14. fejezet
(Rob)
A következő napok is arról adtak tanúbizonyságot, hogy alaptalanok voltak váratlanul feltörő félelmeim, amelyek perceken át kísértettek a Tommal való találkozás éjszakáján.
Kristen viszont semmi jelét nem adta annak, hogy tényleg el akarna hagyni, mint ahogy azokban a pillanatokban éreztem. Konkrétan ötletem sem volt, miért tenne ilyet, de a jobb félni, mint megijedni elvet vallva csak először nyugodtam meg.
Utána azonban épp a jelek hiánya adott táptalajt az aggodalmaimnak, míg már nem bírtam tovább, és az egyik nyugodt délutánon, vacsorakészítés közben elkaptam Kristen karját, magam felé fordítottam, majd kíváncsi szemeibe fúrtam félelmekkel teli pillantásomat.
- Mondj meg nekem valamit őszintén, kérlek!
- Mindig őszinte vagyok - felelte kissé zavartan. - Mit szeretnél tudni?
Ahogy a szemébe néztem, minden kételyem eloszlott, és máris tudtam, hogy pillanatokon belül hülyét fogok csinálni magamból, de ha már idáig jutottam, nem akartam megvárni, amíg újraélednek a félelmeim, ezért egyenesen nekiszegeztem a kérdést. Azaz előbb ki akartam puhatolni az ő néhány gondolatát a körülményekkel kapcsolatban.
- Boldog vagy, Kristen?
- Persze hogy az vagyok, de miért? Mi a baj? - válaszolt értetlenül, majd a hangszíne döbbentre váltott, végül elkomorodott.
- Semmi baj, csak… - bizonytalanodtam el a saját épelméjűségem tekintetében.
Lehunytam a szemem, és lehajtottam a fejem szégyenemben, amiért most megkérdőjelezem az érzelmeit.
- Rob! - szólt rám, mire ráemeltem a pillantásomat. - Mondd el, mi a gond.
- Le fogsz hülyézni - nyögtem beletörődve a nyilvánvalóan elkerülhetetlenbe.
- Azt túléled - legyintett. - Ki vele!
- Attól félek, hogy el akarsz hagyni - hadartam el alig hallhatóan.
Kristen pislogott kettőt, aztán az általam várttal ellentétben nem nevetett fel, nem is közölte, hogy elment az eszem, csak szimplán elmosolyodott, és a nyakam köré fonta a karjait.
Automatikusan öleltem magamhoz.
- Szeretlek! Miért akarnálak elhagyni?!
(Kristen)
Az utóbbi napokban többször is észrevettem, hogy Rob furcsa pillantásokkal méreget, de eddig azt hittem, velem van baja. Most fogalmam sem volt, honnan vette ezt a képtelenséget, hogy el akarom hagyni.
Emiatt inkább én aggódhatnék, hisz a legutóbb ő keveredett igencsak félreérthető helyzetbe abban a sztriptíz bárban. De hittem a szavainak és a tetteinek, melyekkel egyértelműen bizonyította, hogy nem történt semmi, pedig a képek ennek az ellenkezőjét próbálták közölni.
- Szeretlek! Miért akarnálak elhagyni?! - kérdeztem mindezek miatt értetlenkedve.
- Nem tudom… - nyögte erre Rob fájdalmas hangon. - Ugye elmondanád, ha valami hiányozna? Ha nem lennél elégedett?
- Persze!
Még mindig nem értettem mi ez az egész, de meg akartam nyugtatni, ezért ecsetelni kezdtem, miért is nem vagyok vele boldogtalan. Csak a pikánsabb részekbe pirultam bele.
Percekkel később úgy tűnt, sikerült eloszlatnom kedvesem kétségeit. És nem is hazudtam. Mindenféle tekintetben tökéletesen boldog voltam, csak a családom hiányzott időnként. Bár ez apróság volt, mégis elmondtam szerelmemnek.
Erre látványosan gondolkodni kezdett, de leállítottam, mielőtt kitalálhatta volna, hogy mondjuk ideköltözteti őket. Eszembe jutott ekkor egy félbemaradt dolog.
- Apám nem keresett, ugye?
