25. fejezet
(Rob)
- Mi? - nyögtem értetlenül és hitetlenkedve, miközben azt reméltem, hogy rosszul hallottam, de a szavai sajnos meggyőztek ennek az ellenkezőjéről.
- Jól hallottad…
Jobb lett volna, ha süket vagyok. De nem voltam az. Száznyi magyarázat és lehetőség futott végig az agyamban, az igazán ideillőt azonban nem találtam. Csak arra vettem volna mérget, hogy az én hibámból ered mindez. Ha viszont tényleg így van, akkor szerettem volna tudni, hogy miért. Mit tettem?
- De… Miért nem? - kérdeztem kezdődő kétségbeeséssel. - Valamit rosszul csináltam? Kérlek, mondd el, ha igen!
Kristen csak tagadóan megrázta a fejét, és elhúzódott a karjaimból. Vagyis csak akart, de én nem engedtem. A terhességről olvasott összes ismeretemet végigpergettem magamban, de nem találtam olyant, ami akár csak utalás szinten is említést tett volna a lecsökkent szexuális étvágyról. Éppen ellenkezőleg, mindenhol azt hangoztatták, hogy a terhesség előrehaladtával ez megnövekszik a nőben.
Más magyarázatot viszont nem találtam szerelmem viselkedésére, minthogy a tudományos szakkönyvekkel ellentétben neki tényleg megcsappant az érdeklődése a szex iránt. Vagy irántam…
Nem akartam, de meg kellett kérdeznem:
- Nem kívánsz már?
Fájt volna, ha erre nemmel felel, de más választásom nem lévén elfogadtam volna.
Ő viszont rám csodálkozott, majd újra megrázta a fejét.
- Nem erről van szó - tiltakozott rögtön, mire megkönnyebbültem.
- Akkor miről? - Szinte már rimánkodtam, hogy árulja el.
- Én… - kezdte, de ugyanezen lendülettel el is akadt a szava, és fájdalmas pillantásokkal nézett végig rajtam.
Ekkor más taktikához folyamodtam, ami aztán bejött.
- Nem tudok segíteni, ha nem mondod el.
(Kristen)
Rob le volt nyűgözve a háztól, bár eleinte azt vártam, hogy jól le fog szúrni, amiért költekeztem. De nem így történt. Látszott rajta, hogy erre maximálisan nem számított - éppen ezért volt tökéletes a meglepetés.
Ahogy az ő ajándékai is elkápráztattak engem. Az egyszerű mintázatú ékszerkollekció minden darabkájába közös életünk két eddigi legemlékezetesebb dátuma volt vésve: az első találkozásunk, valamint a házasságkötésünk napja.
Meghatódtam. A nekem készített lemeztől nemkülönben. Számomra ez többet jelentett bármilyen drága holminál.
Mivel a karácsonyfáról tökéletesen megfeledkeztem, még a délután folyamán szereztük egyet, és miután közösen feldíszítgettük, a kandalló és a gyertyák fényeinek narancsszínnel ötvözött melegében bújtunk össze a hálóban.
Az ajándékosztást követően azon kezdtem töprengeni, hogy a nap tökéletes megkoronázása lehetne egy még tökéletesebb szeretkezés, de a reggel történtek után - akármennyire is akartam - nem akartam kockáztatni egy esetleges újabb csalódást.
Rob hozta fel végül a témát, a végén azt firtatva, hogy kívánom-e még. Elcsodálkoztam rajta, hogy jutott ilyesmi egyáltalán az eszébe. Én ugyanis éppen a fordítottjától tartottam, vagyis attól, hogy neki vannak ilyen problémái velem kapcsolatban.
A rejtélyes vérzés óta szerintem túl szigorúan is, de betartotta az orvos utasításait, ennek értelmében pedig alig nyúlt hozzám - legalábbis ő ezzel indokolta, mikor egyszer rákérdeztem az enyhe visszautasítását követően. Nekem ez mégis úgy jött le, hogy az ő vágyai csappantak meg a régi fitt helyett mostanra igencsak megváltozott testem iránt.
Ezért inkább úgy döntöttem, a baba születéséig felmentem őt a házastársi kötelezettségei alól. Csupán azt nem tudtam, hogyan tálaljam mindezt. Végül kerek perec kimondtam.
