18. fejezet
(Kristen)
Szerencsére egyik autót sem Rob vezette, ő addigra eltűnt a szemünk elöl.
A szívem mégis a torkomban dobogott. Egyszerre éreztem riadalmat és megkönnyebbülést.
Kellan utánam jött, és átölelt. Ő is látta, hogy idegenekkel történt a baleset. Mégsem tudta megállni szó nélkül.
- Pedig már reménykedtem, hogy ha megözvegyülsz, végre elvehetlek - mondta és sóhajtott is egy szívbemarkolót.
Ijedtségem ellenére felnevettem, aztán belekaroltam, hogy folytassuk utunkat a liftekhez. Kellan ugyanis még nem öltözött át, mióta megérkezett - isten tudja, mit művelt helyette -, és egy zuhanyra is szüksége volt az életben maradáshoz.
Engedélyeztem neki a dolgot, de aztán szigorúan sétára invitáltam, hadd adjunk táptalajt a sajtónak. Persze ezt csak viccből említettem, de sajnos ráharapott. A szobája a nyolcadikon volt. Mázlim volt: már a hetediken jártunk, amikor sikerült meggyőznöm, hogy semmi kedvem sétálgatni, inkább itt maradnék, ha nem bánja.
Nem bánta. Egy egész lakosztályt bérelt, én a nappaliban foglaltam helyet, amíg ő tusol. Szégyenkezés nélkül vetkőzött majdnem pucérra, mielőtt zuhanyozni indult, és ezt onnan láttam, hogy vesztemre épp akkor kopogott a szobapincér, amikor már csak egy boxer volt rajta.
Képtelen voltam nem végigmérni. Kissé pironkodva állapítottam meg, hogy egy igen szemrevaló férfipéldánnyal tartózkodok egy szállodában, mi több: annak egy szobájában, és kezdtem megérteni Rob aggodalmait. De nem volt rájuk alapos oka. Ugyanis nem éreztem azt a bizsergést, amely a férjem nevének gondolatára is végigfutott a börömön.
A kezdetben érzett vonzalomszerűm Kellan iránt az akkori menstruációmmal együtt röppent tova, és azóta sem jelentkezett. Arra emlékeztetnem sem kellett magam, hogy férjem van, és gyereket várok, mert olyan szinten nem izgatott fel régi kollégám látványa.
Mégis elfordultam, és jól is tettem, mert amint kinyitotta az ajtót a szobapincér előtt, több fényképezőgép kattogását is hallani véltem, majd vendéglátóm káromkodását, és az ajtó csapódását.
- Ne haragudj – mondta rögtön. – Ez az őrület megy a közös filmünk óta. Te hogy bírod?
Felé fordultam, és igyekeztem nem túlzottan megbámulni. Aztán a kérdését is próbáltam megérteni, mert kicsit kizökkentem. Túl szűk volt rajta a boxer. Vagy… Nem az volt túl szűk…
- Amióta ideköltöztem, nem zaklatnak… annyit… - feleltem, amint összekapkodtam a gondolataimat.
- Mázlista vagy – indult a fürdő felé. – Sietek – mondta, de az ajtóban váratlanul megfordult, és így rajtakapott, amint a fenekét stírölöm. – Nem tartasz velem? – vonogatta a szemöldökét.
Elpirulva ráztam meg a fejem, és tettetőleg kibámultam az ablakon. Hallottam felnevetni, majd az ajtó becsukásával mit sem foglalkozva nekiállt zuhanyozni. Mielőtt kísértésbe eshettem volna, hogy leskelődjek egy kicsit, felálltam, és a szoba túlsó sarkába mentem.
Aztán elkezdtem gondolkodni rajta, mi a fene ütött belém. Nem szoktam így megbámulni idegen pasikat… Bár Kellan nem is olyan idegen, jutott eszembe. Már több is történt köztünk, mint szimpla barátkozás. Mégis lelkiismeret furdalásom támadt az iménti gondolataim miatt.
El is hessegettem őket gyorsan, de visszatértek, amint Kellan is megjelent a nappaliban, a dereka köré csak egy törölközőt tekerve. Ő teljesen fesztelenül viselkedett, ezért én is megpróbáltam eljátszani, mint akit cseppet sem izgat a látvány. Mert a szó szoros értelmében nem is izgatott, csak esztétikus látványt nyújtott.