Fejrázást kaptam válaszként.
- Nem tudok róla.
Kibújtam a vacsorakészítés hátralévő fázisai alól, és felhívtam elveszett szülőatyámat. Aki csodák csodájára elsőre felvette a telefont. Néhány udvariassági kör lefutása után nekiszegeztem a kérdést, tényleg válni akar-e.
Mielőtt válaszolt, átfutott az agyamon, micsoda fintora a sorsnak, hogy míg én megtalálom a boldogságom, addig a szüleim és a barátnőm házassága romosodni látszik.
- Még nem tudom, drágám - felelte apám, de hallottam a hangján, hogy már eldöntötte.
Önkéntelenül is elsírtam magam, mire gyorsan kimenekültem a konyhából, nehogy Rob észrevegye. A nappaliban a kanapé egyik sarkába kucorodtam, és kifaggattam, miért is döntött így. Őszinte volt: összejött valaki mással. Már elég régen. Ami igazán megdöbbentett, hogy anyám tudott is erről.
Ő volt a következő, akit felhívtam. Bevallotta, hogy azért tűrt, mert reménykedett benne, hogy apám meggondolja magát, és vele marad. Most viszont elég reménytelennel látszott minden, hogy tényleg így lesz.
Miután csaknem fél órát csevegtem velük, apámat megérteni próbálva, anyámat megnyugtatni akarva, persze mindkettőt hiába… Aztán letettem a telefont – jobban mondva a dohányzóasztalra hajítottam, és felhúzott térdeimre borultam. Szerettem a szüleimet, és nem volt jó érzés az, ami most velük történik.
Észre sem vettem, mikor jött utánam Rob, a zongora hangját hallottam meg hirtelen. Felkaptam a fejem. Még engem figyelt, mosolyogva, de már játszott. Visszamosolyogtam rá. Legalább ő itt van nekem, gondoltam. És a kisbabánk is. Aki meghallva apja játékát egyből mozgolódni kezdett.
Most kivételesen nem rohantam oda szerelmemhez, hogy tapogassa meg a hasamat, inkább hátradőltem, és hagytam, hadd nyugtassanak meg a dallamok.
Kis idő múlva arra ébredtem, hogy férjem az arcomat cirógatja.
- Ne haragudj, elaludtam – mentegetőztem rögtön, és fel akartam ülni, de visszanyomott a párnára.
- Nem haragszok – mosolygott rám megint. – Fel akartalak vinni, hátha ott kényelmesebben tudsz pihenni, de nem tudtam, nem ennél-e inkább valamit előbb…
Amíg nem mondta ki, nem is voltam éhes. Most viszont ölni tudtam volna valami finomságért. Rábólintottam az ellenállhatatlan ajánlatra, és feltápászkodtam, hogy az ebédlőbe menjek. Rob ellenben oda is a karjaiban vitt.
Már meg is volt terítve, két főre, de elég közel egymáshoz. Nem tudtam, mit is szeretne pontosan, de amit leült az egyik székre - velem az ölében, rájöttem. Elhelyezkedtem rajta, hogy ne csússzak le a térdeiről, és enni kezdtünk.
- Gondolkodtam ezen a szerződésen… - motyogta egyszer Rob a nyakamba hirtelen.
- És? – fordultam hátra kíváncsian, de a tekintete ettől rögtön a számra siklott, és puszilgatni kezdett.
Csak egy pillanatig viszonoztam, aztán kíméletlenül elhúzódtam tőle, hogy tovább faggassam.
- Hogy döntöttél?
Míg a választ fogalmazgatta, felálltam az öléből, és a mosogatóba pakoltam az edényeket. Rob mögém lépett, majd mikor megfordultam, a mosogatószekrénynek szorított.
- Nem szeretném, ha amiatt gondolnád, hogy… Nem akarok itt lenni veled minden nap minden percében… De… - Már tudtam, hogy elvállalja, mégis meg akartam várni, hogy ki is mondja. – Azt hiszem, belevágok.
A végét úgy mondta, mint aki máris bánja az egészet, én viszont őszinte örömmel ugrottam a nyakába. Már el is felejtettem a szüleim miatti bánatomat.
