4. fejezet
(Rob)
Cameron szerencséje az volt, hogy ügyet sem vetett a közlekedési szabályokra. Na meg persze az is, hogy nálam sokkal jobban ismerte a várost. Különben rég kidobtam volna a kocsijából, hogy azt halálra hajszolva még örültebb tempóban siessek Kristenhez.
Alig negyedóra múlva csikorgó gumikkal fékezett le egy hatalmas park mellett. A minket követő rendőrök nemkülönben.
- Menj, őket majd én elintézem - mondta.
- De merre induljak?! - estem majdnem kétségbe.
- A tó mentén. Biztos ott lesznek valahol.
Még be sem fejezte, már kiugrottam a kocsiból, és a rám kiáltó zsarura ügyet sem vetve indultam arra, amerre a tavat sejtettem.
Hamar ráakadtam Kristenékre, akik egy padon ültek.
Mike mázlija abban nyilvánult meg, hogy egy ujjal sem ért hozzá. Szerelmem viszont mindkét kezét a hasára szorította, és szívet tépően zokogott. A futástól lihegve rogytam térdre előtte, de hozzányúlni egyelőre én sem mertem.
- Mi történt, kicsim? - nyögtem.
Kristen rám emelte könnyes tekintetét, amelyben legnagyobb meglepetésemre öröm csillogott.
- A babával van valami? - faggattam tovább.
Most legnagyobb rémületem következett, ugyanis bólintott.
- Azonnal hívj egy mentőt! - parancsoltam Mike-ra, de újabb döbbenet volt soron.
Kristen a keze után kapott, mielőtt felpattanhatott volna. Az Ő keze után! Most mégse álltam neki ezen gondolkodni. Nem is tudtam volna, mert az aggodalom elvette a józan eszemet.
- Nem kell orvos! - szólt rá Kristen.
Már épp le akartam szúrni ezért - hisz nyilvánvaló volt a vészhelyzet -, amikor rám nézett, de továbbra is Mike-hoz beszélt.
- Csak hagyj most magunkra minket, kérlek!
Mike szemmel láthatóan nem szívesen, mégis szó nélkül engedelmeskedett, én pedig még jobban halálra rémültem. Mi az, amit Mike nem hallhat?! Hisz láttam rajta, hogy ő is aggódik.
Észre sem vettem, hogy hangosan is feltettem a kérdést, csak amikor válasz érkezett.
- Mert ami történt, az csak rád tartozik - suttogta szerelmesen.
Úgy éreztem, végképp elvesztettem a fonalat, ha megvolt valaha egyáltalán.
Mellé ültem a padra és most már csakazértis átöleltem.
- Nem értelek - panaszkodtam a magyarázatra várva, amit azonban nem kaptam meg.
Helyette Kristen felhúzta a pólóját, a pocakjára szorította a tenyeremet, és átszellemült-boldogan mosolygott rám.
Én továbbra is ijedten figyeltem öt, arra várva, mikor lesz rosszul, de ez nem következett be. Már épp meg akartam kérdezni megint, hogy mi történt, amikor egy apró mozgást éreztem meg a tenyeremen.
Tágra nyílt szemmel bámultam oda, tán még a számat is eltátottam, de persze nem láttam semmit.
Csak éreztem.
Pillekönnyű kis rúgások voltak ezek, nem több mint öt vagy hat, aztán újra semmi.
Az első óta nem vettem levegőt.
Kristen végigsimított az arcomon, majd adott egy puszit.
- Ez... - csodálatos, akartam mondani, de még nem találtam a hangomat.
- Ez az, amit veled akartam először megosztani.
Nyeltem egy nagyot, és mélyeket lélegeztem.
- Mikor...? - szerettem volna ismét kérdezni valamit, és most már két szótagra is futotta, mégse volt elég.
Meghatódtam, amiért ilyen pillanatnak lehettem a részese, de főként attól, hogy Kristen nem avatott be mást, még a hozzám hasonlóan rémült Mike-nak sem mondta meg, miről van szó.
Most pedig egyszerre sírt és nevetett rám.
Nekem is könnyek csípték a szememet.