A hálóba ment átöltözni – szintén a sarkig tárt ajtó mögött -, aztán visszajött hozzám.
- Szóval… Tényleg ne menjünk sehová? – kérdezte.
Nemet intettem a fejemmel.
- Nem akarok félreértést abból, ha esetleg egy címlapon szerepelünk – tettem hozzá magyarázatként.
- Aha. Szóval Rob még mindig képes őrült féltékenykedésre? – sóhajtott együtt érzően, miközben a kanapéra ült, és megpaskolta maga mellett a helyet.
Most már elég ruházat volt rajta ahhoz, hogy közelebb merjek merészkedni, ezért mellé ültem. Persze tisztes távolba.
- Hát… Időnként előfordul – vallottam be.
Kellan ekkor bókolni kezdett. Nem vettem komolyan, őt képtelenség lett volna, ezért csak nevettem a szavain. Az viszont váratlanul ért, amikor közelebb húzódott, és megcsókolt. Egyetlen másodpercnyi dermedtség után reflexből rántottam el a fejem és toltam el magamtól. Hagyta.
- Mi a fenét művelsz? – támadtam rá aztán, és felállva járkálni kezdtem. – Nem tűnt fel, hogy férjnél vagyok és gyereket várok?!
- Dehogynem – siklott végig rajtam a pillantása, de egyáltalán nem láttam benne undort, vagy bármi olyasmit, ami azt fejezné ki, hogy esetleg taszítja a látványom. – És tetszik, amit látok – mondta ki nyíltan.
- Felejtsd el, Kellan! – szóltam rá határozottan.
Most már cseppet sem érdekelt, milyen jól is néz ki valójában. És az sem, hogy miket beszél itt nekem össze-vissza.
- Kell már valaki, aki egy kis önbizalmat tölt beléd, Kris! Tök jó csaj vagy, még így… terhesen is.
- Kösz – vetettem oda, de nem lettem nyugodtabb.
- Na jó, gyere, ülj vissza, nem eszlek meg – mondta végül.
Épp ezen szavak miatt kezdtem kissé félni tőle. Talán az váltotta ezt ki belőlem, hogy újabban túl sokszor szerepelt Tom az életemben. Kibuggyant egy könnycsepp a szemem sarkán. Persze, hogy Kellan is észrevette.
- Mi a baj? – ijedt meg rögtön. – Nyugi, nem akarlak bántani.
Tudtam ezt, mégis kellemetlenül éreztem magam. De csak egy percig. Kellan felállt, majd hagyva, hogy a falig hátráljak előle, lassan felém lépdelt, aztán átölelt.
- Nyugi Kris, a terhes csajok nem a gyengéim – próbálta eloszlatni a félelmeimet. – Téged viszont régebbről is ismerlek, és mindig tetszettél.
- Engedj el – sóhajtottam, ennek ellenére tovább potyogtak a könnyeim, magam sem tudtam, miért.
- Mi a baj, Kris? – kérdezte Kellan gyöngéden. Aztán megsimogatta az arcom, letörölve a könnyeimet.
- Hosszú – feleltem. De nem tágított. Újra a kanapéhoz vezetett, és faggatni kezdett.
Végül bedühödtem, és elmeséltem neki mindent Tomról. Döbbenten hallgatta végig. És utána sem szólt egy szót se. Én meg megbántam, hogy kiadtam magam neki. Bocsánatot is kértem ezért, és az ajtó felé indultam, de elkapta a csuklómat. Aztán el is eresztette rögtön.
- Ne haragudj… - kért bocsánatot is. – Én a barátod vagyok, bízz bennem.
Bíztam benne. Maradtam. További három órán át beszélgettünk. A hangulat oldásaképpen elmesélte, kivel mi történt, mióta befejeztük a filmet, és hogy ő is épp forgatni jött Londonba, ami körülbelül két hétig tart.
Mikor megkérdezte, találkozhatunk-e még, amíg itt van, haboztam, mert nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet-e. De Kellan a kezdeti tetszésnyilvánításnak szánt csókot követően már tökéletes barátként viselkedett, ezért végül rábólintottam. Sőt, meg is hívtam magunkhoz egy olyan napra, amikor Rob is otthon tartózkodik, hogy véletlenül se legyen belőle gubanc.
