Ez is elég lapos lett... Ne haragudjatok :S
A szülést várom már én is, az az igazság :D
De azt a kerek 30. fejire akarom időzíteni, ezért valamivel igyekszek kitölteni az addigi űrt :)))
27. fejezet
(Kristen)
Azt tudtam, hogy az utolsó időszakban egy szexuális aktus is előidézheti a szülést, és mi éppen túl voltunk rajta, de erre még akkor sem számítottam volna inkább.
Nemcsak amiatt rettegtem, hogy még én magam sem vagyok elég kész rá, hanem amiatt is, hogyha koraszülött lesz a baba, az milyen veszélyeket rejthet magában.
Egyelőre ezekre gondolni sem mertem.
Míg én próbáltam emészteni a gondolatot, mely szerint akár már ma szülők lehetünk, addig Rob felöltözött, találomra bedobált pár cuccot egy bőröndbe, és végtelenül nyugodtnak tűnt.
- Szóval… - nyögtem a saját figyelmem elterelése végett. - Mi volt Kathyvel?
Rob meg se állt a pakolásban, úgy válaszolt.
- Semmi, csak megint előadta a hattyú halálát - mondta, majd a keze megállt a pakolásban és rám meredt. - Hogy vagy? Milyen gyakoriak a fájások?
- Mit tudom én! Nem vagyok stopperóra! - sziszegtem vissza neki.
Rob tovább pakolt, de az ő higgadtságával párhuzamosan nőtt az én aggodalmam.
- Mi van azzal a hattyúval? - próbáltam összerakni a képet, persze sikertelenül.
Közben a pocok is megmoccant - így hívtam, mióta Rob is így nevezte a bennem lakó apróságot -, ezért a hasamra tapasztottam a tenyeremet. Ő persze ezt a mozdulatomat is kiszúrta, és rögtön közelebb jött. Le is guggolt elém.
- Azonnal viszlek a kórházba! Minden rendben lesz!
Olyan volt, mint egy gép. Amikor fel akart állni, elkaptam a karját, részben, hogy leállítsam, részben pedig mert épp nem fájtam. Sőt! Teljesen jól voltam.
- Nem megyek sehová, amíg el nem mondod, mi volt Kathyvel! - jelentettem ki határozottan. - Megkefélted, ugye?!
Erre hatalmas szemeket meresztett rám.
- Nem! Hogy gondolhatsz ilyet?! Örülök, hogy megbízol bennem! - vetette oda sértetten, aztán lehunyta a szemét és megrázta a fejét. - De ez most mindegy. Fel tudsz öltözni? - kérdezte már valamivel gyengédebben.
- Már… semmi bajom - hárítottam az igyekezetét.
Mert tényleg jobban voltam.
Ő viszont nem tágított. Újra elém guggolt, és megsimogatta az arcom. Egy másodpercig mélyen egymás szemébe néztünk, végül végre rajta is felfedeztem az ijedtség szikráját.
- Kicsim! Sajnos nem végeztem el a bábaképzőt. Nem szülhetsz itthon! Gyere velem vagy viszlek, így, ahogy vagy! - fenyegetőzött.
- Még nem ma fogok szülni - mondtam, és már tényleg ezt is éreztem.
De kedves férjem még habozott.
- Lehet, én viszont nem kockáztatok! - szögezte le és újra tettre készen felállt, majd a karjaiba kapott, nyilván eldöntve, hogy ezennel a „visz” variáció lép életbe.
Háromszor szóltam rá normál hangnemben, de nem figyelt rám. Negyedjére már kiabáltam.
- Mi az? - torpant meg a lépcső közepén.
- Inkább megyek, csak hadd öltözzek fel - kértem.
Szigorúan rajtam tartotta a szemét, míg így cselekedtem.
- Nem fájsz? És most? - kérdezte félpercenként.
Többször is közöltem vele, hogy semmi bajom, de nem hatottam meg. A kórházban viszont csak az én amatőr diagnózisomat erősítették meg. A nyilalló hátfájás teljesen szokványos a terhességnek ebben a szakaszában.
Haza is engedtek. Rögtön a hálóba mentem, hogy végre alhassak egyet a fölösleges pánik meg az az előtt történt még fölöslegesebb vitánk miatt, amely nem hagyta viszont nyugodni a lelkiismeretemet.
Megvártam, amíg Rob is levetkőzik, és befekszik mellém az ágyba, majd felé fordulva bocsánatot kértem.