- Az utóbbi húsz percben most csinálta ezt harmadszor - felelte az előbb végig nem mondott kérdésemre.
A baba nem moccant újra, mégis anélkül húztam magamhoz az anyukáját, hogy elvettem volna a hasáról a kezemet.
- Köszönöm - suttogtam, megkockáztatván a három szótagot, utána megcsókoltam.
De hiába igyekeztem, nem voltam képes belesűríteni mindazokat az érzéseket, melyek vulkánként törtek fel bennem.
Legszívesebben itt helyben halmoztam volna el milliónyi csókkal Kristen hasát, mégis inkább tekintettel voltam a járókelőkre, akik nem biztos, hogy díjazták volna az előadást. Meg egyébként is, ezt jobb szerettem volna a hálószoba falai közt intézni.
- Nem találok szavakat - öntöttem hangokba a gondolataimat.
Nehezen fogtam fel egyelőre a tényt, ami eddig is nyilvánvaló volt ugyan, most mégis valóságosabbá vált; ott bent, szerelmem teste mélyén tényleg egy új élet növekszik. Hogy titkoljam férfiatlan megilletődöttségemet, kedvesem hajába temettem az arcomat, csak ott mertem elejteni egy könnycseppet.
Rendkívüli tapintattal megáldott sógorom tökéletes időzítésének köszönhetően ekkor szakította félbe az idilli pillanatot.
(Kristen)
Először megijedtem. Ilyesmit még eddig soha nem éreztem és épp a furcsasága adott okot a riadalmamra. Tudtam, hogy ez nem normális dolog, de épp ez a normálatlanság kezdett arról győzködni, milyen természetes is mindaz a sokféle folyamat, amit a terhességem kezdete óta érzek.
Most jött el az a pillanat, aminek valamiért ekkor volt itt az ideje.
A bennem fejlődő kis csöppség úgy döntött, hogy jelet ad a létezéséről.
Eddig is tudtam, hogy nem délibábszerűen hihetetlen és múlékony sem a megnövekedett pocakom, sem a labilis lelki állapotom, a kezdeti rosszulléteim, de még a kívánósságom sem hol a legkülönfélébb ételek, hol pedig a férjem iránt; most értettem meg igazán, hogy ez maga az élet.
A gyermekem megmoccant.
Apró kis nyomásokkal hozta a tudomásomra, hogy öt nem álmodom. A dolog pikantériáját mégis az álomszerűsége adta elsősorban.
A padra rogytam, és a hasamra szorítottam a tenyerem. Könnyeim záporoztak.
Mike-ot valószínűleg halálra rémítettem ezzel, mert ijedt hangon mintha kérdezgetett volna valamiről, miközben mellém ült, de meg se hallottam a szavait.
Kizárólag a testem mélyén zajló történésekre koncentráltam.
Számoltam az apró lökéseket, amelyeket a tenyeremen is éreztem.
- Hívjak mentőt? - értettem meg hirtelen Mike szavait.
Rákaptam a tekintetem, majd heves fejrázással tiltakoztam. Megszólalni még nem voltam képes.
A mobilom viszont ezt a pillanatot választotta a megcsörrenésre.
Riadt társaságom nyúlt érte és vette fel, amint feltűnt neki, hogy nem moccanok.
Rob hangját hallottam a vonal túlsó végén, aztán Mike közölte vele, hol vagyunk.
Épp kérni akartam, hogy azonnal hívja ide, amikor letette és felém fordult.
- Jönnek - mondta.
A faggatásomat viszont nem hagyta abba. Fáj-e valamim, biztos ne keressen-e egy orvost, és így tovább. A viselkedésem legkézenfekvőbb oka azonban nem jutott eszébe.
Ennek örültem, mert nem akartam neki elárulni, mi is történt. Úgy gondoltam, az előjogok a férjemet illetik, és vele akartam először megosztani a hírt.
Szerelmem negyedóra múlva meg is érkezett. Addig a baba még egyszer produkálta az iménti mozdulatsort. Újabb könnyeket csalva ezzel elő a szememből.
Leírhatatlan érzés volt.
