12. fejezet (Kristen)
Rob elég meggyőzően próbálta velem elhitetni, hogy nem tett olyat, amit én se tennék, vagy ami ellen bármi kifogásom lehetne. Bevallotta, hogy csak Dylan unszolásának engedett, de a nő akkor se kellett volna neki, ha az fizetett volna az ő szolgáltatásaiért.
Azt tudtam, hogy jogosan akadtam ki, de egyúttal feleslegesen is. Azt viszont egy pillanatig sem bántam, hogy az iménti módszerhez folyamodtam hiszti helyett, elcsábítandó a férjemet. Mert ez igenis jólesett mindkettőnknek.
Rob, annak ellenére, hogy nem csinált semmi helytelent, még bocsánatot is kért ráadásul, pedig csak a szerencsétlen véletlenek áldozatai lettünk. Megint. De egyre kevesebb veszekedéssel tudtuk végül megoldani ezeket a dolgokat, ami mindenképpen pozitív volt a kapcsolatunk szempontjából.
Csupán Dylan írta le magát előttem, de egy életre. Azok alapján, amit Rob mesélt róla, nem neveztem volna mintaférjnek. Őt viszont tovább noszogattam, hogy fogadja el az ajánlatot. Tudtam, hogy ezáltal valamivel kevesebb időt tölthetünk majd együtt, de a heti két napot nem gondoltam olyan soknak, hogy a házasságunkat érezzem veszélyben miatta.
Szerelmem tovább ódzkodott a dologtól, ezért átmenetileg felfüggesztettem a győzködését, és témát váltottunk. Jobban mondva folytattuk az előzőt. Ezúttal azonban már nem a düh és a kétségbeesés vezérelt, hanem a szerelem. Együttlétünk ettől függetlenül tökéletes arányban tartalmazott gyengédséget és szenvedélyt.
Később, mielőtt elnyomott volna az álom örökké hű szerelmem karjaiban, arra gondoltam, lesz-e olyan valaha, hogy ez a vágy, amit iránta érzek, elmúljon, vagy csak szimplán elhalványuljon. Képtelenségnek tűnt. És reméltem, hogy Rob is így van ezzel.
Most még habozás nélkül rávágtam az igent, és a távoli jövő lehetőségeivel egyelőre nem törődve boldogan simultam már alvó testéhez, hogy én is átadjam magam a pihenésnek.
---
Másnap szerelmem ágyba hozta a reggelit. Közben elmesélte, hogy előző nap mire jutott Rickkel kapcsolatban. Őszintén megkönnyebbültem, hogy a helyzet korántsem olyan vészes, mint amilyennek Jenny lefestette, de őt is megértettem, mit és miért gondol úgy, ahogy.
Én magam is nehezen tudtam az elején feldolgozni, hogy nemcsak az első babát vesztettem el a műtét következtében, hanem valószínűleg másik sem lehet. Mike és Rob is győzködtek ennek az ellenkezőjéről, de nem hittem nekik, reménykedni sem mertem. És mégis megtörtént a csoda.
Szerettem volna segíteni valahogy Jennyéknek is, de nem volt ötletem.
- Én azt mondtam Ricknek, el kéne utazniuk egy időre. Ő benne volna, de Jennyt nem tudja erre rávenni – árulta el Rob a részleteket előző esti beszélgetésükből. – Nem tudnád valahogy rábeszélni?
Láttam, hogy ő is aggódik miattuk, de arról fogalmam sem volt, hogyan győzzem meg Jennyt. Mégis megpróbáltam. Már aznap délután, amikor átmentem hozzájuk, hogy elmeséljem neki az interneten látottakat.
- Örülök, hogy tévedtünk – mondta barátnőm kedvesen.
- Én is – mosolyogtam rá.
Magamban azóta sokszor lehülyéztem magam, mert éppen én hittem a híreknek, aki pontosan tudja, mennyi sületlenséget bírnak összehordani a pletykaéhes firkászok. De a fotó magáért beszélt. A bizalmam viszont nem rendült meg szerelmemben.
Emlékeztettem magam arra, miért is jöttem át barátnőmhöz, és a sikeres bevezető után rá is tértem a témára.
- Veletek kapcsolatban… Szerintem rosszul látod a helyzetet – kezdtem. Jenny megállt főzés közben, és rám meredt. – Rick szeret téged!
