286. fejezet (Rob)
A fájdalom futótűzként söpört végig az egész testemen, hogy felemésszen. Boldogan adtam át magam neki, hisz ez a megváltást jelenthette azok után, hogy elvesztettem az egyetlen személyt, akit tiszta szívemből szerettem.
Aztán hirtelen valaki vállon ragadott, és megrázott. A nevemet hallottam. Hátranéztem, de nem volt ott senki. Inkább minden elsötétült.
- Rob, ébredj! – hallottam többször Rick nem túl kedves, sem barátságos hangját, de semerre nem láttam őt.
A sötétség egyre nagyobb lett. Visszafordultam Kristen felé, de már őt sem láttam.
De Rick arra kért, ébredjek. Ez elgondolkodtatott. Megpróbáltam kinyitni a szemem, holott tudtam, hogy az nyitva van.
Mégis sikerült, és az új házunk erkélyén találtam magam. Arra jutottam, hogy biztos miután rátaláltam szerelmem holttestére a kádban, ide jöttem, és elaludtam. De Rick nyugodtnak és csupán álmosnak tűnt. Mintha ő nem látta volna a szörnyűséget. Amiről most önkínzás gyanánt magam akartam újra meggyőződni.
Sajgó szívvel álltam fel a székből, amelyben elaludtam, és a házba rontottam az erkélyajtón keresztül. Ami legnagyobb megdöbbenésemre üres volt. Sehol egy bútor, sehol semmi jele annak, hogy itt már lakna valaki.
A fürdő felé indultam, és még a kádat sem láttam benne.
- Mit művelsz? – jött utánam Rick, és a szemét dörgölgette.
- Itt volt – nyögtem, és a kád helye felé mutogattam.
Aztán a homlokomra csaptam, és a hajamba túrva hülyéztem le magam gondolatban. Hisz akkor az egész csak egy álom volt…
- Mennyi az idő? – kérdeztem féléber barátomat.
- Hajnali kettő múlt. Kristen a legszebb álmomból ébresztett az imént, hogy még mindig nem értél haza.
- Ne haragudj, és kösz – mondtam neki gyorsan, és további szócséplés helyett lerohantam az emeletről.
A kocsimba vágódtam, és padlógázzal indítva száguldottam haza. Útközben minden megfordult a fejemben, amit az elmúlt órák alatt a tudatalattim által átélni voltam kénytelen.
Elsősorban attól tartottam a legjobban, hogy egy sötét, csendes házba érkezem haza, mint ahogy álmomban is. A továbbiakat egyelőre nem mertem magam elé idézni. Félelmeim ellenére alighogy leállítottam a motort a felhajtón, feltéptem az ajtót, és a bejárat felé szaladtam, amit Kristen nyitott ki előttem.
És meglehetősen élőnek tűnt.
A megkönnyebbülés mázsás kőtömböket szakajtott le rólam, de amíg nem bizonyosodtam meg róla, hogy valóban semmi olyasmi nem történt, amit összeálmodtam, nem voltam egészen nyugodt.
Jól megnéztem a nyakát, majd a csuklóin kerestem az álombéli sebeket, de semmi. Utána magamhoz húztam, és éreztem, milyen hevesen ver a szíve. Ez adta meg a végső bizonyítékot.
- Istenem – suttogtam. – Jól vagy? – kérdeztem rá szóban is arra, amit láttam.
Éreztem, hogy Kristen bólint a karjaimban, mire ráeszméltem, hogy talán túl szorosan tartom, és ez a babának sem lehet kellemes. Bár még picike volt…
Gyorsan végignéztem kedvesem testén, és fel kellett tennem még egy fontos kérdést.
- És a kicsi? – estem majdnem vissza abba a kétségbeesésbe, amelyben nemrég voltam.
- Velünk minden oké, de veled mi van? – bólintott ismét, majd értetlenkedett szerelmem.
Vettem egy pár mély levegőt, hogy végleg elűzzem a rémképeket, amelyek nem akarták elhagyni az elmémet, de az, hogy láttam, tapintottam és illatoltam szerelmemet, megakadályozta, hogy kételkedni kezdjek a valóságban.
Ezúttal gyengédebben húztam magamhoz.
- Most már semmi – feleltem halkan, aztán behúztam magunk mögött az ajtót, és a házba lépve óvatosan körülnéztem.
A villanyok égtek, minden normálisnak és rendezettnek tűnt. Kristen gyanakodva követte minden lépésemet. Először a nappalit vettem szemügyre, ahol szintén rendben találtam mindent. Ahogy a konyhában is.
Én sem tudtam volna megmagyarázni, miért csinálom ezt, de gépiesen jártam végig a helyiségeket. Ami kedvesemnek is feltűnt.
- Keresünk valamit? – kérdezte.
Tagadólag megráztam a fejem, és tovább húztam volna magammal az emelet felé, de lecövekelt, amivel engem is megállásra kényszerített. Kíváncsian ránéztem, és még mindig alig mertem elhinni, hogy az egész egy rémálom volt.
- Azonnal mondd el, mi történt, megijesztesz – parancsolta, vagy inkább kérte tanácstalanul, egyre növekvő félelemmel a hangjában.
Elszégyelltem magam, amiért még őt is sikerült megrémítenem, ezért lehajtott fejjel kértem bocsánatot. Kicsit közelebb léptem hozzá, és megint óvatosan magamhoz öleltem.
- Csak véletlenül elaludtam, épp mielőtt hazaindultam volna, és… - vallottam, de egy félénk mosollyal igyekeztem elhárítani, hogy azt is el kelljen mondanom, miket álmodtam.
Kristen megsimogatta az arcom, mire önkéntelenül rápillantottam.
- Szörnyű rémálmom volt – nyögtem. – De inkább nem mesélem el.