Egyelőre nem ígérte száz százalékra, hogy pont akkor fog ráérni, de megbeszéltük, hogy telefonon keressük egymást. Aztán hazakísért a taxival, amit hívattam magamnak, sőt, még a házba is bejött, részben, hogy körülnézzen, részben pedig, hogy meglesse, nem lapul-e tömeggyilkos valamelyik sarokban.
Jó környéken laktunk, de meghatott az aggódása és a féltése. Beengedtem.
(Rob)
Egész délután majd megevett a féltékenység, de ígéretemhez híven nem szóltam vagy tettem semmi olyasmit, ami újabb veszekedéshez vezetett volna. Ennek ellenére alig vártam, hogy hazaérjek.
Épp, mikor indultam volna, Dylan állított meg azzal, hogy ők még páran elmennek abba a bárba, ahova a múltkor engem is elcipelt, nincs-e kedvem most is velük tartani. Nem volt. kerülni akartam az ahhoz hasonló helyzeteket.
Lélekben már arra is felkészültem, hogy hamarosan meglátom szerelmemet a lapok címoldalán – Kellan társaságában. Hisz ha elmentek akármerre is, biztos lencsevégre kapja őket egy lesben álló fotós.
Dylan nem erősködött, így hazaindultam. Kristen már otthon volt, amikor beléptem, a konyhában matatott valamit, de az ajtó csapódására elém sietett, és boldogan vetette magát a karjaimba. Engem is örömmel töltött el, hogy végre megint vele lehetek.
Együtt bekaptunk valami vacsorafélét, amit ő készített – és meglepően finom volt -, aztán kifaggatott mindarról, ami a stúdióval kapcsolatos. Úgy tűnt, őszintén érdekli, hogy haladunk, és készséggel meséltem neki. Arra csak nehéz szívvel tértem rá aztán, ami engem inkább érdekelt: hogy az ő napja hogyan telt.
Egy kissé elpirult, amikor elmondta, hogy végig a szállodában maradtak. Említett egy kis incidenst is, mikor az egyik szobapincér mögött több paparazzi sorakozott, akik buzgón kattogtatták a vakujukat, de Kellan gyorsan kizárta őket.
Ezek után viszont nem akarták megkockáztatni, hogy velük legyenek tele a másnapi újságok, így úgy döntöttek, a négy fal között maradnak. Nem voltam elragadtatva. Kristen is láthatta rajtam, mire gyors magyarázkodásba, azaz inkább a félreértések elkerülésének kiaknázására törekedett.
- Csak beszélgettünk. Hozzám sem ért! – rázta a fejét, majd a szeme megrebbent, és hozzátett még egy pici szót. - Úgy…
- Akkor hogy ért hozzád? – érdeklődtem egyelőre inkább kíváncsian, mint dühösen.
- Csak átölelt, meg ilyenek… - tétovázott.
Úgy sejtettem, azért mondja el ezt ilyen részletesen, hogy ne képzeljek bele olyasmit megint a dologba, ami nem létezik. De nem akartam kifaggatni. Be akartam neki bizonyítani, hogy igenis megbízok benne. Ahogy ő is bennem.
- Nem kell részletezned – hallgattattam el, majd magamhoz húztam.
Az ajkai szerelmesen csókoltak viszont, én pedig egész napos féltékenységem ellenére kimondhatatlanul boldog voltam, és nem érdekelt már semmi más csak ő. És a kisbabánk, akit pillanatnyilag a hasamon éreztem rugdalni, mert olyan szorosan voltunk összesimulva az anyukájával.
Kristen is érezte a mozgást, és felhúzta a pólóját, hogy lássam is őt, ne csak érezzem. Csodálatos volt. Mintha apró lepkeszárny suhant volna át szerelmem bőre alatt, amilyen gyorsan jött, ugyanolyan gyorsan hussanva tova. Tudtam, hogy csak egyetlen dolog választhatna el tőlük, de az végérvényesen: ha az életemet kellene áldoznom értük – de ezt is bármikor szívesen megtettem volna.
Kristen szintén elbűvölve élte át szemünk fénye újabb jelenlét-nyilvánításait, majd a kezemet megfogva az emeletre húzott, hogy egymás ölelő karjaiban folytassuk szerelmünk mélységeinek egymás iráni kinyilvánítását.
Hajnaltájt aludtunk csak el szorosan összefonódva, tökéletes biztonságban érezve magunkat a tudattól, hogy hiába minden félreértés vagy zűrzavar, a sors immáron összekötötte az életünket. Örökre.
