2. fejezet
(Rob)
Másnap ágyba vittem Kristennek a reggelit. Hálás szemekkel köszönte meg, de alighogy belemelegedtünk a köszönetnyilvánításba, Jules nyitotta ránk az ajtót.
- Kris, kislányom elmehetné… - tátott szájjal hagyta félbe a mondatot, amint meglátta, mit művelünk. Szerelmem rajtam ült épp, háttal az ajtónak, a vékony paplan is szerencsére takarta a lényeget, így nem látszott belőlünk sok minden, de a helyzet anyósom számára is nyilvánvaló volt.
Aki el is rebegett gyorsan egy „bocsánatot”, aztán ránk csukta az ajtót.
Kristen kissé zihálva omlott a mellkasomra, de az imént még őrjítő mozgását nem folytatta.
- A francba - nyögte.
Végigsimítottam a csípőjén és a combjain. Az én vágyam elmúlasztásához ennyi nem volt elég. Ezt ö is érezte, és lassan újra megmoccant. Elakadó lélegzettel fejeztük be, amit Jules félbeszakított.
- Gyorsan megkérdem, mit akart - szállt le utána rólam máris, és a köntösét magára kapva kifelé indult a szobából.
Pár perc múlva jött is vissza.
- Vásárolni akart elcsalni, ne haragudj.
- Menjetek nyugodtan - feleltem. - Ha hazamentünk, úgyis csak az enyém leszel.
Erre a gondolatra széles, boldog mosolyra húzódott a szája, majd pár apróbb puszit követően a fürdőbe szaladt. Amint meghallottam a zuhany hangjait, utána mentem, de most csak egymás sietős, mégis alapos lemosdatására volt időnk.
Utána felöltöztünk, majd ők az anyjával elhúzták a csíkot otthonról.
Cameron a konyhában kávézott. Csatlakoztam hozzá.
- Ugye a kamera tényleg csak egy hülye vicc volt? - kérdeztem.
Először kétértelműen elnevette magát. Aztán rám nézett, és nem talált mókás kedvemben.
- Sose tennék ilyet a húgommal - háborodott fel rögtön.
- Én is ezt remélem - bólintottam.
Egy percig némán iszogattuk a kávét, majd újra megszólalt.
- Tudod, kezdetben utáltalak, amiért úgy elbántál vele - mondta olyan hangsúllyal, amivel bennem is érzékeny részekre tapintott. - De amióta látom rajta, milyen boldoggá teszed, kezdelek egészen megkedvelni.
- Kösz - nyugtáztam a szavait röviden.
- Sokkal jobban összeilletek, mint ő és Mike.
Ezt a nevet lehetőség szerint nem akartam volna hallani többé, de mivel úgy sejtettem, Cameron nem véletlenül említette, vártam a folytatást. Meg is kaptam.
- Mike csak azután bánt vele kedvesebben, miután te megjelentél a színen.
- Nyilván rádöbbent, mit veszíthet - reagáltam szűkszavúan.
Én többször is megtapasztaltam az érzést, így a csodával ért fel a számomra, hogy most mégis együtt vagyunk. Nem egyszer adtam már hálát a sorsnak ezért.
- Biztos… - méregetett elgondolkodva Cam. – De veled jobban járt – zárta le aztán a témát, és a mosogatóhoz vitte a csészéjét.
Aztán eltűnt. Én is megittam a maradék kávémat, majd töltöttem még, és Kristen szobájába mentem. Kiültem az erkélyre, hogy ott fogyasszam el egy cigi kíséretében. Közben felhívtam a családomat, hogy már nem a szigeten vagyunk, és pár napon belül számíthatnak az érkezésünkre.
- Jaj, máris hazajöttök?! – rémült meg anyám.
- Igen… - szaladt ráncba a szemöldököm. – Nem is örültök? – döbbentem meg.
- De, csak… Meglepetéssel készültünk, és még nem egészen van… kész… - nyögte ki aztán, mi is az oka, amiért még igazán távol maradhatnánk egy ideig.
- Köszönjük, de ha lehet, nem kérünk több meglepetést, így is telehalmoztátok a házunkat nászajándékokkal – akartam tiltakozni, de ismerhettem volna már annyira anyámat, hogy tudjam, minden szó hiábavaló.
