26. fejezet
(Rob)
Nem akartam elhinni, hogy Mike még itt sem bír minket békén hagyni. Már épp azon voltam, hogy fogom magam, kikapom Kristen kezéből a telefont, és a barátságukra fütyülve jól beolvasok a kis görénynek, amikor szerelmem olyasmit cselekedett, amit álmomban sem gondoltam volna. Legalábbis nem ilyen kivitelezésben.
Ahelyett, hogy felvette volna, az ajtó felé indult vele. Egy pillanatra fordult csak vissza.
- Öhm… Ideadnád a kocsikulcsokat? – kérdezte elgondolkodva.
Egy pillanatra végigsöpört rajtam a félelem. Ha most el akar menni, akkor nem tartóztathatom, de mégis abban reménykedtem, hogy tévedek.
- Miért kéred? – gyanakodtam, mielőtt teljesítettem volna a kérését.
Közben persze a zsebembe nyúltam a kulcsokért. Ekkor viszont elmosolyodott. A mobilja még mindig ciripelt, de ügyet sem vetett rá, csak nyújtotta a kezét. Belepottyantottam a kulcsot, mielőtt felelt volna.
Aztán követtem az autóig. Már azt terveztem, hogy elé ugrok, ha most tényleg beül és el akar hajtani, de legnagyobb meglepetésemre a csomagtartó felé indult. Kinyitotta, beledobta a telefont, majd lecsapta a fedelet, és mellettem elhaladtában visszaadta a kulcsokat.
Visszajátszottam magamban a jelenetet, hogy tényleg jól láttam-e, de az autóból szóló csörgés meggyőzött, hogy nem képzelődtem. Visszamentem Kristen után a házba. Ő már a vacsorának valót szedegette elő a zacskókból, mindent élvezettel megszimatolva.
Megálltam mellette.
- Ezt… most… nem értem – mondtam.
Felém fordult, végigsimított a mellkasomon, majd az övembe kapaszkodva még egy lépéssel közelebb invitált magához. Léptem.
- Nem akarom, hogy bárki, vagy bármi megzavarja a kiruccanásunkat – mondta szerelmesen mosolyogva.
Annyira jólesett. Nemcsak a mosolya, hanem az iménti cselekedete, hát még annak az oka.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – viszonoztam arcjátékát, miközben magamhoz húztam, és megpusziltam a halántékát.
- Ma még nem – évődött rögtön.
Pedig tényleg. Az érzések olyan intenzitással lepték el az egész lényemet, hogy csak nehezen tudtam türtőztetni magam, hogy ne kezdjek el fohászkodni minden feljebbvaló hatalomhoz amiatt, nehogy valaha egyszer el kelljen őt veszítenem. Azzal ugyanis a létemet biztosító oxigéntől fosztanának meg.
- Pedig szeretlek – mondtam, elég elcsépeltnek érezve a szót ahhoz, amit valójában éreztem.
A szájára is adtam egy puszit, de a gyomra korgása megakadályozott, hogy jobban belemélyedjünk a dologba. Elengedtem hát, és segítettem neki kipakolni. Másnapra is hoztam alapanyagokat, gondoltam, most én fogom majd tanítgani, nem pedig Aaron.
Így is történt. Minden nap közösen rittyentettünk össze valami finomságot, persze őt szigorúan ülésre kárhoztattam, mert újabban elég gyakran panaszkodott hátfájásra. Időnként – főleg este, a közös fürdőzést követően – megmasszíroztam, amiből rendszerint szerelmi játék kerekedett. Eszemben sem volt megfosztani magam tőle, és őt sem az élvezettől.
Most hogy már tudtam, hogyan éreztessem vele még inkább, mennyire csak ő kell nekem, és senki más, nem volt gond ezen a téren sem. Élveztük egymást, és egymás társaságát. De a szürke hétköznapok lassan közeledtek.
Meg az újév is, amit még valódi otthonunktól távol töltöttünk. Kristen felhívta a szüleit Amerikában, persze még az év utolsó napjának délutánján, hisz számolni kellett az időeltolódással.