Az arcára kiülő döbbenet leírhatatlan volt. Sejtettem, hogy most mi következik. Lényem szerelme megpróbál majd jobb belátásra bírni. Mivel azonban nem akartam, hogy végérvényesen megundorodjon tőlem, nem hagyhattam, hogy ez sikerüljön neki.
- Honnan szedted ezt az oltári marhaságot? - firtatta. Kezdődik, gondoltam. - Ez egyáltalán nem így van. Nem kötelezettségből fekszek le veled. Hanem mert kívánlak!
A szavait alátámasztandó elkapta a kezem és elegendő bizonyítékot szolgáltatva a valamiért kőkeménnyé merevedett ágyékára tette. Pedig nem is csináltunk olyasmit, ami kiválthatta.
A szégyentől és a kétségeim keltette bizonytalanságtól elpirulva rántottam el a kezem és a kandallóba bámultam.
- És egyáltalán nem zavaró, az, hogy megnőtt a pocakod! Ez teljesen normális és természetes - folytatta, a tenyere pedig a hasamra tapadt. - Ez a pocok itt bent a gyermekünk. Néha csak az hoz zavarba egy kissé, hogy közvetlen „tanúja” az eseményeknek…
A szavaitól önkéntelenül is elmosolyodtam. Ez már nekem is megfordult a fejemben.
- De TÉGED ettől még ugyanúgy kívánlak! – győzködött egyre hatékonyabban.
Ráadásul a nyakamat is cirógatni kezdte, miközben a másik kezét a hasamról lassan a lábaim közé csúsztatta.
- És úgy érzem, te is kívánsz… - suttogta, mintha válaszra várna, pedig első kézből tapasztalhatta, milyen hatással is van rám egyetlen érintése.
- De… - akartam tiltakozni, és megkérni, hogy ne terelje el a figyelmemet, amikor az állam alá nyúlva maga felé fordította a fejem, és megcsókolt. Beleborzongtam.
- Ha viszont neked kényelmetlen, vagy kellemetlen, esetleg fáj, akkor mondd azt, és… - mondta halkan a csókunk után, de nem fejezte be.
Tovább izgatott. Felnyögtem. Nem mondtam semmit. Megadtam magam.
- Nem szeretném, hogy kiábrándulj belőlem – súgtam jóval később, mikor már meztelenül simultunk össze, a takarót verejtéktől nedves testünkre borítva.
- Sosem fogok kiábrándulni belőled, miért hiszel ilyesmiket?! – értetlenkedett szerelmem, miközben az arcomat, nyakamat, vállamat cirógatta.
- Nem tudom – tétováztam.
De csak amiatt, hogy mondjam el neki a félelmeimet, melyeket még magamnak sem szívesen vallottam be. Mert valahol biztos voltam benne, hogy hülyeség, de mégis bennem lappangott a gondolat.
- Azok a lányok, akikkel dolgozol… - suttogtam, azon igyekezve, hogy ne pánikoljak be emiatt. – Ők biztosan sokkal csinosabbak nálam.
- Nekem te vagy a legcsinosabb, a legdögösebb, legizgatóbb… - súgta vissza, minden egyes szó után puszikkal halmozva el az arcomat, a számat, mindenemet.
Nem akartam tovább győzködni róla, hogy ez mennyire nem igaz. Nekem is volt szemem. És hiába mondogatta mindenki, hogy a terhes nők szépek, ezt magamra nézve nem éreztem valósnak.
Egyedül az kárpótolt, hogy a gyermek, aki bennem növekedett, egyre intenzívebben érzékeltette a jelenlétét, és tudatta velem, milyen fontos feladatom is van vele kapcsolatban. Amikor rá gondoltam, már nem is bántam, hogy milyen külső „mellékhatásai” vannak az állapotomnak.
De emellett azt sem szerettem volna, ha a férjem elfordul tőlem, vagy megundorodik.
- Most akkor, elfelejthetjük azt a buta gondolatot, hogy nincs több szex? – kérdezte szerelmem, de még a válasz előtt forró csókot adott, hogy nyomatékosítsa, mit is veszíthetnék, ha erre nemet mondanék.
Igent mondtam. És az éj hátralevő részében még ezerféleképpen szerettük egymást, kihasználva minden apró érintést, gyöngéden adva egymás tudtára, mit is jelent számunkra a másik.
