Ne haragudjatok, ez egy kicsit lapos lett talán, nem szállt meg az ihlet, de hozni akartam a beígértet :D
24. fejezet (Rob)
Még hosszan töprengtem, miután Kristen elaludt. Megdöbbentett, hogy mindent tud szinte, ami a stúdióban zajlik, holott én direkt nem meséltem neki, nem akarván fölöslegesen felizgatni.
De tudta. És nem érdekelte. Csak most bukott ki belőle, hogy szóba került. Minderről viszont semmit sem sejtettem. Nem tudtam, hogy ilyen félelmei vannak – megint. Mert amikor megjöttünk a nászútról, mesélt róla, hogy tart egy-két dologtól, de azt hittem, az már elmúlt.
Ez viszont nem lehetett mentség neki arra, hogy mostanság túl sok időt tölt Aaronnal. Illetve csak akkor, ha én a stúdióban vagyok. Kitéve a kísértésnek – ahogy Kristen gondolja. De cseppet sem esett nehezemre ellenállni annak a fajta kísértésnek, amelyről ő azt gondolta, hogy az.
Attól viszont tartottam, hogy ez az Aaron telebeszéli a fejét. Mégis igyekeztem elfogadni a helyzetet. Ahogy így végiggondoltam, be kellett vallanom magamnak, hogy ő is épp ezt tette, akármit is tudott meg arról, mi zajlik a stúdióban, elfogadta.
Nagy sóhajjal pillantottam most rá, és megcirógattam a vállát. Nem ébredt fel, de mocorgott egy kicsit, hogy kényelembe helyezze magát. A gondolataim ekkor más irányba terelődtek. Szerelmem pocakja már hatalmas volt, és tudtam, hogy már nem tölthetünk túl sok időt kettesben.
Mégis ahelyett, hogy sajnáltam volna, alig vártam, hogy megszülessen a csöppség. Még mindig valahol abban reménykedtem, hogy kislány lesz, bár tudtam, hogy akkor minimum tizennyolc éven keresztül a sarkában kell lennem, nehogy valami baj érje. És utána is… De szívesen meghoztam volna ezt az áldozatot.
Az is eszembe jutott, mi van akkor, ha fiú lesz?! Akkor egy először kúszó, majd totyogó, de végül egy kétlábon járó konkurenciám lesz egész hátralevő életemben. Mert, ahogy én belezúgnék fülig, rögtön a kislányunkba, Kristen a fiunktól varázsolódna el ugyanúgy. Meg persze én is. Nemtől függetlenül. Hiszen a mi gyermekünk.
Visszagondoltam mindarra, amin eddig keresztülmentünk, és sokszor még mindig alig akartam elhinni, hogy tényleg együtt vagyunk, hiába bizonygatták ezt a tények minden nap minden órájának minden percében. Egyszerűen nem tudtam megszokni a gondolatot. És nem is akartam. Így minden újdonság maradt.
Kristen közelebb fészkelte magát hozzám, én pedig betakargattam a korábban lerúgott takaróval, nehogy megfázzon. Kiszámoltam, hogy körülbelül mikorra várható a baba, és már most aggódtam, hogy mivel még bőven tél lesz, amikor megszületik, ő se kapjon el semmiféle nyavalyát.
Sokáig méláztam még a közös – hármasban töltendő – jövőnkön. És az egyéb gondokról megfeledkezve boldogan aludtam el.
---
Másnapra Kristennek mintha minden rosszkeddvét elfújták volna. Kicsit aggódtam is emiatt, nem szerettem volna, ha csak belülről hagyja magát emésztődni a problémáktól, és nem osztja meg velem. Ki is faggattam, de elég meggyőzően hangoztatta, hogy minden rendben.
Aaronnal viszont egyre sűrűbben beszélt telefonon, és egy ismeretlentől is furcsa hívásokat kapott. Olyankor mindig kiment a helyiségből, ahol éppen tartózkodtunk. Megpróbáltam bemagyarázni magamnak, hogy mindez a meglepetés miatt van, amit nekem / nekünk szervezget ilyen bőszen, mégis gyanakvásra adott vele okot. De nem szóltam érte.
Jennyék is hazaérkeztek időközben, és majd’ kicsattantak a jókedvtől és örömtől. Mindez ránk is átragadt, és már én sem szemléltem olyan borúsan – féltékenységtől elvakultan – a körülöttem levő világot. Mert igazán komoly okom, vagy bizonyítékom úgysem volt rá, hogy az legyek.
Rick újra megkérte Jenny kezét. Nem árultam el nekik, hogy ezt a trükköt én a nászutunk óta alkalmazom, bizonyos időközönként, bár mostanság magam is megfeledkeztem róla. el is határoztam, hogy egy meseszép vacsorával lepem meg karácsonykor szerelmemet, bár azt még nem tudtam, milyen ajándékot vegyek neki. Sose árulta el, hogy mi az, amire szívből vágyna.
