nyakában kötök ki
- Hogy van?- kérdezem hevesen. A szívem erőteljesen kalimpál, reménnyel telve, még mindig, akkor is, ha már nincs remény. Nem érdekel, ki mit mond, akkor sem engedhetem el. Mi lesz velem nélküle?
- Kisasszony… én … nagyon sajnálom!
- Nem!- szemembe könnyek szöknek, majd kitörni készülnek. A világ forogni kezd, de egy tintás kéz megállítja azt.
Az írnok erősen megmarkolja a karomat. Kezében tart valami irományt, amin még nem száradt meg a tinta: apám végrendeletét. Jól megnézem és látom, hogy még csak egy tanú írta alá, az orvos. Egy tintás tollat nyomnak a kezembe. Nagyokat pislogok, de aláírom. Ekkor veszem észre, hogy még apám se írta alá. Kérdőn nézek hol a doktor úrra, hol az írnokra.
- Az édesapja beszélni kíván önnel.
Szóval, még él. Hál’ Istennek nem ment el búcsú nélkül, de biztos akarom ezt? Igen, látni akarom, még egyszer, utoljára. Benyitok a szobába, és ott fekszik Ő, akit én a legjobban tisztelek ezen a világon. Mellette egy félig leégett gyertya áll, csupán ez világítja meg az arcát.
- Hát itt az én kis angyalom – mosolyog rám, és megpróbál felülni, de én visszanyomom a párnára.
- Pihenjen! Máskülönben nehezen fog majd lefelé futkosni a domboldalról. – magamra húzok valami mosoly félét, de apámat nem verem át. Látja rajtam, hogy én sem gondolom komolyan, hogy tovább marad köztünk.
- Én már nem fogok itt játszani, majd a mennyországban, Isten rétjein. – könnyek elhomályosították a látásom, ennek ellenére most teljes szívemből mosolyogtam. – Félek, most beszélek utoljára, és veled akartam tölteni az utolsó perceimet. Mielőtt meghalok, valamit el kell mondanom. Fájdalmas lesz hallani, de nem titkolhatom. Tudnod kell a teljes igazságot…
- Milyen igazságot? – egyszerre elakadtak a könnyeim a lélegzetemmel együtt. Miféle igazságról beszél? Mit kell megtudnom? Nem értek semmit, csak nézek apám szemébe válaszra várva.
- Várj, legkedvesebb hajadonom, várj még egy percet, hadd nézzelek meg. Mintha csak anyádat látnám. Őszinte és tiszta szemeid vannak, olyan akár a lelked! Csendes víztükör.
Anyám. Sose mesélt róla, ha kérdeztem, mindig szomorú lett, ebből arra következtettem, hogy a születésemkor halt meg. Nem firtattam a dolgot, mert láttam apámon, hogy nem szívesen beszél róla.
Apám – most utoljára – mélylevegőt vesz, a szemembe néz, de én csak a könnyeim mögül nézek le rá. A kezét a szívemhez szorítom.
- Teljesítsd végső kívánságaimat! – egy fekete könyvecskét rak elém, amire én eleinte rá se nézek – Olvasd el a naplómat, ebben minden benne van, amit tudnod kell! Temetés helyett hamvaimat szülővárosomban szórd el. Had nyugodjak a testvéremmel együtt. Én megbocsátottam… hamu a hamuban…
Ezek voltak az utolsó szavai. Nem mondhat már többet. Szemét behunyva fekszik a párnán békésen, mozdulatlanul. Ajkaim megremegnek, zokogni mégsem tudok, bár látásom elhomályosul. Még mindig az erőtlen kezét fogom, majd átölelem, és mint hegyből lezúduló folyóvíz tör ki belőlem a fájdalom, arcomat égető könny formájában.
Ahogy sikerül kontrolálnom magamat, úgy veszek egyre nagyobb erőt ahhoz, hogy elengedjem az ölelésem és felvegyem a könyvet az ágy széléről. A szemeimet az ingujjamba törlöm. Kimegyek az ajtón és látom mindenki engem várt. Én hoztam a rossz hírt. Az írnok leveszi a kalapját, majd fejet hajt.