- Tudom, de ez még… Egy fontos valami lenne… - Annyira aranyosak igyekezett nem kimondani, miről is van szó, hogy nem tudtam rá haragudni.
- És Kristen hogy van? A kicsivel minden rendben? – kérdezte aztán figyelemelterelésképpen.
- Jól, szerencsére, mindketten makkegészségesek – adtam meg magam, mert azt is tudtam, hogy úgysem szednék ki belőle semmit.
Ekkor Cameron jelent meg az erkélyen. Gyorsan elbúcsúztam anyámtól, de megígértem neki, hogy még hívni fogom, pontosan mikor is érkezünk.
- Mi az? – fordultam aztán sógorom felé.
- Most hívott Kris – magyarázta a jelenléte okát. – El kéne menni értük, mert annyi mindent vásároltak, hogy nem fér el egy kocsiba. Velem jössz?
Persze, hogy mentem, legalább hamarabb szerelmem közelében lehetek ismét.
(Kristen)
Hiába próbáltam meggyőzni anyámat, hogy teljesen felesleges ennyi új ruhát vennie nekem, mindezt amúgy is be tudom szerezni Londonban, de hajthatatlan volt. egy idő után feladtam, és nem ellenkeztem.
- Majd feladjuk légipostán, vagy nem is tudom – nézett végül ő is tanácstalanul a rengeteg holmira, miután közöltem vele, hogy képtelenség ennyit elszállítani poggyászként. Fel se engednének a gépre.
A kismamaruhákat még jó ötletnek is tartottam, de amikor egy komplett kiságyat, fityegő kütyükkel, pelenkázó asztalt, meg hasonlókat is vett, kezdtem kissé kiborulni.
- Anyu, Londonban is vannak ilyen üzletek – nyögtem már sokadjára, persze hiába. Aztán bevetettem még egy adut. – Lehet, hogy Rob szülei is már telepakolták ilyesmivel a házunkat.
- Nem baj, majd elajándékozzátok akkor – oldotta meg a gondomat.
Alig egy óra elteltével már maximálisan untam az egészet, és haza akartam menni. Ha tudtam volna, hogy mit tervez anyám – persze csupa jó szándéktól vezérelten -, valószínűleg el sem jövök vele.
Mégis ráhagytam, mert arra gondoltam, ha ez felvidítja, akkor hadd okozzak neki örömöt. Az autóba viszont nem tudtunk mindent bepakolni.
Beültünk egy cukrászdába, ahonnan felhívtam szerelmemet, hogy kérje meg Cameront, jöjjenek el értünk, de foglalt volt. Ekkor a bátyámnál próbálkoztam.
Röviden vázoltam neki a helyzetet, ő pedig megígérte, hogy máris indulnak.
- Úgy örülök, hogy ennyire szerelmesek vagytok – érzékenyült el aztán anyám. – A kisbabátok meg igazán szerencsés, hogy ilyen szülei lesznek.
Elpirultam. Nekem még voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, vajon milyen anya leszek, mert az enyém sajnos nem mindig mutatott jó példát, de nem akartam most ezzel rontani a kedvét, hogy az orra alá dörgölöm, ezért eltereltem a szót, és kifaggattam gyereknevelési tanácsokkal kapcsolatban.
Még akkor is mondta, amikor Rob és Cameron megérkeztek.
Sőt, a kocsiban sem lehetett lelőni. A felét már el is felejtettem a tanácsainak, de nem volt szívem félbeszakítani. Férjem és testvérem mindent be- aztán otthon kipakoltak, én meg követtem anyut a konyhába.
Nekiállt főzni, nekem szigorú semmittevést irányzott elő mindeközben, és tovább osztogatta az ötleteit. Volt köztük hasznos is, de ennyi mindent képtelen voltam megjegyezni. Abban reménykedtem, ha valami nagy gondom lenne, még mindig ott lesz kéznél Claire, akinek három gyereket is sikerült felnevelnie, bár őt sem akartam zaklatni minden apróság miatt.
El is határoztam, hogy amint hazaérünk, belebújok azokba a könyvekbe, amiket még az esküvő előtt vettünk, hogy perfektre képezzem magam csecsemőgondozásból. Meg a szülésre sem árt felkészülni.