- Miért kérsz bocsánatot? – érdeklődött.
- Mert bízom benned, csak… Kathy… - Nem kellett folytatnom, értette.
- Ahogy én meg benned bízok! Aaronban, Mike-ban, Kellanben és még sorolhatnám… bennük egy cseppet sem – felelte, miután a mellkasára vont.
Megcirógattam a derekát, és élvezettel hallgattam a szívverését. Hirtelen egész más irányt vettek a gondolataim. Ezúttal szerelmemre lettem féltékeny. És meg is osztottam ezt vele.
- Miért is? – nevetett.
- Mert te már most hallhatod a kicsi szívhangját talán… - adtam meg a választ kissé tétovázva, hisz ebben nem lehettem biztos… Hasfalon át.
Ő viszont egyből kapott az ötleten. Hanyatt fektetett, és a fülét a pocakomra szorította, de olyan gyengéden, hogy szinte alig éreztem. Percekig némán fülelt, várakozásteljes arckifejezéssel, de aztán csalódottan meredt a hasamra.
- Most nem akar velem kommunikálni – motyogta. Aztán ismét mellém simult.
- Azért örülök, hogy még egy kicsit kettesben maradunk – puszilgatta meg az arcomat, végül a szám sarkát. Aztán egy pillanatra a szemembe nézett, és meg is csókolt, úgy isten igazándiból.
- Én is örülök – nyögtem, amikor már kaptam levegőt.
A csókja túl „olyan” hatással volt rám, de tudtam, hogy most minden erőfeszítésem hiábavaló lenne, mert úgysem nyúlna hozzám. Figyelemelterelésként immár tökéletesen nyugodtan kérdeztem meg, mi is volt ez a Kathy-ügy ma. Azaz tegnap, lévén már elmúlt éjfél.
- Csak elég nyíltan a tudtomra adta, hogy nem érdekli a nősségem, meg a közelgő apaságom, és mivel épp szakított a pasijával, szeretne egy kis vigasztalást – foglalta össze Rob röviden, hosszas gondolkodás után a tényeket.
Lenyeltem a féltékenységemet, bár erősen fojtogatta a torkomat. Kathy túl csinos volt ahhoz, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam a történteket. Mégis megpróbáltam. Mert bízni akartam a férjemben. Aki imádattal nézett engem, és ugyanolyan szeretettel cirógatta a pocakomat.
- Bízom benned – ismételtem meg sok perccel ezelőtti szavaimat.
Újabb szerelemédes csókot váltottunk, majd elfészkeltem magam a karjaiban, és álomba szenderültem.
(Rob)
A majdnem-szülést követő napok, sőt, majdnem két hét is tökéletes harmóniában zajlott. Már az sem zavart egy idő után, hogy amíg én dolgozni vagyok, az összes szomszédunk szinte nálunk lebzsel. Inkább örültem, hogy a sok eszement közt talán egyvalaki van, aki mégis észnél lesz, ha rohanni kell Kristennel a kórházba.
Bár jobb szerettem volna magam vinni be és végig mellette is akartam lenni a szülésnél. Bár abban még nem voltam biztos, hogy ő is ezt szeretné-e.
Meg is kérdeztem tőle egyik nap, amikor éppen a hátát, és a derekát masszírozgattam.
- Nem is tudom… - mondta.
- Ha nem szeretnéd, akkor nem – visszakoztam gyorsan, mégis jólesett volna, ha mellette lehetek azokban a pillanatokban.
Kristen hanyatt fordult, és csodálkozó pillantásokat vetett rám.
- De, azt hiszem, jó lenne – bólogatott önmaga megerősítéseképpen.
- Köszönöm – hatódtam meg rögtön.
Vártam már a kicsi születését, ahogy kedvesem is. A gyerekszoba már csak arra várt, hogy a kisfiunk vagy a kislányunk elfoglalja benne a helyét. Vettünk egy gurítható rácsos ágyat is, hogy eleinte velük lehessen egy szobában. Így biztosak lehettünk benne, hogy az új életke egyetlen pillanatáról sem maradunk le, és ha bármi baja van, meghalljuk.
A szüleim is elhalmoztak jó tanácsokkal, és persze a nővéreim, akik viszont hozzá se konyítottak a témához. Jenny is sok mindenben segített szerelmemnek, és boldogabbnak tűnt, mint valaha.
Mike csak egyszer jelentkezett karácsony óta, de Kristen kedvesen, ámde határozottan rázta le, azt mondva neki, hogy meglepetés-utazás volt, amit nem lehetett visszamondani, és róla sajnos megfeledkezett.
