30. fejezet
(Rob)
Nem akartam elaludni, de legalábbis nem terveztem olyan mélyre, mint amilyenre sikerült. Ezért először fel sem fogtam, mit szeretne tőlem Kristen.
- Szülünk, vagy csak éhes vagy? – motyogtam, felkészülve rá, hogy csak éhes, hiszen azt volt az utóbbi napokban is. Míg a választ vártam, félkómában végigfuttattam az agyamban, mit fogok neki felhozni.
Arra viszont nem számítottam, amit mondott végül.
- Szülünk – közölte egyszerűen.
A szemeimből azonnal kiröppent az álom. Félig felültem, rámeredtem, majd a hasára bámultam, és bepánikoltam. A múltkor volt egy csepp időm rákészülni, hogy megyünk, de most még nem! Félig ébren sem voltam, hogy teheti ezt velem?!
- Biztos? – nyögtem halkan, rekedten.
Szerelmem mosolyogva bólogatott. Minden valaha volt fáradtságom megszűnt egyetlen szempillantás alatt. Felpattantam az ágyról, és fél perc múlva indulásra kész voltam. Ő viszont még köntösben.
- Így vigyelek? – kérdeztem végignézve rajta. – Bár mindegy, úgyis adnak ott valami göncöt nyilván – gondolkodtam hangosan, de azért a gardróbba léptem, mert odakint elég hideg volt.
Kristen utánam jött, és a nevemet mondogatta, de egyetlen pillantás felé meggyőzött, hogy nincs még semmi komolyabb baja, így tovább keresgéltem a ruhái között. Egyre csak az járt az agyamban, hogy itt az idő. Akartam is, meg nem is. Nem tudtam eldönteni, melyiket jobban. Azzal viszont tisztában voltam, hogy itt most nem én irányítok. És nem is Kristen. Mennünk kell, és kész! Nemsokára apa leszek!
Feladtam a keresgélést, és szerelmem felé fordultam, aki hamarosan megajándékoz egy kisbabával. Ahogy ránéztem, még így, állapotosan is törékeny alakjára, hirtelen félteni kezdtem. Ebbe bele fog halni, gondoltam. Hiába tűnik végtelenül nyugodtnak, képtelenség, hogy simán menjen minden. Rettegni kezdtem.
Egyetlen megoldást csak az jelentett, ha minél előbb orvosok tucatjainak a közelébe érünk, akik segíthetnek, ha gond adódna. Rászóltam, hogy muszáj mégis felöltöznie, mert nem akarom, hogy kint megfázzon.
- Gyere ide – kérte továbbra is édes mosollyal az arcán. Közelebb léptem egy kicsit, megálltam előtte. - Csókolj meg.
- Kris… - Szerettem volna meggyőzni, hogy ne vesztegessük az időt… És egy pillanatnyi töprengés után így is tettem, ahelyett, hogy megcsókoltam volna. – Menjünk!
- Csókolj meg – ismételte.
Gondoltam, ha előbb túl leszünk rajta, végre mutat némi hajlandóságot is az iránt, hogy elinduljunk. Megcsókoltam. De amint a szám az ajkaihoz ért, már csak rá tudtam figyelni. És a nyugalma valamilyen varázslatos módon átsugárzott belém.
Megcirógattam az arcát, majd a pocakját, és a nyakát kezdtem puszilgatni köszönet gyanánt. Ezután elfolyt a magzatvize. Még szerencse, hogy nem öltözött fel korábban, így nem kellett kompletten ruhát cserélnie.
Félve pillantottam a padlóra, még sosem láttam ilyent, és egy horrorfilmbe illő látványra számítottam, de csak egy színtelen vízszerű cucc hagyott tócsát szerelmem lábainál. Elküldtem megmosakodni, addig én feltakarítottam a gardrób padlóját.
Utána közöltem vele, hogy gyorsan kiállok az autóval, amíg felvesz magára valamit. Amint végre a kocsiban ültünk, figyelmesen, de szélsebesen hajtottam a kórház felé. Útközben jutott csak eszembe Kristen orvosa, de megnyugtatott, hogy már beszélt vele, várni fog minket.