- Hátha úgy könnyebb… - próbált meggyőzni, de nem akartam, hogy ő is tudja.
Ahogy viszont a szemébe néztem, megláttam valamit a tekintetében, ami mégis arra sarkallt, hogy röviden összefoglalva osszam meg vele.
- Te és a baba… Meghaltatok.
Kristen lélegzete éppúgy elakadt, mint az enyém is megint, ahogy lelki szemeim ismét elém vetítették a borzalmas képsorokat, de szerencsére nem firtatta a részleteket. Ehelyett a nyakam köré fonta a karját, és mélyen, enyhén megriadva a szemembe nézett.
- Nem fogunk meghalni. Csak álom volt.
- Nem akarom, hogy valóra váljon. Ezentúl soha nem hagylak magadra egyetlen percre sem! – mondtam szenvedélyesen, és komolyan is gondoltam.
Ő erre azzal jött, hogy ez nem egészen megoldható, de ebből az elhatározásomból nem engedtem.
- Majd Jenny, Vic, vagy Liz velem lesznek, ha te éppen nem. Nyugi! – próbálta eloszlatni továbbra is az aggodalmaimat.
Kevés sikerrel, de be kellett látnom, hogy igaza van. Egyelőre azonban nem akartam más lehetőségekre gondolni, csak arra, hogy tényleg minden percben biztonságban tudhassam őt.
Kristen újra végigsimított az arcomon, majd egy csókért nyújtózkodott. Megkapta, és az íze máris feledtetni kísérelte velem a szörnyűségeket. Sikerrel. Már nem számított semmi más, csak az, hogy minden tökéletesen rendben van, és együtt vagyunk. És ők élnek. Mind élünk.
A karjaimba kaptam, és mielőtt a háló felé vittem volna, ahova a legjobban akartam most, végigsétáltam vele a házon, hogy az egyik szabad kezével sorra leoltsa a vakítóan izzó lámpákat. Ezután irányultam csak az emelet felé, és a hálószobába lépve egyből az ágy közepére tettem őt.
A csodálkozóan kérdő tekintete ellenére nem feküdtem mellé, de egy pusziért még lehajoltam.
- Gyorsan lezuhanyzok – suttogtam. – El ne moccanj innen.
Kristen vágyódó pillantással nézte végig, ahogy levetkőzök, és én is hasonló, ha nem erősebb érzelmektől és vágytól fűtve néztem végig rajta rá közben. De erőt vettem magamon, és a még maximálisabb felébredés érdekében a fürdőbe mentem.
A víz először jéghidegen zubogott rám, de ettől legalább máris magamhoz tértem. Alighogy melegebbre állítottam, abban a pillanatban nyílt a fülke ajtaja. Hátrafordultam, és végtelenül megörültem neki, hogy szerelmem ezúttal nem fogadott szót, hanem utánam jött. Inkább reméltem, hogy a jövőben engedelmeskedni fog, bár tudtam, hogy nehéz lesz rábírnom arra, ne maradjon egyedül. De ezeket a gondolatokat most későbbre halasztottam.
Még végig sem tudtam nézni rajta, a karjaim önálló akaratra keltek, és rögtön magamhoz húztam őt a langyos vízsugár alá. Az ajkai után kutattam, és amint rátaláltam, egy újabb vérpezsdítő csókkal folytattam a csábítást. Azaz csak szerettem volna, de Kristen megelőzött. Vagyis inkább előrébb járt…
Végigsimított a mellkasomon, megkarcolgatta a körmével a hasamat, mire az összes izmom megfeszült, majd a vágyaim bizonyítékára kulcsolta az ujjait. Az érzés elárasztott, és akaratlanul is felnyögtem a kéjtől, amikor ütemesen simogatni kezdett.
Újabb csókért hajoltam fölé, mert oxigénhez már képtelen voltam hozzájutni. Legalább belőle akartam még többet. Eközben a testét végigcirógatva a feneke alá nyúltam, és felemeltem.
Kristen a fülke falának dőlt, majd a lábaival körülfogta a csípőmet. A szenvedélyem mértékével ellentétesen igyekeztem óvatosan bánni vele, ahogy lassan a magamévá tettem.
Ő is nyöszörögni kezdett, amint mozogni kezdtem benne, és egy mély, tudaton kívüli, de szerelemmel teli pillantást váltottunk.
Utána újabb csókban egyesültek ajkaink, és testünk is ismét elveszett egymásban. Elfúló lélegzettel, és szapora szívveréssel közeledtünk a mindent elsöprő csúcsok felé, amelyet csaknem egyszerre sikerült meghódítanunk.
Míg újabb érzéki becézgetések közepette lemosdattuk egymást, mindkettőnk alig csillapodott vágya életre kelt, de a hálóban adtuk át magunkat szerelmi játékuk megállíthatatlan sodrásának, és csaknem hajnalig szeretkeztünk.
A reggel első fényei már bekukucskáltak az ablakon, amikor szerelmem elszenderedett a karjaimban, miután motyogva vallott szerelmet többször is. Én egyelőre nem tudtam, de nem is akartam elaludni, mert féltem, hogy újra rám támadnak a lidércek.
Inkább azon kezdtem gondolkodni, miért sorakoztatta fel előttem a tudatalattim vagy a véletlen mindazon borzalmakat, amelyeket soha nem szerettem volna átélni. Talán épp azért, hogy figyelmeztessen velük…
Amire nem lett volna szükség, anélkül is tudtam, mit veszíthetek, ha Kristennel és a babával akármi történik. És nem akartam a valóságban is átélni. Elhatároztam, hogy akármennyire is ellenzi kedvesem, óvni fogom minden lépését a szülésig, és azon túl is… Mindörökké.