Addig én is elcsevegtem kicsit a családommal, és még Rickékre is rátelefonáltam. Akik legnagyobb döbbenetemre egy szuper hírrel örvendeztettek meg. Szerelmem még telefonált, amikor a fülébe súgtam, hogy Jenny babát vár, mire felsikkantott, és majdnem kiejtette a kezéből a mobilomat – az övé tönkrement a csomagtartóban töltött hét alatt, amit mínuszokban volt kénytelen tölteni.
- Bocs, anyu! Képzeld, Jenny is terhes – ujjongta el neki rögtön a jó híreket. - Én jól vagyok… Nem, még odébb van az időpont, amire kiírtak. Legalább másfél hónapig még nem lesz semmi… - mesélte neki.
A nappaliban ültünk, ahol szintén volt egy kandalló, és miután délután sikerült ezt is begyújtanom, élveztük a pattogó fahasábok hangját, valamint a perzselő meleget, amit ontott magából. Türelmesen kivártam, mire életem figyelme újra osztatlanul az enyémmé válik.
- Mikor, hogyan?! Mesélj! – követelte, amint lerakta a telefont.
Elmeséltem neki, amit Rick mondott. Hogy már az elutazásuk előtt sikerült összehozni a babát, csak eddig nem vették észre. Jenny csak a stressznek tudta be, hogy nem menstruál, pedig a gyerek „hibája” volt. Most viszont madarat lehet velük fogatni.
Kristen úgy megörült a hírnek, hogy engem jutalmazott ezernyi csókkal. Ezúttal a kanapét avattuk fel, bár épp a hátralevő másfél hónap miatt féltettem őt egyre jobban. Mégis igyekeztem maradéktalanul eleget tenni a kívánságainak az ágyban is – mert azon kívül egyértelműen ezen dolgoztam.
A két hét alatt, amit Worthingben töltöttünk, az utolsó pár napon kezdett el csúnyán köhögni csak, ami viszont külön aggodalomra adott okot. Lázas azonban nem volt, így nem rohantam vele rögtön a kórházba. Azt azonban kikötöttem, hogy amint visszaérünk Londonba, azonnal felkeressük az orvost. Nem is tiltakozott.
(Kristen)
A Worthingben való tartózkodás alatt újra olyan közel sikerült kerülnünk egymáshoz, mint például Malibun, vagy még jóval azelőtt nem messze innen, Brightonban. Minden egyes alkalom ugyanilyen emlékezetes volt. rádöbbentem, hogy a tenger kell ahhoz, hogy mi igazán boldogok legyünk.
Mégsem mertem kezdeményezni, hogy költözzünk ide végleg, mert akármennyire is megszerettük ezt a kis rejteket, amely most már csak a miénk, Robnak Londonban volt a családja, a munkája, és én egyiktől se szerettem volna elszakítani. Így hát nehéz szívvel hazautaztunk újév harmadnapján.
Otthon még volt egy pár napunk kettesben, mielőtt újra dolgoznia kellett volna menni, ezt együtt töltöttük, édes kettesben. Aztán kedden Jenny „vigyázott” rám. Áthívtuk Aaront, Iant, Lizzyt, és csaptunk egy görbe estét. Azaz csak ők, én továbbra is tartózkodtam az alkoholtól. Aaronra viszont nem gyakorolt túl jó hatást. Megkörnyékezett ugyanis.
- Minél jobban a vége felé jársz, annál szebb vagy, Kris – közölte egyszer, mikor a konyhába mentem valami harapnivaló után nézni.
Észre sem vettem, hogy utánam jött. Azt sem, hogy egész közel lépett hozzám.
- Aaron, állj le – szóltam rá nevetve, mert nem vettem komolyan.
- De, pedig így van – bizonygatta.
Tovább kutakodtam a szekrényben, nem foglalkoztam vele igazán.
- Csak sokat ittál… És rémeket látsz – ráztam le végül, és megfordultam, hogy visszainduljak a többiekhez, de Aaron túl közel lépett, nem tudtam volna úgy kikerülni, hogy ne érjek hozzá. Így megtettem. A mellkasára tapasztottam a tenyerem, hogy eltoljam, de megfogta a kezem, és csókokkal hintette tele.
Zavarba jöttem, és elpirultam. Kirántottam a kezem az övéből, és elléptem mellőle.
- Hagyd ezt – szóltam rá.