A fájásai egyre gyakrabban jelentkeztek, de alig mutatta ennek jelét. A kezemen való szorításai viszont pontosan jeleztek mindent. Együtt fájtam vele, legalábbis lelkiekben. Tovább aggódtam, hogy miért is kell ezt a borzalmat kiállniuk a nőknek ahhoz, hogy egy csöppséget a világra hozzanak. Sokkal egyszerűbb lenne, ha csak úgy kipottyanna belőlük, és kész.
Az élet azonban ezt máshogy tervezte. Mire a kórházhoz értünk, már csaknem tízpercenkéntire sűrűsödtek a fájások. Eszembe jutott, hogy valamikor azt olvastam, akár tizenhat órán át is eltarthat, míg megszületik a gyerek. Kristennek viszont maximum egy órája lehetett hátra.
Gyors fejszámolás után úgy véltem, már reggel is rosszul érezhette magát, sőt, emlékeztem, hogy a kanapén történt szerelmi akció után hátfájásra panaszkodott. Akkor viszont még nem is sejtettük, hogy ez lesz belőle.
Most pedig hihetetlen nyugalommal ült mellettem az anyósülésen, és meg sem nyikkant, amikor beléhasítottak a görcsök, csak a lélegzetét fojtotta vissza olyankor. Az arcán is béke tükröződött. Nem volt agyam eltöprengeni rajta, hogyan csinálja, én magam helyette is szenvedtem ugyanis.
Mielőtt kiszálltunk volna a kórház előtt a kocsiból, megfogta a kezem, és egy puszira még magához húzott, bár én már rohantam volna pár ápolóért és hordágyért.
- Szeretlek – súgta.
- Szeretlek – viszonoztam.
Ezután végre elindultunk. A bejárat előtt már várt ránk egy tolószékes fickó, aki egészen egy kórteremig szállította szerelmemet. Én ezen meglepődtem, mert arra számítottam, azonnal szülni megyünk, de nem így történt.
Kristen felvilágosított, hogy majd csak akkor viszik a szülőszobára, ha már ötpercenként jönnek a fájásai. Az orvosa is megjelent, és kedvesen érdeklődött a kismama hogyléte felől. Én hiába kértem, hogy adjon neki valamilyen fájdalomcsillapítót, nem törődtek velem.
- Minden rendben lesz – mosolygott még a pasas, majd kiment.
- Miért nem kapsz valami gyógyszert? – faggattam ijedten kedvesemet.
- Mert nem feltétlenül szükséges – felelte egyszerűen. – És szeretnék magamnál lenni közben.
Aláfestő zene
Leültem az ágya szélére, és totálisan tanácstalannak, kétségbe esettnek, és tehetetlennek éreztem magam. Az összehúzódásai egyre sűrűbben jelentkeztek, míg végül én magam kerestem meg a dokit, és cseppet sem eltúlzott udvariassággal „kértem meg rá”, hogy csináljon már valamit, mielőtt Kristen belehal a fájdalmakba.
Szívesen meg is vertem volna, hátha úgy nem néz komplett idiótának a félelmeim miatt. De szerencsére egyetértett abban, hogy itt az idő.
Szerelmemet levetkőztették, ráadtak valami zubbonyszerűt, amiből én is kaptam egyet, de nekem nem kellett alávetkőznöm. Életem párja még mindig holt nyugodt volt. Nem értettem, hogy csinálja, mert én halálra izgultam magam minden másodpercben.
A szülőszobán csak a doki volt, egy asszisztens nővérke, és persze mi. A fájások egyre sűrűsödtek, és Kristen elkezdett sikoltozni. Komolyan megkönnyebbültem, mert már azt hittem, valami baja van, ami miatt nem teszi. Aztán egyszer csak elzavart.
- Menj ki! – parancsolt rám lihegve.
- Mi?! Dehogy megyek!
- De! Kérlek, ne nézd ezt végig! – sziszegte felém, de a szavaival ellentétesen görcsösen szorította a kezem. Sosem hittem, hogy ekkora ereje van. Az ujjperceim már fehéredtek, de bármikor szívesen voltam a segítségére, főleg egy ilyen helyzetben.