Kifaggattam Jennyt, anyámat, a nővéreimet, de ők sem tudtak használható ötlettel előrukkolni. Kezdtem kétségbeesni, mert az ünnep egyre közeledett. Végül egy ékszerészhez tértem be, épp az utolsó pillanatban. Nem csekély felár ellenében leadtam a rendelést egy egyedileg tervezett szettre, és csak reménykedtem, hogy a sablonajándék is elnyeri majd szerelmem tetszését.
Emellé még az első félkész albumommal akartam meglepni, amit a munkaközi szünetekben rögzítettünk a stúdióban az egyik kollégámmal, és amelyen csak a neki írt dalok voltak hallhatóak. Még nem ismerte mindegyiket.
Reméltem, ez így tökéletes lesz, arra azonban nem számítottam, ő mivel lep meg engem. Nagyon jól titkolta a terveit.
A karácsonyt megelőző napon átmentünk a szüleimhez, kellemes hangulatban múlatva az időt. Este még Rickék is átnéztek, de csak beköszöntek, nem akartak zavarni ugyanis. Ezen az éjszakán féktelen volt szerelmem odaadása először a fürdőben, majd a hálószobában.
Nem tudtam mire vélni, de mivel amúgy is csökkentett mennyiségben adagoltuk egymást, ami két-három naponta egy szeretkezést jelentett, most eszemben sem volt tiltakozni.
Másnap reggel elaludtam. Szerelmem viszont már javában csomagolt. Felkönyököltem az ágyban, és félálmosan figyeltem a ténykedését.
- Most már elárulod, hova megyünk? – kérdeztem tőle halkan.
Erre felriadt a gondolataiból, felém perdült, és leült az ágyra mellettem. Rögtön közelebb húzódtam hozzá, és puszikkal borítottam a hasát, hátha ez meghatja és elárulja a titkot.
- Hát… - kezdte, és sejtettem, hogy most nyert ügyem lesz.
- Autóval megyünk? – kíváncsiskodtam, miközben már a pólóját húztam feljebb, hogy a csupasz bőrét is tapinthassam, ízlelhessem.
- Öhm… igen – nyögte, azt szemlélve, milyen módon hódolok a hasában lakó kis embernek.
- Ugye tudod, hogy nem engedlek vezetni? – közöltem vele inkább, mint kérdeztem. – Szóval el kell mondanod… - csókolgattam tovább, a hasáról a melleire áttérve.
Élvezettel hallottam, hogy felnyög az ajkaim érintésére. Magam mellé húztam az ágyba, és mellé feküdtem, de a ténykedésem nem hagytam abba.
A mellbimbói keményre izgatása után a nyaka következett. Ekkorra már hangosan nyöszörgött, és az ő keze is elindult a testemen. Tudtam, hogy nem fair, amit csinálok, de nem akartam még abba hagyni.
Az ajkaira hajoltam, és a nyelvemmel simította először körbe a száját. Erre viszont már ő is erősebben markolt a tarkómba, és húzott magához, miközben ujjai már a boxeremben matattak, egyre inkább elakasztva a légzésemet, felgyorsítva a szívverésemet a mozgásukkal.
- Áruld el – kértem zihálva, amikor levegőért elszakadtam az ajkaitól.
- Wor… - kezdte, de belenyögött a szó végébe, mert a kezem már a combjai közét simogatta.
Én sem egészen voltam már észnél, és hirtelen mindegy is lett, hova készülünk ennyire. Lejjebb csúsztam az ágyon, teljesen kioldoztam és széttártam szerelmem testén a köntösét, amely alatt nem viselt semmit, aztán a lábai közé helyezkedtem, széttárva azokat, hogy könnyebben hozzáférjek a célponthoz.
Az ujjaim nyomán édes méz csordult belőle, a sikolyai egyre szaporábbak voltak. Ekkor ízlelgetni kezdtem a nyelvemmel is. Kristen hol a vállamat karmolta, hol a lepedőt tépte maga mellett, mígnem az egész teste megremegett, és a nevemet kiáltotta a gyönyör pillanatában.
Még egyszer, hosszan végigkóstoltam nőiességének forrását, majd felkúsztam mellé, és elégedetten szemléltem szenvedélytől kipirult arcát. Újabb csókokat váltottunk, és bár én azzal is megelégedtem, hogy őt sikerült kielégítenem, a saját vágyaimat mellőzni akarva nem ösztönöztem folytatásra. Ő viszont máshogy gondolta.
Határozott mozdulattal a hátamra döntött, és már ült is fölém. Nem tiltakoztam. Kiszabadított a boxerből, utána magába vezetett. A tempót is ő diktálta, én csak a combjait simogatva ösztönöztem még gyorsabb iramra. Sikeresen. Csodálatos volt látni, milyen érzések hullámzanak át az arcán, miközben a csúcsra ér. Én is követtem.
Utána viszont megdöbbentem. Azonnal lemászott rólam, és a fürdő felé rohant.
Én meg utána.
- Mi történt? – kopogtam be az ajtón, amit magára zárt.
Levegőt még nem kaptam, és a gondolkodás is nehezen ment, de a rémületem nagyobb volt. Mit tehettem vajon, tépelődtem. Többször kopogtam, szólongattam, mire előjött. Láttam a szemén, hogy sírt. Annak ellenére persze mosolygott, de nem tudott átverni. A szívem összeszorult.