- Őszinte részvétem, kisasszony!
Nem szólok semmit, csak csendesen bevonulok a szobámba. Apám naplóját az íróasztalomra teszem. Csak ezután veszem észre az ágyra tett frissen vasalt gyászruhát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Elveszettnek érzem magam, és dühösnek. Dühösnek, mert még apám életében készítették ki a gyászruhámat. Ha most én az a mesebeli boszorkány lennék, békává változtatnék mindenkit, aki a szemem elé kerül, de én nem vagyok rossz, engem nem arra neveltek, nem arra tanítottak… nem arra tanított az apám. Így csak ledobom az ágyról a ruhát és én fekszem a helyére. Senki sem zavar, csak addig, míg behozzák a hagyatékomat: egy zenélő dobozkát, aztán újra egyedül hagynak. Együtt a gyászommal.
Sokáig fekszem így, talán már alkonyat közeledik. Alkonyat az én szívemre is. Gondolataim messzire szállnak vissza a gyermekkoromba. Hellyel közel négy éves lehettem, amikor a szomszéd kecskéjének teje hirtelen elapadt. Mindenki csodálkozott rajta, hiszen mindig bő tejű kis jószág volt. A falu asszonyai jártak le tejért, természetesen én is nagyon szerettem. Hisztis kisgyerek voltam, hiába mondták nekem, hogy hiába sírok nem tehet róla se a kecske se a szomszédasszony, de azért én csak átszöktem. Ott is magyarázok hada fogadott. Elmondták, hogy minden bizonnyal beteg a kecske. Nagyokat pislogtam és azt mondtam: „Ha beteg, akkor meg kell gyógyítani!” A válasz az volt, hogy nincs pénzük állatorvosra, de az is lehet, hogy nincs is semmi komoly baja. Bekéredzkedtem a pajtába megnézi az állatot. Nem tűnt betegnek. Unalmasan ette a behordott szalmát. Mint minden kisgyerek, oda mentem megsimogatni. Láss csodát, amint pici ujjaim a hátához értek, alig láthatóan, de duzzadni kezdett a kecske tőgye. Másnap nagy örömmel hozta apám a friss, meleg tejet. Pár hétre rá elkezdtem érezni az embereket. Ha rájuk néztem valami furcsa kép ugrott be. Hol félelmet láttam, hol örömöt, hol pedig veszélyt. Kis gyermekként ezzel nem tudtam mit kezdeni, így tehát teljesen természetesnek vettem, olyannyira, hogy néha megemlítettem az embereknek, mit is érzek velük kapcsolatban. Onnantól kezdve másképp néztek rám. „Boszorkány”- sugdolództak a hátam mögött. Apám nem győzte magyarázni, hogy biztosan a képzeletük játszik velük, arra meg ne adjanak, amit egy kisgyerek beszél össze-vissza.
Szerencsére az emberek igazat adtak neki, csak a legbabonásabbak húzódtak el tőlem, Ha rájuk néztem felkavarodott a gyomrom és némaságot éreztem. Később rájöttem – vagyis apám elmondta- ez a némaság menti meg az életem. Ha velük beszélek, vigyáznom kell, hogy mit mondok. Ha miközben ránéztem egy emberre, és a lelkem néma volt, nekem is azzá kellett válnom.
- Mostanában az emberek már soha nem reagálnak megfelelően a csodákra – mondogatta rendre.
Pár évig minden normális volt, egészen a Nagy viharig. Mindenki menekült, le a föld alá. Apám azt súgta a fülembe, hogy megy, megpróbálja megállítani, de nekem is segítenem kell. Csukjam be a szemem, jó erősen gondoljak a házakra. Ha bárki kérdezne, ne válaszoljak, tegyek úgy, mintha aludnék. A vihar elvonult. Csodával határos módon senkinek nem lett akkora vesztesége, amit ne sikerült volna megoldani a falu összefogásával. Sikerült teljesítenem apám első kérését. Ezután lassacskán tanítani kezdett. Megmutatta, hogy használjam az erőmet, és segített még nagyobb uralmat elsajátítani felette. Minden tanácsát megszívleltem, és hamarosan tökélyre fejlesztettem rejtett képességeimet. Vagy csak azt hittem? Hisz Őt nem tudtam megmenteni!