Rob, amint megérkezett, Mike-ra ügyet sem vetve borult előttem térdre, de nem érintett meg. keresgéltem a szavakat, hogy is mondjam meg neki, de jobb szerettem volna kettesben intézni ezt az egészet, nem egy parkban, nyilvánosan. Amit a kisbabánk választott megfelelő színhelynek arra, hogy nyilvánosságra hozza a létezését. Legalábbis a számomra.
- Mi történt, kicsim? – nyögte életem párja rémülten.
Örömittasan csillogó szemekkel ragyogtattam felé egy mosolyt, de nem értette, minek örülök. Tovább aggódott.
- A babával van valami? - faggatott.
Bólintottam, de félreérthette, mert máris ráripakodott a szintén ijedt Mike-ra.
- Azonnal hívj egy mentőt!
Ez volt az, amit nem akartam. Mike keze után nyúltam, és megakadályoztam, hogy bárhova is menjen, vagy akár csak a telefonját elővegye.
- Nem kell orvos! – szóltam rá hosszú percek óta először nyugodt hangon. – Csak hagyj most magunkra minket, kérlek! – tettem hozzá.
Mike értetlenkedve, zaklatottan lépdelt odébb. Rob ugyanolyan idegesnek látszott, mint ő, ha nem jobban.
- Ő miért nem tudhatja vajon, hogy mi a baj?! – motyogta szinte csak magának.
- Mert ami történt, az csak rád tartozik – suttogtam neki szerelmesen.
Ha nem láttam volna már kiborulni párszor, biztos lehettem volna benne, hogy most az őrület határán van. Meg kellett akadályoznom, hogy elveszítse a józan eszét, mielőtt tényleg képes, és kórházba cipel.
- Nem értelek – panaszkodta, miközben mellém ült a padra.
Végre meg is érintett, szorosan magához húzott.
Felhúztam a pólómat, megfogtam a kezét, és a tenyerét a hasamra csúsztattam. Rob nem moccant. Ijedt tekintettel figyelte, mit művelek, de nem tiltakozott ellene. Várt. Én is vártam. És gondolatban üzentem a babának, hogy itt van az apukája, köszönjön neki.
Belülről is éreztem, hogy szót fogadott a kis csöppség, és szerelmem arcán is ezt mutatták a jelek: a szeme tágra nyílt, a szája is, és meredten bámult a hasamra, amelyen a keze pihent.
Meghatott, ahogy elállt a szava, sőt, gyanítottam, a szívverése is, mint ahogy az enyém jó húsz perccel ezelőtt, amikor először éreztem rugdalást a testemben.
Végigsimítottam Rob arcán, aztán adtam neki egy puszit, amit nem viszonzott. Még mindig meg volt dermedve.
- Ez... – suttogta, de nem fejezte be, így én tettem meg helyette.
- Ez az, amit veled akartam először megosztani.
Erre nyelt egyet, és többször egymás után mély levegőt vett.
- Mikor...? – kezdte volna megint, újra befejezés nélkül hagyva a mondatot.
Sejtettem, mit akart kérdezni, folytatnia sem volt szükséges, hogy megértsem.
A könnyeim tovább záporoztak, miközben rámosolyogtam. A baba most is hatot rúgott, mint eddig kétszer.
- Az utóbbi húsz percben most csinálta ezt harmadszor – feleltem.
Ekkor láttam csak meg az örömöt az ő arcán is. A mosolya egyszerre volt hitetlenkedő, és varázslatos, mint akit megbabonáztak, úgy bámulta továbbra is a hasamat, ahol persze nem látszódott semmi az előbb sem, csak érződött.
- Köszönöm – suttogta aztán, magához húzott, és megcsókolt.
A csókja mindazokat az érzelmeket tartalmazta, amelyek engem is átjártak, amióta először megmozdult bennem szerelmünk bizonyítéka.
- Nem találok szavakat – súgta aztán.
Ezzel én is hasonlóképpen voltam. Még gondolatban sem tudtam volna megfogalmazni, miket is éltem át ezekben a pillanatokban.
Cameron, rossz szokásához híven ezen legszebb perceinket igyekezett tönkretenni, amint megjelent a színen, Mike-kal a nyomában.