- Mi az? Én csináltam rosszul valamit? – öleltem magamhoz.
- Nem, csak… - megrázta a fejét, de közben ő is hozzám bújt. Egyetlen percre, utána elhúzódott, és visszament a hálóba. Lassan utána lépdeltem.
Éreztem, hogy nem akarja elmondani mi a baj, de tudni akartam, mielőtt megőrülök.
- A babával van valami? – kérdezgettem tovább, félve, hogy esetleg fájdalmat okoztam nekik valahogy.
- Nem, hagyjuk, kérlek, menjünk inkább – hárította el a kérdéseimet.
Láttam rajta, hogy kellemetlen lehet neki erről beszélni, akármi is a gond. Egyelőre nem faggattam tovább, de elhatároztam, hogy még a mai napon kiderítem, ha addig élek is.
Miután felöltöztünk, és bepakoltam az autóba, kérdőn fordultam felé, hogy megtudjam az úticélt.
- Worthing – felelte kissé elpirulva. – Shoreham Beach, Old Fort Road.
Tudtam, hol van. Brightontól nem messze, bár még csak átutaztam rajta. Kíváncsian ültem be az autóba, fogalmam sem volt, mi is lehet az, ami ott várni fog ránk. Mielőtt indítottam volna, még visszaszaladtam a házba az ő ajándékáért, nehogy sietségemben teljesen elfelejtsem.
Nekivágtunk a rövid útnak. Alig másfél óra múlva Worthingbe értünk, onnantól Kristen irányított, hogy melyik utcába hajtsak, és melyik ház előtt parkoljak le. Őszintén megvallva egy panzióra vagy szállodára számítottam, de ez egy nem is kicsi családi házikó volt, nem messze a tengertől.
Érdeklődve követtem a ház felé, és még jobban meglepett, amikor egyszerűen elővette a zsebéből a kulcsokat, és kitárta előttem az ajtót. Egy hangulatosan – családiasan – berendezett nappaliszerűbe léptünk, amelyből széles csigalépcső vezetett az emeletre, de lent is egy szobának tippelt helyiség volt még, meg a konyha, az étkező…
- Ez… ? – kérdeztem volna, ha tudom, mit is akarok.
- Ezt nekünk vettem ajándékba – felelte.
Hitetlenkedve ránéztem. Tudtam, hogy megteheti, volt rá pénze, de ehhez képest az én ajándékaim csekélységeknek tűntek. Kissé elszontyolodtam.
- Nem tetszik? – szúrta ki a hangulatváltozásomat.
- Dehogynem! – fordultam felé ismét, örömittas tekintettel. – Imádom, csak… fogalmam sincs, mit mondjak – hűltem el.
- Csókolj meg – ajánlott erre egy megoldást.
Megtettem. Többször is. Utána bepakoltuk a holminkat, és én csodálkozva, ő pedig ismerősen jártuk körbe a házat.
- Ezt segített berendezni Aaron? – kérdeztem jóval később vacsora után az emeleti hálóban található kandalló hangulatos fényeibe merülve, szerelmemmel a karjaimban.
- Igen, és még Ian és Lizzy is segített.
- Lizzy? – lepődtem meg. A nővérem sosem a segítőkészségéről volt híres.
- Köszönöm – húztam magamhoz egy puszira.
Utána elővettem én is az ajándékaimat, de kissé zavarba jöttem, mikor Kristen a nyakamba ugorva köszönte meg őket.
- Ez semmiség a házhoz képest – hárítottam a háláját.
- Nekem sokkal többet jelent.
Minden darab ékszerbe, a karláncba, a gyűrűbe, a nyakláncba és a fülbevalóba is belevésettem az első találkozásunk, valamint a házasságunk dátumát. Arra gondoltam, ez hathatta meg ennyire, bár az ő meglepetéséhez képest ez valóban nem volt sehol.
Mivel szabadságot vettem ki újév utánig, nyugodtan maradhattunk is pár napot, mégis jobb szerettem volna már most tisztázni pár nyitott kérdést, melyek a fejemben motoszkáltak.
- Elmondod, miért sírtál reggel? – kérdeztem halkan kedvesemet, miután kigyönyörködte magát az ékszerekben, és betette a lejátszóba a lemezt, amit neki készítettem.
Halk zene csendült. Nekem nem volt újdonság, őt viszont kizökkentette a kérdésem, olyannyira belemélyedt. Kissé ijedten nézett rám, aztán lesütötte a szemeit. Biztos voltam benne hirtelen, hogy én tettem valami olyant, ami nem volt jó neki, de szerettem volna, ha elmondja, hogy legközelebb megelőzzem.
- Nem fekszek le veled többet addig, amíg meg nem születik a baba – közölte erre elcsukló hangon, fájdalommal a tekintetében.
Erre már nemhogy megdöbbentem, hanem a félelem is összeszorította a szívem. Tehát tényleg én szúrtam el valamit…
