285. fejezet (Kristen)
A következő másfél héten többször kellett visszafognom Robot attól, hogy gyilkoljon, mint eddig valaha. Azóta a véletlen majdnem-orrabukásom óta, amikor a szomszéd karjaiban landoltam, szinte mindig azt leste, hogy ha kilépek a házból, megjelenik-e, vagy ha nem rögtön, mennyi idő alatt az újdonsült ismerős. Akit Aaronnak hívtak.
Ezt akkor tudtam meg, amikor egyik nap a postaláda felé indultam, és ő éppen ott kocogott el előtte. Amint észrevett, megtorpant, és jó szomszédhoz illően bemutatkozott. Aztán észrevette rohamléptekkel közeledő szerelmemet, és a biztonság kedvéért gyorsan eliszkolt, mielőtt összefuthattak volna.
- Mit akart már megint? – pattogott életem értelme, de megfogtam a kezét, és visszarángattam a házba.
- Nem akart semmit, csak bemutatkozott.
- Aha, és ehhez kellett órákig szorongatnia a kezedet?!
Nem tudtam, hogyan győzhetném meg róla, hogy tökéletes képtelenség mindenféle képzelgése a szomszédunkkal kapcsolatban, de már rég feladtam, hogy féltékenységi kérdésekben ellentmondjak neki. Hogy túlzásba vitte - ezt éppen én túloztam el, mert éppenhogy nem. Amikor viszont "kitört rajta", akkor mérhetetlenül ragaszkodott a saját igazához.
Valahol jólesett az aggódása, mert ez is csak azt bizonyította, mennyire szeret, de egy idő után elengedtem a fülem mellett az ilyen és ehhez hasonló megjegyzéseit. Egy idő után persze ő is mindig észrevette magát, és bocsánatot kért.
- Én bízok benned, félre ne érts – mondta többször. – Csak azokban a pasikban nem bízok, akik ilyen szemeket meresztenek rád.
Én sosem vettem észre az olyan szemmeresztgetéseket, de nem kötöttem bele a dologba.
- Szeretlek – nyugtattam most is, miközben reggeliztünk. – És akárki meresztget rám akármilyen szemeket, én akkor is veled maradok, ideje lenne ebbe beletörődnöd – tettem hozzá, és a konyhaasztalt megkerülve az ölébe ültem.
Rob azonnal átkarolt, és szorosan magához ölelt. Az utóbbi napokban észrevettem, hogy a szerelmét is kifejező féltékenységével ellentétben egyre kevesebbet ér hozzám így, de nem mertem megemlíteni, abban reménykedtem, hogy csak képzelődök.
De most is azonnal elengedett, mielőtt egyetlen csókot váltottunk volna. Felállt, és valami sürgős teendőre hivatkozva kimenekült az ebédlőből. Egyre furcsább lett.
A terhességem negyedik hónapjában jártam, és pár nap múlva tartottuk volna az esküvőt. Viszont ha neki máris baja van velem, vagy nem akar már úgy, mint régen, akkor nem érdemes összeházasodnunk sem, mert úgyis válás lenne a vége.
Összerezzentem a gondolatra, hogy elveszíthetem, pedig a jelek arra mutattak, hogy már nem kíván a nap minden percében. Na jó, ezt én is túlzásnak tartottam volna, de régebben – a kívánós időszakomban – ő is minden alkalommal benne volt a dologban.
Az utóbbi napokban viszont alig napi egyszer voltunk együtt, és azt is kényelmes körülmények közt, az ágyban. Éjjelente úgy ölelt magához, mintha soha nem akarna elengedni, de nappal alig érintett meg egyszer-kétszer.
Először Jennynek említettem meg ezt a problémát aznap, amikor végső ruhapróbára mentünk. Szerencsére még mindig rám jött, és a szabása el is takarta egyre jobban gömbölyödő pocakomat. Miután bepakoltuk a ruhát a kocsiba, Jenny egy cukrászda felé vette az irányt.
Hűvös volt ezen a napon, és kissé megborzongtam a csípős széltől. Barátnőm meg is szidott, amiért csak egy vékony kabátot vettem magamra. Azzal védekeztem, hogy nem tudtam előre, hogy a fél városon fog átcipelni.
Időközben megszerettem Londont, és egyre jobban kiismertem magam a városban. De egyedül nem mertem volna még elindulni akármerre is. kivéve a házunk közelében a környéket, de ott meg Rob kísérgetett, a macsó szomszédok felém irányuló csábításaitól tartva.