És persze tudtam, hogy Robnak igenis szüksége van erre. Nemcsak a lehetőségre, hanem hogy legalább időnként hódolhasson a kedvenc szórakozásának. Hiába gitározgatott meg újabban zongorázott itthon egyre többet, szerettem volna, ha több alkalma nyílik erre.
- Mikor kezdesz? – érdeklődtem boldogan.
- Még nem hívtam fel Dylant, majd holnap beszélek vele.
Így is tett. Másnap reggel felhívta az ügynököt, aki bár nem volt a szívem csücske, egész normálisnak tűnt így ismeretlenül. Megbeszélték, hogy Rob a következő hét elején kezd, de jó lenne, ha még ma bemenne megbeszélni a kisbetűs részeket is.
- Azért, ha megint a sztriptíz bárban köttök ki végül, legalább szólj időben, hogy mire számítsak – búcsúztam tőle, mikor indulni készült.
Megrovó pillantással lépett vissza az ajtóból.
- Nem megyek oda többet – mondta, majd megcsókolt. – Megkapom itthon is, emlékszel?
Elpirultam a szavaira.
- Azért ezt, ha lehet, ne hangoztasd – toltam ki az ajtón.
Mivel Jennyék még nem jelentkeztek, és a házuk is csendes volt, hozzájuk nem mehettem át, hogy elüssem az időt, míg kedvesem haza nem ér. Ezért inkább úgy döntöttem, kihasználom a medencénk adta lehetőségeket, úgyhogy felvettem egy fürdőruhát, és lementem a pincébe.
Jó másfél órányi úszkálás után másztam csak ki a medencéből. Közben elgondolkodtam rajta, hogy mivel valóban nem adtak hírt magunkról legközelebbi barátaink, ez jelentheti azt is, hogy Jenny beletörődött az utazás – azaz rablás – tényébe, és élvezi a kikapcsolódást. Azért gondolatban küldtem némi pozitív energiát Ricknek támogatásképpen.
Épp mikor az emeletre tartottam, hogy átöltözzek, megérkezett Rob is, így a nap hátralevő részét újra együtt töltöttük. Kiderült, hogy kedd és péntek lenne minden héten az a két nap, amikor be kéne mennie a stúdióba csinálgatniuk a lemezfelvételeket. Akkor viszont fél napot venne igénybe a dolog, kora délutántól este tízig.
Ezzel sem volt gond, bár eszembe jutott, hogy kedden kell mennem legközelebb a dokihoz. Mikor ezt elárultam Robnak is, rögtön közölte, hogy akkor aznap ő mégsem megy be, de az szerződésszegésnek nyilvánult volna, úgyhogy inkább én hívtam fel az orvost, és tetettem át szerdára az időpontot, ha szerelmem már úgyis mindenképpen velem akart jönni.
Kedden azt hittem, unatkozni fogok otthon, de életem párja riasztotta a nővéreit, hogy pátyolgassanak, amíg ő dolgozni van, így át is jöttek, de hamar otthagytuk a házat, és lófrálni mentünk. Kivételesen egész szép idő volt. Nem néztük az órát, és elfecserésztünk viszont, aminek az lett a következménye, hogy tíz körül vitt csak haza Lizzy, aki aztán a szomszédunkba indult Ianhez.
Engem is becsalt, hogy végre bemutasson az új pasijának, és végre előttem is világossá vált, amiről már tudtam. Aaron is otthon volt ugyanis. Mivel úgy gondoltam, Rob nem ér még haza egy ideig, leültem közéjük egy percre, mert tudtam, hogy pár pillanat alatt hazaérek, de korán volt, és nem volt kedvem egyedül maradni.
Végül Aaron kísért át, nehogy valami bajom essen a húsz méteren, amit meg kellett volna tennem. A bejárati ajtónkban búcsúztunk el. Megnyugodtam, mert egyáltalán nem úgy viselkedett, mint akinek a férjezett, állapotos nők lennének a gyöngéi.
Láttam Rob kocsiját a ház előtt, ezért boldogan léptem be a házba, hogy elújságoljam szerelmemnek is, nincsen miért féltékenykednie, de az arckifejezése nem sok jót ígért.