„Az Úr akaratát még te sem tudod befolyásolni” – hallom visszhangozni a szavait a fejemben.
Felülök, kitörlöm a könnyet a szemeimből. Ekkor kopogtatnak szobám ajtaján.
- Igen?
- Sabine kisasszony, én vagyok az. Bemehetek? – a cselédünk, és mindenkori dadusom, szólal meg a folyosóról.
- Igen.
- Jöjjön, megterítettem az asztalt. Ma nálunk vacsorázik a doktor úr és sir Tucker, az írnok. Meghívtam őket, ha nem ellene kifogása…
- Nem, dehogy – szipogom -, attól tartok engem nélkülözniük kell, ugyanis nem vagyok éhes.
- Ugyan már, kisasszony…- szelíden belekezd szokásos mondandójába, hogy milyen fontos a házigazdának a jelenléte, ha vendégek vacsoráznak a házukban, de hirtelen megtorpan. Tetőtől talpig végigmér, mint aki most lát legelőször. – Miért nem vette már fel a gyászruháját.
Lesütöm a szemem és úgy válaszolok.
- Még nem volt szívem hozzá.
- Hiszen, mit fognak szólni hozzá az emberek? Ha valaki meglátja, micsoda pletykák fognak keringeni. Hiszen ismeri ezeket a vénasszonyokat. Tudhatja, mivel jár, ha nem viseli a fekete ruhát, holott meghalt az édesapja.
Ismét könnyek csordulnak végig az arcomon, Nem ellenkezek, hagyom, hogy a dadus átöltöztessen. Végignézek a koromfekete szoknyámon, és az ugyanolyan blúzomon. Legszívesebben letépném magamról. Teljes szívemből utálom ezt a színt. A dadusra emelem a tekintetem, utasítom, hogy mondja meg a vendégeinknek, hogy nagyon sajnálom, de nem veszek részt a vacsorán, helyette a részemet a szobámban kívánom elfogyasztani. Kötelesség tudóan bólint, majd kimegy.
Megvárom, míg behozza a vacsorámat és az asztalra teszi, csak azután ülök le. Arrébb tolom a tányért, hogy legyen helyem írni. A fiókból előhúzok egy csatos kis könyvecskét. Nehezen nyílik, még nincs bejáratva. A régi naplóm már betelt, most ezt használom. Szomorúak az a lapjai. Minden egyes bejegyzés apám állapotáról ad számot. Ezek az írások a pokol meséit és mennyei emlékeket tartalmaznak. Búval és bánattal íródott minden lapja, szava és betűje.
„Apám ma maghalt –írom – Előttem a hagyatéka, egy kis zenés dobozka. - Most felemelem és körbeforgatom. Ez a dobozka teljesen megigézet gyermekkoromban. Felnyitom. A Für Elise dallama most szívszaggatóan csendül fel, a fedelét rögtön le is csapom. Becsukom a szemem, és mélyeket lélegzek, majd újra írni kezdek- De ez nem minden! Rám hagyta a naplóját, mondván, hogy ebből, majd megtudom az igazságot az életemről. Apám hazudott volna nekem? Végig? Minden, amit elmondott, amit tanított, csak hazugság volt? Az utolsó kívánsága még ennél is jobban zavar. Hullassam el a hamvait, távol innen, egy kicsi városkában. Valószínűleg fontos lehetett neki az a hely, bár soha nem mesélt róla. Mindig azt hittem, hogy minden ide köti. Tévedtem. Ez is egy hazugság lenne? Tudom, hogy az iránta érzett érzéseimen semmi nem változtat, semmi nem változtatja meg a múltunkat, és az igaz, ami létezett, mindig létezni fog, de a fájdalmon nem enyhít. Úgy félek; mi van, ha meghal az igazság?