Másnap reggel felkerekedtünk, hogy felfedezzük a környéket. Rob legalább három pulóvert vetetett föl velem, nehogy megfázzak, emellett a sapkához, sálhoz, kesztyűhöz is ragaszkodott.
- Addig nem megyünk sehova, míg fel nem öltöztél rendesen – közölte, amikor kinyilvánítottam a nemtetszésemet.
- Nem fogok megfázni már így se, nézz rám! – pillantottam az előszobatükörbe. – Úgy nézek ki, mint egy hatalmas bálna!
- Egy gyönyörű bálna – ölelt át hátulról, és a hajamat félrekotorva a nyakamból csókokkal borította a bőröm.
A szavait viszont nem tudta überelni ezzel. Azonnal elhúzódtam tőle, felé fordultam, és dühösen kezdtem méregetni.
- Szóval szerinted is bálna vagyok!
Annyira tudtam, hogy így van!
- Dehogy vagy az, gyönyörű vagy – bizonygatta ártatlan, de huncutul csillogó tekintettel.
Ekkor esett le, hogy direkt csinálta. Összehúzott szemekkel figyeltem még pár másodpercig, majd egy „ezt még visszakapod” pillantással az ajtó felé indultam. Kint leráztam magamról a karját, amellyel magához akart húzni, és dühöt tettetve haladtam tovább, magam sem tudtam merre. Talán a part felé…
- Most haragszol? – kérdezte nevetve.
- Te nem veszel engem komolyan – feleltem meggyőződve erről.
- Ó, én komolyan veszlek – lépett elém, ezzel megállásra kényszerítve engem is.
Aztán átölelt, hiába akartam eltolni, kikényszerített belőlem egy csókot, amit először nem akartam viszonozni, utána viszont ördögi gondolat körvonalazódott bennem. Visszacsókoltam, közben levettem a kesztyűimet, a kabátja alá dugtam a kezem, egy pillanat alatt felhúztam rajta a pólót, pulóvert, és jéghideg kezeimet a derekára raktam.
Majdnem ugrott egyet a hideg érintéstől, de csak a lélegzete akadt el elsősorban.
- Ezt megkeserülöd – mondta, amint levegőhöz jutott, kirántotta a kezeimet a ruhája alól, és visszaöltöztette magát.
Kegyetlenül rávigyorodtam, majd a kesztyűimért nyúltam, és zavartalanul tovább sétáltam, győzedelmem teljes tudatában, hisz ugyanilyen módon úgysem bosszulná meg a tettem.
- Egy kis boszorkány vagy, ugye tudod? – lépett mellém Rob tisztes távolságba a kezeimtől. Már eszébe sem jutott átölelni. Gyanakodva méregetett csak.
Kinevettem, és most inkább én nyúltam a kezéért, hogy legalább azt hadd foghassam. „Megengedte”. Vidáman sétáltunk tovább, míg le nem értünk a tengerpartra. Ott azonban meglehetősen hűs szél fújdogált, időnként vízpermetet szórva az arcunkba. Nem mentünk messze, mégis vagy egy órát sétálgattunk, boldogan, felszabadult hangulatban. Már el is felejtettem előző napi kellemetlen gondolataimat.
Éppen ebédidőben értünk vissza a házhoz, csak egyvalamit felejtettünk el: ételt vásárolni. Előző nap étteremben ebédeltünk és vacsoráztunk, most viszont már elég volt a kinti hidegből, így amint betoppantunk, Rob felajánlotta, hogy elmegy valami kajára vadászni.
Nem tiltakoztam, gondoltam, addig veszek egy forró fürdőt. Így is történt. Épp mikor végeztem, a háló ablakából láttam is a ház elé kanyarodni az autót. Felöltöztem, és a lépcsőn lefelé haladtam épp, mikor ő is belépett, ínycsiklandózóan illatozó finomságokat hozva valami dobozokban.
Az ebédlőbe pakoltattam le vele a sok mindent, majd nekiálltam teríteni, amikor megszólalt a mobilom. Elképzelésem sem volt, ki lehet az, talán Jenny, gondoltam. Kíváncsian húztam elő a zsebemből, de nem Jenny volt.
Rob érdeklődve várta, hogy felvegyem, de haboztam még egy pillanatig. Aztán bocsánatkérően ránéztem szerelmemre.
- Mike… - mondtam.
A tekintete rögtön elkomorult.