- Akkor is végignézem, nem tudsz lebeszélni – vitáztam vele.
Egy nyugodtabb pillanatban odahajoltam hozzá egy futó csókra, de újabb görcs következett. A vér megint kiszorítódott az ujjaimból, és zsibbadni kezdtem, de nem érdekelt a dolog. Kisimítottam Kristen haját az arcából, és megtöröltem a homlokát, melyen izzadtságcseppek gyöngyöztek.
A doki folyamatosan magyarázott valamit, én a felét se értettem, de Kristen felfoghatta, mert elég sokszor bólintott össze vele. Kicsit zavart a tudat, hogy egy idegen pasas szemlélgeti szerelemnek azt a testrészét, amely nekem a legmámorítóbb gyönyöröket képes nyújtani, de lenyeltem a kínzó gondolataimat, és a jelenre koncentráltam.
Egy utolsó hatalmas szorítás a kezemen, szerelmem nyögése, majd elernyedése és lihegése után azt vettem észre, hogy eltűnt a pocakja. A doki felé néztem, hogy mégis mi a fenét művelt, és akkor megláttam a kezében a kisbabánkat.
Aki felsírt.
Kristen nevetését hallottam.
El nem tudtam volna képzelni, hogyan képes nevetni a kínok után, amelyeket kiállt, de a látvány belőlem is végtelen megkönnyebbülést, és egy boldog mosolyt csalogatott elő.
- Kisfiú – hallottuk a végeredményt.
Könnyek szöktek a szemembe. Meg sem kíséreltem rejtegetni őket.
Az orvos egy pólyaszerűbe csomagolta, majd szerelmem mellére fektette a kis pockot, akit eddig csak mocorogni éreztünk, Kristen saját magában, én pedig a bőrén keresztül. Rögtön tudtam, melyik nevet fogom választani azok közül, amelyeket kedvesem előző nap felsorolt, mikor ezen gondolkodtunk.
A kis csomag imádott feleségem mellén ráncos volt, vöröslött és fékeveszetten bömbölt. Azonnal beleszerettem.
(Kristen)
A kórházi ápoló egy kórterembe vitt, ahol éppen nem volt más rajtunk kívül. Lefeküdtem, mert bár egész este és éjjel a fekvéssel voltak problémáim, most jólesett a pihenés. Már az eddigi görcsök is megviseltek kissé. Inkább nem gondoltam bele, mi vár még rám.
Rob előtt igyekeztem titkolni, vagyis minél kevesebbet mutatni neki a kínjaimból, de így is észrevehetett valamit, mert ahogy sűrűsödtek a fájásaim, ő annál idegesebb lett, hiába fojtottam el a kiabálásaimat.
Most már tudtam, hogy a délelőtti szerelmezésünk után is emiatt fájhatott a hátam először, majd később a hasam is. Az apró kis lény miatt, aki hamarosan a világra jön. Alig vártam, hogy a karjaimban tarthassam, és nemcsak amiatt, mert akkor végre véget érnek a szenvedések, hanem mert láthatom is, nemcsak érezhetem őt.
A görcsmentes pillanatokban nyugodtan vártam a következőt, és férjemet is igyekeztem csillapítani. Amikor ötpercesre sűrűsödtek a fájásaim, kérnem se kellett, azonnal rohant megkeresni a dokit, sőt, még fájdalomcsillapítót is követelt tőle nekem, de ezt visszautasítottam.
Arra gondoltam, ha már több millió nő kibírta mindezt anélkül, akkor én is ki fogom. Emellett egyetlen pillanatról sem akartam lemaradni, pedig féltem, hogy a gyógyszerektől egyszerűen elaludnék, tekintve, hogy elég nyúzott éjszakám volt, és nem állt szándékomban átaludni ezt az élményt.