Amint a srácok mindent behordtak a házba, anyámnak új ötlete támadt. Mégpedig az, hogy jobb volna, ha máris elvinnék a sok csomagot egy valamilyen légifutár céghez, akikkel el lehetne küldetni máris, hogy mire mi odaérünk, már csak a megérkezését kelljen várni.
Rob szó nélkül, Cameron morogva engedelmeskedett az utasításoknak. Mielőtt azonban eltűnhettek volna ismét, az ajtóban megállítottam szerelmemet, hogy legalább egy csókot csenjek, amivel kibírom, míg vissza nem érnek. Megkaptam.
Ő sem engedett el szívesen, de közölte, hogy nem akarja kihúzni Julesnál a gyufát, ezért rohant is Cameronhoz, aki már a dudán tenyerelt.
A konyhába visszaérve anyám leültetett, és a kezembe pakolta az ebéd hozzávalóit. Rám bízta az előkészítésüket. Örültem, mert a sokféle alapanyag felét sem ismertem, fogalmam se lett volna, hogyan kell ezt elkészíteni.
Ő viszont profinak bizonyult, pillanatok alatt összedobta az ételnek valót, majd villámgyorsan elmosogatott, és leült mellém. kicsit megijedtem. Én sose leszek erre képes, szontyolodtam el aztán.
Megkérdezte, miért lettem ilyen letört. Elmondtam neki.
- Hidd el, hamar megtanulod a főzés csínját-bínját, nem nagy ördöngősség – biztatott.
De sikertelenül. Még Rob is jobban boldogul a konyhában, mint én, keseregtem magamban. Aztán hangosan is.
Anyu viszont kinevetett.
- Hidd el, nincs annál jobb, mikor a férjed kényeztet el egy kis házimunkával – vigyorgott rám.
De egy pillanat múlva elsírta magát. biztosan apám jutott eszébe, gondoltam. Nyilván ő is sokszor „kényeztette” ezzel őt, amikor még olyan viszonyban voltak. Most viszont… Felsóhajtottam. Szerettem volna beszélni apámmal, de nem telefontémának tartottam ezt a dolgot.
- Mikor jön haza apu?
- Talán egy hét, talán kettő – szipogta anyám.
Elhatároztam, hogy írok neki egy levelet. Egy kis pihenésre hivatkozva a szobámba mentem, és amíg a fiúk vissza nem értek, megírtam apámnak a levelet, amit a dolgozószobájába vittem, és az asztalra tettem. Tudtam, hogy amint elolvassa, fel fog hívni.
Nem akartam rábeszélni semmire, és lebeszélni sem semmiről, mégis szerettem volna, ha tisztábban látok a másik fél szemszögéből is. Mert csak úgy tudnék rajtuk valahogyan segíteni.
Épp az emeletre indultam ismét, amikor Robék betoppantak. Szerelmem egyből magához ölelt, amint észrevette, hogy a földszinten kószálok, és forró csókkal köszöntött érkezése öröméből.
- Mindent sikerült elintéznetek? – kérdeztem aztán kissé kábán az imént átéltektől.
- Mindent – felelte. – Mire hazaérünk, ott fognak várni a csomagok a ház előtt. Hacsak nem indulunk máris…
- Holnapig még maradhatnánk? – kértem. – Hosszú volt a repülés idáig is.
- Persze – válaszolta mosolyogva.
Anyám ebédhez hívott minket, amely kellemes hangulatban telt. Mintha apám miatti rosszkedvét elfújták volna. A reggeli kellemetlen incidens sem került szóba, mégis zavarba jöttem, akárhányszor elkaptam Rob vágyódó pillantását, és eszembe juttatta ezzel, mit is csináltunk, amikor anyám ránk nyitott.
A repülőjegyünk még megvolt a Londonig tartó útra is, mégis felhívtam a repteret, hogy lesz-e hely számunkra a holnapi járaton. Kielégítő választ kaptam, így megosztottam a jó hírt Robbal is. Alig két nap múlva újra otthon leszünk. Ez a szó mára már teljesen más értelmet nyert az agyamban. Igen kellemes, és boldog értelmet.
A nap maradék részében pihentünk, délután egy parkba mentünk sétálni, vacsora után pedig a szobámba zárkóztunk – ezúttal a kulcsot is alkalmazva.
Végre semmi nem állta útját szenvedélyünknek, melynek csillapultával egymás ölelő karjaiban szenderedtünk el, szerelmes vallomásokat sugdosva.