- Hát hagyod, hogy szerelmes szívem elvérezzen? – rogyott térdre mögöttem.
Meghökkenve megfordultam, és csodálkozva rábámultam.
- Aaron… Hagyd ezt – ismételtem.
Ekkor meggyőzően eljátszotta, hogy vérző szíve következtében bele is hal a fájdalmakba, mert összerogyott a konyhakövön, és úgy maradt. Otthagytam, gondoltam, majd megunja. De még fél óra múlva sem került elő. Iant kértem meg, hogy nézze meg, él-e még a testvére.
Megnézte. Élt. Csak elaludt.
- Sose bírta a piát – mondta a színjózanabbik iker, holott ő is elég rendesen fogyasztotta a szeszt az este során.
Amikor Rob hazaért, nem kérdezett semmit, hogy mi ez a házibuli, amit rögtönöztünk, szó nélkül segített áthurcolni Aaront a szomszédba – jobban mondva kipaterolni végre tőlünk.
És kissé feszültnek tűnt. Féltem, hogy azért haragszik, mert áthívtuk a többieket, de nem mondta el magától, így végül vacsora után rákérdeztem, mi baja van.
- Csak… Dylan – mondta röviden.
Nos, amit eddig tudtam Dylanről, azzal továbbra sem lopta magát a szívembe, ezért kifaggattam szerelmemet, hogy bővebben mi is a gond.
- Kitalálta, hogy álljunk össze többen egy csapatba.
Ebben én nem nagyon találtam kivetnivalót, ezért nem is értettem, mi a baj.
- És?
- És Kathyvel kell majd együtt játszanunk – vallotta be aztán kelletlenül.
Elsápadtam, de csak egy pillanatra, mert a hangsúlya meggyőzött róla, hogy mennyire nem akarja ezt, arról meg főleg, hogy nem az ő ötlete volt. Mégsem felejtettem el azt a régi esetet.
De igyekeztem felülemelkedni a múlt kísértetein, és nem borulni ki amiatt a tény miatt, hogy Rob ezentúl heti két napot fog tölteni egy másik nővel, akinek ő régen csak jelentett valamit, ha a nyakába akaszkodott. Higgadtan megpróbáltam meggyőzni arról, hogy nem csinálok belőle problémát, ne aggódjon.
Erre rám nézett, csodálkozva és kicsit hitetlenkedve, aztán magához ölelt, felkapott a karjaiba, és meg sem állt velem a hálóig. Lassan vette le a ruháimat, a sajátjaitól viszont villámsebesen szabadult meg. Utána az ágyra heveredtünk, ő pedig csókokkal borította a testem. Mindenütt éreztem az ujjai és nyelve simogatását.
Órákkal később, mikor már mindkettőnk szenvedélye maradéktalanul kielégüléshez jutott, lágy cirógatások közepette kérdeztem meg, mire föl volt ez a váratlan szerelmezés.
- A bizalmadért, amit lehet, hogy meg sem érdemlek – felelte boldogan csillogó szemekkel.
A tekintete nem, de a szavai megijesztettek, és új táptalajt biztosítottak a féltékenységemnek. Elhúzódtam tőle.
- Meg sem érdemelsz? Hogy érted ezt? – firtattam.
- Öhm… csakúgy mondtam.
- Rob, csakúgyból nem mond ilyent az ember, szóval ki vele, mit műveltél Kathyvel?! – A végét már szinte kiabáltam.
Közben az ágyból is kiszálltam, és magamra kaptam a köntösömet. A pánik egyre jobban elhatalmasodott rajtam, nem tudtam megállítani, vagy visszafojtani a hirtelen jött „rohamszerű” állapotot.
- Semmit nem csináltam vele – felelte életem párja, gyermekem apja, de a pillantása már inkább csak óvatos volt, nem szerelmesen boldog.
Ekkor fájdalom hasított a hátamba, és le kellett ülnöm.
- Jól vagy? – aggódott ijedelmem kiváltója, és közelebb kúszott hozzám az ágyon.
- Azt hiszem…
Gyorsan utánaszámoltam, és biztosan tudtam, hogy ez még nem lehet a baba… Azaz csak reménykedtem, hogy nem lesz részem egy koraszülésben. Erre még nem voltam felkészülve!