Mielőtt kibuggyantak volna a könnyei, visszafordult a tűzhely felé, de láttam, hogy megrázkódik a válla. Odaléptem hozzá, és átöleltem.
- Jenny, tudom, hogy akartok ti is egy kisbabát, de eddig nem jött össze. Viszont… -
Nem tudtam, hogyan fogalmazhatnék finoman úgy, hogy közben ne bántsam meg óhatatlanul, de meg kellett próbálnom. – Szerintem egy időre tedd félre ezt az ügyet, és menjetek el valahova kikapcsolódni egy kicsit.
- És az mit számítana?! – csattant fel. – Semmi sem változna. Ugyanolyan szerencsétlen lennék, mint most – zokogta.
A nappalijukba vezettem, és leültünk a kanapéra. Most örültem csak igazán, hogy amikor megérkeztem, Ricket átküldtem hozzánk. A jelenlegi helyzetben nem használna a jelenléte.
Jennyt viszont így sem sikerült rábeszélnem a dologra. Este elkeseredetten mentem haza, mert lecsillapodott ugyan, és már nem hitte olyan elvakultan, hogy Rick dobni fogja emiatt, de az utazás ellen tiltakozott.
Rob és Rick a nappaliban söröztek, amikor beléptem.
- Na, mi történt? – érdeklődött Rick, amint bementem hozzájuk.
Rob ölébe telepedtem, aki azonnal letette a sört, ami a kezében, volt, és átölelt. Kissé tanácstalanul pillantottam közös barátunkra.
- Szerintem… Mi lenne, ha elrabolnád? – javasoltam.
Más ötletem nem volt, mivel lehetne rábeszélni az utazásra. Rick viszont nem is tartotta olyan rossz gondolatnak.
- De hogyan?
Erre is volt egy ötletem.
- Egyik este, amikor elaludt… Valahogy tedd be a kocsiba, és vidd el a világ végére, ahonnan visszajönni sem tud egyedül.
- Nem jó, nagyon éberen alszik mostanság.
Egy pillanatnyi töprengés után kibontakoztam szerelmem karjaiból, és az emeletre mentem. A fürdőben levő gyógyszeres dobozban meg is találtam, amit kerestem. A még le nem járt szavatosságú altatóval tértem vissza a fiúkhoz, amit még akkor kaptam, miután legutoljára megműtöttek, hogy könnyebben tudjak pihenni.
Akkor sem szedtem be belőle túl sokat, a maradékot viszont eltettem, hátha még kellhet. Most kellett. Csak Robnál csapta ki a biztosítékot.
- Te altatót szedsz?! És mióta?
- Nyugi, nem szedem, csak van! – szóltam vissza, mielőtt feleslegesen kezd velem veszekedni.
- De miért van, ha nem is használod? – kötözködött.
- Beszéljük ezt meg később – mondtam, és Rick kezébe nyomtam a gyógyszert. – Ha egy felet adsz neki ebből… Valahogy… Mondjuk vízben vagy teában feloldva, akkor garantáltan aludni fog egész másnapig.
Rick felpattant, magához ölelt – meglepődtem, mert ilyent még sose tett -, aztán megköszönte, és elviharzott.
- Kösz, Kris! – szólt még vissza, mielőtt becsukódott mögötte az ajtó.
Robhoz fordultam, felkészülve egy faggatásrohamra.
- Szóval? – kérdezte mogorván.
Elmondtam neki, mikor kellett volna szednem, mire megváltozott az arckifejezése. Neki is eszébe jutott az előző gyermekünk, akit elvesztettem. A már majdnem elmúlt, de soha el nem feledett fájdalmam feltámadt egy pillanatra, de mielőtt megadtam volna magam neki, életem párja mellém lépett, és magához ölelt.
- Őt viszont nem fogjuk elveszíteni – nyugtatgatott. Sikerrel.
- Tudom – bújtam én is hozzá.
Egy percig szorosan összeölelkezve álltunk, némán nosztalgiázva a keserű emlékeken, majd Rob hirtelen felemelte a fejem, és egy váratlan ötlettel állt elő.
- Menjünk el valahova – lelkesedett. – Persze csak ha nem vagy fáradt…
Tetszett az ötlet, így mosolyogva beleegyeztem, bár nem tudtam, mit tervez.