Amikor a szülőszobára vittek, külön örültem, hogy nincsenek körülöttem hatszázan, hanem csak az orvos, egy nővérke és mi ketten (illetve hárman) voltunk. A doktor folyamatosan tájékoztatott róla, mennyit kellene még tágulnom, hogy kiférjen rajtam a baba. A tolófájások is hamarosan megérkeztek.
Rob pedig egyre sápadtabb lett, de hősiesen tartotta magát és a kezemet, amellyel az övét szorongattam időnként kínomban. Attól féltem viszont, hogy el fog ájulni, ezért kiküldtem. Persze, hogy nem ment. Mindenképpen végig akarta nézni, ahogy szenvedek. Eddig nem tudtam a szadista hajlamairól.
Az egyik szünetben egy futó csókot nyomott a számra, többre már nem is lett volna energiám, pedig a neheze még hátra volt. Életem párja megnyugtatóan cirógatta az arcom, félresimította a hajam, és letörölte a homlokomról a verejtéket. Amikor az utolsó legnagyobb görcs következett, már hálás voltam, hogy nem hagyott magamra.
Az orvos egyfolytában buzdított, bíztatott, Rob egyre fehérebb lett, és még nálam is szaporábban szedte a levegőt, én pedig már nem is kíséreltem meg visszatartani a sikolyaimat.
Aztán hirtelen vége lett.
Megszűnt a nyomás a testemben, bár minden porcikám sajgott az erőfeszítésektől. Felnéztem az orvosra, aki a kezében tartott egy véres kis kupacot, amely erőteljes sírással adta a világ tudtára az érkezését.
Felnevettem megkönnyebbülésemben. Már semmim se fájt.
- Kisfiú – mondta az asszisztensnő.
Már tudtam, hogy mi lesz a neve. Legalábbis az egyik. A másikat Robra akartam bízni.
A doki letisztogatta a fiamat - hosszan ízlelgettem magamban a szót -, majd egy pólyába csomagolta, és a mellemre fektette.
Alig mertem megérinteni. Robra pillantottam, aki megbabonázva bámulta a kis jövevényt. Könnyek csillogtak a szemében. Én is csak homályosan láttam őt.
Visszanéztem a gyermekünkre, akit immár tényleg láthattam, tapintattam. Oltári hangosan sírt, de tudtam, hogy ez a normális, így nem pánikoltam be miatta. Arra gondoltam, úgyis ezt fogjuk hallgatni még néhány hónapon keresztül, jobb, ha mielőbb hozzászokok.
Rob megpuszilta az arcom, így egészen közel került a fiunkhoz is.
- Győzelem – suttogta.
- Ajándék – súgtam felé ezzel egy időben.
Összevillant a tekintetünk. Tudtam, hogy ő is arra gondol, amire én.
- Victor Matthew – alkotta meg a nevet a két szóból, amelyet kimondtunk, utána hitetlenkedve újra a babára nézett, aki teli torokból üvöltötte felénk, hogy megérkezett közénk, majd ismét csókokkal szórta tele az arcom felé eső részét.
- Szeretlek – suttogta a fülembe.
Viszonoztam a vallomását, és a földöntúli boldogságtól eltelve, amely a pillanatnyi hangulatomat tükrözte, úgy éreztem, nincs többé lehetetlen. Csak mi hárman.
Victor Matthew Pattinson
The End...
The End...
Igen, tényleg vége :DDD
De nem ezt akartam privát üzenetelni. Hanem ezt majd a köv bejegyzésben részletezem - amit máris felteszek!!
Most inkább csak amiatt szerettem volna elnézést kérni, hogy sokan közületek kislányra számítottatok, vagy azt szerettétek volna jobban. Az ok, amiért fiú lett, egyszerű: mert szinte minden blogban lányuk van. Jó, én is láttam 1-2 csekélyke kivételt, ahol fiú, de a legtöbbség lánygyereket csinál nekik. Nem akartam sablonozni, hogy én is lányozok, ezért lett srác a kölök. De higgyétek el, így is izgi lesz :))) mmint a folytatás... :P
Remélem, azért nem okoztam túl nagy csalódást így sem :)))
KLAnak nagy nagy KÖSZI a névválasztásért :)))
Szeretlek benneteket!
Szil