Vele voltam, amikor beszéltek, és a cinkos kacsintás, amit megeresztett felém, meggyőzött róla, hogy egyáltalán nem bánja, amiért végül nem tudtak találkozni. Én sem dőltem tőle a kardomba. Bár az még jobban esett volna, ha még azt is megbeszélik, hogy ezentúl nem is keresik egymást, de ez hiú ábránd maradt csak.
Kristen szülei egyik hétvégén meglátogattak bennünket – furamód együtt érkeztek, és a közös szoba ellen sem volt semmi kifogásuk. Kérdően néztem kedvesemre, amikor Jules és John csak összemosolyogtak, amikor közöltem velük, hogy sajnos csak egy vendégszobánk van, de Kristen is csak pislogott, és a vállát vonogatta. Később kiderült, hogy szent a béke közöttük.
Anyósom és apósom két éjszakát maradtak. Ez nekünk egy kisebbfajta böjtnek is beillett volna, ha előzőleg már nem készültünk volna rá, hogy sajnos a szülés után hat hétig nélkülöznünk kell minden hagyományosfajta, vagy extrémebb szexuális együttlétet, kivéve persze azt, amit behatolás nélkül tudunk megoldani.
Én még arról is lemondtam volna arra az időre, ha feltétlenül szükséges, nem akarván semmilyen rosszat szerelmemnek, de ő ragaszkodott hozzá. Bár kétséges volt, képesek leszünk-e kivitelezni bármit is egy többnyire síró-rívó, huszonnégy órás figyelmet követelő kis csöppség mellett.
A névválasztást teljes mértékben Kristenre bíztam, csak azt kötöttem ki, hogy ha fiú lesz, az én nevemet nem kaphatja. Ő ezer meg egyféle variációt sorolt fel, és csak a legbizarrabbakra mondtam nemet. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy fiút vagy lányt szeretnék- e jobban, de ezzel ő sem volt másként.
- De mindegy is, csak egészséges legyen – mondta, és ezzel mélységesen egyetértettem.
A lemezzel is egész jól haladtunk bent a stúdióban, és szerettem volna kivenni egy bő hónapnyi szabadságot, amikor majd megszületik a baba, nem kívánva magára hagyni Kristent legalább az első időszakban. Utána is nehéz lesz persze heti kétszer megint eltűnni, de a szerződés kötött, nem tehettem mást.
Dylan szerencsére kivételesen nem rabszolgahajcsár, hanem megértő volt, és elengedett. Mikor ezt megtudtam, hatalmas virágcsokorral állítottam haza szerelmemhez, aki meg is döbbent, miért kapja. Közöltem vele, hogy amint megszületik a pocok, egy teljes hónapig őket fogom boldogítani.
Örömében a nyakamba ugrott, majd élvezetes órákkal kényeztettük egymást elalvás előtt. Az idő előrehaladtával jobban vigyáztam rá, mint valaha, bár a vágyaim mértékén ez egy cseppet sem csökkentett. Óvatos, és gyöngéd, érzelmekkel teli órákat töltöttünk szerelmezéssel, amely a lehetetlennek gondoltakkal ellentétben csak még inkább mélyítette a kapcsolatunkat.
Minden nap azt lestem, mivel tehetek a kedvére, és mivel lehetek a segítségére, bár egy idő után láttam, hogy kezdek az agyára menni a folytonos körülötte-ugrálásommal. Mégsem tudtam róla leszokni. És nem is akartam.
Jenny csak párszor rabolta el tőlem, ilyenkor mindig leellenőriztem, hogy nála van-e a Worthing óta halott mobil helyett vásárolt vadiúj, és fel van-e töltve, hogy ha bármi történik, azonnal kéznél lehessek, de a gyerkőc még nem kapkodta el a világrajövetelt.
Amíg a lányok elvoltak, mi Rickkel söröztünk, aki elmesélte, hogy milyen csodás dolog is a tudat, hogy őket is belátható időn belül meglátogatja a gólya. Egyet is értettem vele, bár kicsit rossz volt, hogy én nem lehettem Kristennel az első pillanattól kezdve.
Szerelmem és barátnője csak jóval este tíz után toppantak be ezen a napon, mire már fél hullára aggódtam magam. És az sem dobott a hangulatomon, amikor megláttam kedvesem sápadt arcát. Ráadásul Jenny támogatta…