Míg Jennyvel a rendelt sütikre várakoztunk, megjelent egy lesifotós, és a cukrászda ablakán keresztül kezdett kattogtatni a gépével. Csak egy bosszús pillantást kapott tőlem, Jenny viszont rettentően élvezte a helyzetet, és kedvesen oda is integetett neki.
Kifejezetten örültem, hogy ő van velem, mert vele talán nem fognak hírbe hozni. Mivel ültem, a hasam se látszott, ami szintén boldoggá tett. Nem szerettem volna magam viszontlátni a címlapokon, hogy vajon kinek a gyerekét várom. Rob már így is teljesen padlón volt a saját agybaja miatt, ami a féltékenységét táplálta.
A fotós lelépett egy idő után, amikor meglátta, hogy nem foglalkozok vele, és a sütijeinket is megkaptuk. Aztán végre kikérhettem Jenny véleményét azzal a dologgal kapcsolatban, ami miatt aggódtam.
- Szerintem csak vigyázni akar rád… és a picire, ne aggódj! – próbálta meg eloszlatni a kétségeimet.
Nem tártam fel előtte, régebben mennyit szeretkeztünk egyhuzamban, mert bár jó barátnők voltunk, ezt nem tudtam volna még vele sem megbeszélni. Mégis láthatta rajtam, hogy nem nyugtatott meg. A villát is letettem, pedig a kedvenc sütim volt előttem.
- Akkor is furcsán viselkedik. Alig érint meg… Magától már meg se csókol! – fakadtam ki, de mielőtt túlságosan felhívtam volna magamra a figyelmet, elhallgattam.
- Nyugi! Két nap múlva összeházasodtok, és mi jön utána?
Úgy nézhettem rá, mint borjú az újkapura, de akkor sem vágtam le, mi jön utána…
- A nászéjszaka! – bökte ki Jenny diadalittasan, mire önkéntelenül is elpirultam.
Ő csak nevetett, és tovább ette a saját adag édességét. Én viszont továbbra is csak piszkálgattam. Elment az étvágyam. Most fogtam csak fel, hogy tényleg össze fogunk házasodni. És bepánikoltam.
Faggatni kezdtem Jennyt arról, hogy mit intézett és hogyan, és ugye tökéletes lesz minden, de csak bólogatásokat kaptam cserébe. Mégis tovább ijedeztem. Mi van, ha valami nem úgy sül el, ahogy a nagykönyvben meg van írva, tépelődtem.
Aztán eszembe jutott a ruha. Majdnem könnyekben törtem ki, ha arra gondoltam, meg sem néztem igazán, és lehet, hogy Robnak nem is fogok tetszeni benne…
Jenny megszeppenve figyelte, hogy egyre jobban elkeseredek, és még a sütit is eltoltam magamtól.
- Kris… - érintette meg a kezem, de elrántottam.
Nem tudtam volna megmondani, mi ütött belém hirtelen, de úgy éreztem, semmi sem olyan lesz, ahogy megálmodtam. Egy kellemetlen érzés kerített a hatalmába, és nem tudtam kitörölni a fejemből.
- Hazamenjünk? – ajánlotta utána Jenny, de igyekeztem összeszedni magam.
Közöltem vele, hogy kimegyek a mosdóba, és rendbe hozom magam, de alig álltam fel, hogy elinduljak, beleütköztem valakibe. Hogy ne zuhanjak el, belékapaszkodtam, de ő is ugyanolyan szorosan tartott. Meglepetten láttam, hogy Aaron az, a szomszédunk.
- Kris, ugye? – kérdezte mosolyogva. Tőlem csak egy bólintásra telt.
- Ajjaj – hallottam Jennyt, de nem figyeltem rá. Kibontakoztam Aaron karjaiból, és kissé elszégyelltem magam, amiért mindig ott kötök ki.
- Vigyázz, hova lépsz – szólt utánam újdonsült ismerősöm, és ahogy hátrapillantottam a vállam fölött, láttam, hogy leült Jenny mellé.
Remek, gondoltam, akkor tőle sem szabadulunk egykönnyen. Mire végeztem a mosdóban, már mégsem volt ott. Meg se kellett kérdeznem barátnőmet, hova tűnt, alig ültem vissza a helyemre, magától avatott be.
- Sietnie kellett, igazán helyes srác… - töprengett el egy pillanatra. – De vigyázz vele – tette hozzá, amivel persze a frászt hozta rám.
- Mi… Miért? – dadogtam.
- Túl sokat kérdezett rólad. És…
- Ééés?