Gyorsan felöltözködtünk, és nekiindultunk az éjszakának. Először a London Eye-ra szálltunk fel, ami kivilágítva önmagában is lenyűgöző látványt nyújtott. Hát még a tetejéről nézve a város, amely alattunk terült el.
- Nem is tudtam, hogy London ilyen meglepetéseket rejteget – mondtam Robnak elragadtatva a kilátástól.
Ő rólam nem vette le a szemeit, de helyeselt, amikor gyönyörűnek tituláltam a meseszép, horizontig nyúló fényáradatot, amely elterült alattunk.
- Miért jöttünk ide? – kérdeztem picivel később, amikor leszálltunk róla.
- Mert igazi randink szinte sose volt – felelte elgondolkodva.
Én is visszapergettem magamban minden közös napunkat, de igazat kellett adnom a végén. Ennek ellenére sosem éreztem úgy, hogy hiányzott volna. Így volt tökéletes minden, ami és ahogyan történt.
Rob átkarolta a derekam, miközben tovább sétáltunk. Kissé megéheztem, mert régen volt ebédidő, és a baba is követelte a magáét, amit érezhető mocorgással adott a tudtomra. Engedve szerelmem ama kérésének, hogy minden ilyen pillanatról tudni szeretne, sose zavartattam magam.
Amint a kicsi megmozdult bennem, mindegy volt, hol vagyunk, és mit csinálunk, megfogtam a kezét, és szó nélkül a ruhám alá dugtam a kezét, a hasamra csúsztatva a tenyerét. Ilyenkor boldogan láttam az arcán tükröződő örömet, amelyet belőlem a baba belső mozdulatai váltottak ki ugyanilyen szinten.
Most viszont kicsit hideg volt a keze az effélékhez, így a pulcsimon át volt kénytelen tapintani. Ennek ellenére ugyanolyan féktelenül ölelt aztán magához, mintha otthon lettünk volna édes kettesben – jobban mondva hármasban – és csókolt, amivel elhitette, hogy valamilyen értetetlen okból tényleg szeret.
Az előző napi félreértés nyomtalanul eltűnt belőlem, bár aggódtam egy cseppet amiatt, hogy ha tényleg megköti a szerződést ezzel a Dylannel, akkor előfordulhat hasonló eset még a jövőben, de bíztam benne, és úgy határoztam, nem fogok alaptalanul féltékenykedni az elkövetkezőkben, akárhogyan is dönt végül a munkával kapcsolatban.
Az éhségemet csillapítandó betértünk egy vendéglőbe, amely szerencsére még nyitva volt. Közel voltunk a klubhoz, ahova anno olyan sokat jártunk, és ami még ennél is többet jelentett: ahol megismerkedtünk, de ma inkább kihagytuk a vadabb szórakozást.
Míg a vacsoránkat vártuk, mégis visszaidéztük azoknak a napoknak a történéseit, melyek elválaszthatatlanok voltak A klubtól. Egy csendes sarokban ültünk, ahol nyugodtan beszélgethettünk.
Rob elmesélte, hogyan is élte meg az első találkozásunkat. Villámcsapásként jellemezte, mind a véletlen érintéseinket, mind pedig az érzéseket, amelyek átjárták. Én sem találtam rá megfelelőbb szót, csak egy átvitt értelemben vett szinonimát: áramütés. Mégis mindketten tudtuk, hogy mire is gondolunk ezzel. Akkoriban még nem is sejtettük, hogy egyszer itt ülünk majd, a közös gyermekünket várva, és boldog házasságban élünk. Most viszont kellemes perceket töltöttünk el a jóféle emlékek felidézésével.
Az étkezés befejeztével rendeltünk még nekem egy kevés desszertet, mert emlékeztem az orvos szavaira, aki figyelmeztetett, hogy a vércukrom ingadozhat, de egy kicsinek mégsem tudtam ellenállni. Éppen a fagyit kanalaztam, amit Rob meg is mosolygott: hogy vagyok képes egy majdnem-télben fagylaltot enni, de pironkodva mentegettem magam, amikor egy árnyék vetült az asztalunkra.
- Sziasztok – mondta halkan egy hang.
Egy hang, amit soha többé nem akartam hallani…
