(Kristen)
Még tíz napunk maradt a nászútból. Ezt soha nem álmodott boldogságban töltöttük.
Olyan túl tökéletesnek tűnt minden, hogy szinte valószerűtlennek hatott bármi, ami hétköznapi. De mint mindig, ahányszor elmenekültünk a világ elöl, most is tudtuk, hogy ennek is vége lesz. Mégsem siettettük.
Rob egy korábbi ígéretéhez híven minden nap megkérte a kezem, a létező legkevésbé várt pillanatokban. De ez volt benne a szép. Így sosem lett elegem belőle.
Sőt, elérte azt, hogy egyre nagyobb lelkesedéssel mondjak igent. Ez fel is tűnt neki, és egyik este szóvá tette.
- Hogyhogy most már egyáltalán nem tiltakozol?
Épp a bungaló körüli lagúna kristálytiszta vizében hűtöttük magunkat egy kiadós, egész napos szerelmezést követően, pihenés céljából tartva a három lépés távolságot.
Most ezt szeltem át egyetlen karcsapással. Rob testére fontam magam, karjaimat a nyaka köré, lábaimat a derekára kulcsolva.
Habozás nélkül húzott ő is magához. Meglepve tapasztaltam, hogy a vágya azonnal újraéledt. Meztelenek lévén nem is mertem arra gondolni, hogy ennek én lehetek az oka, bár a víz jótékonyan eltakarta újabban rohamos iramban növekedő pocakomat.
Mégsem azt a kérdést tettem fel, hogy „hogyhogy még most is ennyire kívánsz?”, hanem egy másikat.
- Miért akarod ennyiszer hallani a választ?
- Mert amikor először megkértelek, nem mondtad ki.
Emlékeztem. Épp egy ehhez hasonló holdas-csillagos éjszaka volt a malibui tengerparton. És valóban nem voltam túl konkrét akkor.
Mert azt gondoltam selejt vagyok, aki nem méltó Rob szerelmére. Mert gyerekem sem lehet. Pedig amikor hagytam, hogy az ujjamra húzza a gyűrűjét, még nem mertem remélni, hogy a sors végül megkegyelmez nekünk ebből a szempontból is.
- Másodszor már kérdés nélkül mondtam igent - emlékeztettem elfúló hangon Párizsra.
- Igaz, mégis szeretem hallani... - felelte rekedten a vágytól.
Aztán el is vesztettem a fonalat, mert az ujjai a lábam közé vándorolva előcsalogatták belőlem azt a vágyamat iránta, amelyet sosem tudtam volna - még ennyi idő elteltével sem - megszokottnak tekinteni, holott a pár nappal előbb történt vallomásainkkor szóba került, hogy ez az egyik félelme. Nem nevettem ki miatta, hiszen magam is tartottam tőle, egyszer rám fog unni. De ennek nem most volt itt a pillanata.
Most ujjait mélyen belém fúrva csalogatta elő belőlem a könyörgésemet, amit meghallva hagyta, hogy kőkeményre merevedett testét vezessem magamba.
A hold és a csillagok az éjszaka kukkolóiként nem lankadó ölelésünkre vetették fényüket, némán szemlélve és hallgatva gyönyörünket.
(Rob)
Tartottam tőle, hogy a Marcus-Yvette-eset után nem tudom majd meggyőzni Kristent az érzéseimről, melyekkel iránta viseltetek, de sikerült. És mindennél csodásabb napokat töltöttünk együtt aztán.
Az utóbbi időben viszont egyre többször láttam spontán elsápadni, mintha megszédült volna. Mindig nyíltan rákérdeztem, de csak annyit mondott, hogy hirtelen állt fel, mozdult meg, vagy bármi hasonló, amúgy jól érzi magát.
Ezt kerek négy napig fogadtam el kifogásként, de rajta tartottam a szemem. Aztán mikor egyik délután Kristen elaludt, kerestem egy orvost, és a bungalóba visszatértünkkor a tiltakozása ellenére megvizsgáltattam vele.
Érte éppúgy aggódtam, mind a gyermekünkért. Most már mindketten hozzám tartoztak, az életemet jelentették, mégis az ő állapota nyugtalanított jobban jelen pillanatban.
Az orvos szerencsére jól beszélt angolul, így hamarosan különböző vizsgálatok elvégzése után kijelentette, hogy a kismamának semmi egyéb baja nincs azon kívül, hogy a vérnyomása esik le, vagy szökik túl magasra időnként. A kérdésemre, hogy mit tehetnénk, nem kaptunk konkrét választ, szimplán csak annyit mondott: több pihenés, kevesebb izgalom.
Kristen belepirult az orvos szavaiba, aki ezt szerencsére nem látta, mert felém fordulva beszélt, én viszont igen, és alig bírtam visszafojtani a nevetésem. Mégis, miután elment, szigorúan meredtem kedvesemre.
- Ezentúl kevesebb izgalom, több pihenés – határoztam meg a szabályokat.
Tettetett csalódottsággal játszotta el, ahogy lelkileg összeomlik a szavaim hallatán, de mielőtt egy látványos ájulást is produkált volna, érte nyúltam, és magamhoz húztam.
- Fontosak vagytok nekem. Nagyon – nyomatékosítottam az iménti kérésemet-parancsomat.
- Tudom – mondta, és a nyakam köré fonta a karjait. – De nem volt szép tőled, hogy orvul rángattad ide a dokit… - tette hozzá homlokráncolva.
- Magadtól úgysem jöttél volna el velem hozzá.
- Ez igaz – húzta el a száját. – De hidd el, ha nagyon rosszul lettem volna, akkor mindenképpen elmegyek úgyis.