Ezt nem csíptem sose Jennyben. Hogy időnként harapófogóval kell kicibálni belőle a szavakat.
- És lehet, hogy Rob nem alaptalanul féltékeny…
Kezdtem megijedni. Mert eddig nekem sose tűnt fel, hogy Aaron azalatt a pár összefutásunk alatt máshogy nézne rám, mint egyszerű szomszédra. És most ez hiányzott a legkevésbé. Elhatároztam, hogy ezentúl, ha lehet, kerülöm.
De persze az élet nem ilyen egyszerű.
- Amikor a karjaiba omlottál…
- Nem omlottam a karjaiba! – szakítottam félbe, de Jenny folytatta.
- … megint itt volt az a fotós…
Felnyögtem kínomban. Tudhattam volna, hogy lesz, ami beárnyékolja az amúgy sem fényes esküvőt. Eddig csak aggódtam, hogy minden jól sikerüljön két nap múlva, most viszont már rettegtem, hogy lesz-e egyáltalán belőle bármi is.
Ha Rob meglátja a fotót valamelyik újságban, tuti félreért mindent, és soha nem dumálom ki magam ebből a slamasztikából. Jenny felajánlotta, hogy minden követ megmozgat, de nem igazán hittem abban, hogy ez tényleg sikerülni fog neki. Mégis reménykedtem.
Mikor hazaértünk, Rob éppen vacsorát főzött. Bementem hozzá a konyhába, és mielőtt tiltakozhatott volna, átöleltem a derekát, és a hátához simultam.
- Szia – köszönt rögtön, de valamit bőszen kevergetett, úgyhogy egyelőre nem fordult meg.
- Szia – motyogtam.
- Na milyen volt? – kérdezte.
Rémeket kezdtem látni. Először is saját magam bálnaként a ruhában. Aztán a másnap megjelenő cikket a Timesban rólam és Aaronról. Utána életem párját, amint a nászéjszakánkon elfordul tőlem, és nem csinál velem semmit.
Kicsordultak a könnyeim, és inkább én is elfordultam most tőle, nehogy észrevegye. De mivel nem válaszoltam, rám nézett, és letette a kanalat, amivel az imént még kavart valamit.
- Mi baj, kicsim? – ölelt át rögtön.
Az arcomat a mellkasába temettem, és nem tudtam tovább visszatartani a zokogásomat. Az utóbbi hetek esküvői kapkodása, a költözés, a babavárás „örömei”, és nem mellékesen a szeretett férfi általi elutasítás egyszerre sok volt már nekem is.
Nem válaszoltam neki erre a kérdésére sem, de legalább végre bőgtem egy jóízűt. Utána letöröltem a könnyeimet, és Rob ijedt tekintetével nem törődve – úgy gondoltam, ennyi járhat nekem is – közöltem, hogy elmegyek és veszek egy forró fürdőt.
- Biztosan minden oké? – kérdezte szerelmem, arról meggyőzött hangon, hogy semmi sem oké.
De csak bólintottam, és fellépdeltem az emeletre. Félúton hallottam még, hogy Rob szitkozódni kezdett, majd egy csörömpölést hallottam. Bánataim ellenére is elmosolyodtam. A hálóban ledobáltam magamról a ruhákat, majd a fürdőbe mentem, és teleengedtem a kádat.
Victől kaptam ajándékba nemrég egy állítólag nyugtató hatású fürdősó szerűt. Szórtam belőle a vízbe, és kellemes aroma borította be máris a helyiséget. Csak az volt kicsit bizarr, hogy vérvörösre színezte a vizet. És így belemászni sem volt túl sok kedvem.
Elővettem az egyik fiókból pár gyertyát, és meggyújtottam őket, gondoltam a hangulatvilágítás is jobban fog esni, mint a neonfény. Amint ezzel végeztem, lekapcsoltam a lámpát, és beültem a kellemesen selymes, de továbbra is sötét vízbe.
A fejemet a kád peremére tett törölközőre támasztottam, és igyekeztem ellazulni. Magammal hoztam az iPodomat, és miután kerestem benne pár zenét szintén higgasztó célzattal, a fülembe helyeztem az apró hallgatókat, utána akarattal csakis szép dolgokra gondoltam.
Elképzeltem az esküvőnket, a nászéjszakát… Itt bár egyedül voltam, de elpirultam, utána pedig a további életünket. Hamarosan hármasban…
Úgy belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem szerelmemet, aki feltépte az ajtót, egy pillanatra megtorpant az ajtóban, aztán rémülten közeledett felém.