- Én nem akarom, hogy addig várj, amíg nagyon rosszul nem leszel… Féltelek, Kristen – magyaráztam halkan.
Meghatottság csillant a szemeiben, és újra szorosan átölelt. Én meg vissza őt.
- Tudom, és köszönöm, de biztos lehetsz benne, hogy én sem akarok rosszat a picurkának.
Fel is hívta ezzel a figyelmemet arra, hogy komolyabban vegyem ezentúl a rájuk való vigyázást. Akármilyen élvezetes is vele a szex például, újra meg kell tanulnom visszafogni a vágyaimat, hogy kellő időt hagyjak nekik a pihenésre.
Ehhez a döntésemhez tartottam is magam, bár cseppet se volt könnyű dolgom, Kristen ugyanis maga volt a kétlábon járó, megtestesült csábítás. Aki másnapra megint jobban lett, és lépten-nyomon kísértgette az önuralmamat.
Egy idő - nagyon kis idő - múlva már nem is akartam neki ellenállni, ő pedig minden elhatározásom leigázása feletti győzelmében ki is használta a megcsappant akaraterőmet. Amely nemcsak megcsappant, hanem kínzó vágy formájában fel is erősödött iránta.
Megadtam magam. Neki és ősi ösztöneimnek egyaránt.
Ahányszor azonban szédülni vagy sápadni láttam, könyörtelen szextilalmat rendeltem el a nap hátralevő részére, még a kunyhóból se engedtem ki, nehogy a hőség ártson neki. Ez szerencsére ritkán fordult csak elő. Azt viszont tudtam, hogy amint hazaérünk, felkeresünk egy szakembert, aki használhatóbb tanácsokkal is el tud látni ilyen esetekre, mint az itteni doki.
A „bezárt” napokat sem töltöttük tétlenül, rengeteget beszélgettünk. Végre megtudtam, mi Kristen kedvenc színe, könyve, filmje, mi vitte anno a színészkedés felé.
A családjáról, a gyerekkori emlékeiről is sokat mesélt. Cameront ugyan már nem kellet bemutatnia, az elmondása nélkül is voltak róla sejtéseim, hogy ő mindig valamiféle védelmező szerepet töltött be mellette - ezt nekem is alkalmam volt tapasztalni.
Egy másik böjtös napon én meséltem neki magamról, bár közel se tartottam olyan érdekesnek az életem, mint amilyen az övé volt szerintem. Ennek ellenére is szinte láttam, hogyan jegyzeteli az agyában a legunalmasabb kis infókat is rólam.
És újfent eltépelődtem azon, mit is akarhat ő, aki minden szempontból tökéletes, egy magamfajtától. A tekintete csillogása mégis elhitette velem, hogy valami bizarr és érthetetlen oknál fogva tényleg én kellek neki. Elhittem, de rettegve féltem a pillanattól, amikor majd egyszer - lehet, hogy csak hónapok vagy évek múlva - rádöbben, hogy valami (netán valaki) másra van szüksége.
Jelenleg még tudtam, és éreztem, hogy szeret. Én is viszontszerettem őt. De nem lehettem biztos benne, mikor változik ez meg a részéről. Magam miatt nem aggódtam. Nem kértem volna ugyanis feleségül, ha nem életfogytig akartam volna őt magam mellet tudni.
Ezekkel a gyötrő gondolatokkal húztam öt magamhoz ezen az estén, és miközben álomba simogattam, a szüleim kivételes példája lebegett lelki szemeim előtt. Azzal nyugtattam magam, hogy ők közel harminc éve szeretik egymást, elmondásuk alapján ugyanolyan mértékben, mint a kezdet kezdetén.
Kristen szüleiből már nem voltam ilyen perfekt, de rajtuk is észrevettem egy igen erős kötődést, amely arra engedett következtetni, hogy ne adjam fel a reményt…
Kristen nyöszörögni kezdett álmában, én meg fülelni kezdtem, hátha mond valamit, de csak mintha Vic nevét motyogta volna többször.
Nem értettem mást, ezért megfejteni sem tudtam, miért álmodik a nővéremmel. De legalább nem rémálma volt, következtettem ki abból, hogy hamar befejezte a motyogást, és megnyugodott.
Sőt mi több, kényelmesebben elvackolta magát a karjaimban, majd egy elégedett sóhajjal pihent tovább.
Meghatott, hogy még alvás közben is biztonságban érzi magát mellettem, holott minden oka meglenne rá, hogy utálja az összes férfit. Ehelyett velem van, megbocsátotta mindazt, amiket én is elkövettem ellene, hozzám jött feleségül, nap, mint nap kimondja az igent - bár nyilván már unja, hogy ezzel zaklatom, ezért megfogadtam, ezentúl csak hetente fogom megkérni -, és a gyermekemet hordja a szíve alatt.
Aki a legcsodásabb kisbaba lesz, akit valaha is hordott a hátán a föld.
Eltűnődtem, vajon mivel érdemeltem ki ezt a sok boldogságot, de egyik nagy nehezen koholt okot se találtam megfelelőnek.
Mégse voltam képes elengedni Kristent, hogy lehetőséget adjak neki megtalálni azt a férfit, aki méltóbb nálam a szerelmére. Ennél sokkal önzőbb voltam. És meg akartam tenni mindent a boldogságáért, remélve, hogy egyszer majd rászolgálok minderre.
Addig pedig szimplán csak élvezem a helyzetet, döntöttem el, majd én is elégedett álomba merültem szívem dobbanásával a karjaimban.
