Ahogy megígértem, íme az Együtt a végtelenségig (Together Until The Infinity - TUTI) c. sztori első része :)
Ebben a történetben már babázunk is természetesen, és a hőseinknek nemcsak az otthoni, immár családos állapotokkal, történésekkel kell szembenézniük, hanem ... majd meglátjátok ;-)
Előbb viszont ismertetem a legutolsó közvélemény kutatás eredményét, amely a zenére vonatkozott.
Ha valaki nem akarja hallgatni, akkor kapcsolja ki :)
A sztorihoz pedig kellemes továbbolvasást mindenkinek (L)
Szil
1. fejezet
(Kristen)
Pár nappal a szülés után már otthon csodálhattuk a gyermekünket, Victort. És így cselekedett a családunk londoni részlege is. Rob anyja vagy valamelyik nővére folyton nálunk dekkolt, de Jenny szívét is rabul ejtette a fiam.
Rob csak szimplán féltékeny volt, mert mindenki a kicsivel törődött a legtöbbet - én is. Aludni is alig mertem, főleg, amióta itthon voltunk. A kórházban még egyszerűbb volt, ott ugyanis körülvett bennünket egy egész ápolóhadsereg.
Itt viszont szó sem lehetett pihenésről, annak ellenére sem, hogy Victor kivételesen jó baba volt. Csak olyankor sírdogált, amikor tényleg akart valamit - többnyire enni -, de a nap nagy részét alvással töltötte.
Engem Claire mentett meg attól, hogy hosszú távú insomniában szenvedjek. Benne bíztam meg leginkább, tekintve, hogy három gyereket már egész jól felnevelt. Meg persze a büszke apukában.
Rob elképesztő és néha félelmetesnek látszó személyiségalakuláson ment keresztül. Ha azt hittem, hogy eddig gondoskodó volt, akkor most új szót kellett alkotnom a jellemére. Victort az első pillanattól kezdve imádta, és a kissrác is odavolt az apjáért.
Akárhányszor Rob nyúlt érte a kiságyba, amikor valamiért felsírt, az apja karjaiban egykettőre megnyugodott. Kivéve persze, ha éhes volt, mert olyankor csak én tudtam lecsillapítani. A kórházban megmutatták, hogyan tudom őt szoptatni a legegyszerűbben anélkül, hogy az bármelyikünknek is szenvedést okozna.
Szerettem ilyenkor félrevonulni vele a gyerekszobába, és elnosztalgiázni azon, amikor még egy test voltunk. Rob sokszor kifigyelt bennünket, és vígan azt hitte, nem tudom, mit művel. De tudtam. És egyszer rá is szóltam.
- Innen több mindent látni.
Halálos zavarban volt, amikor erre közelebb lépett, és csodálkozva figyelte, mit csinál a fia az én mellbimbómmal.
- Az normális, ha féltékeny vagyok? - kérdezte tényleg olyan hangsúllyal.
Ránéztem és biztosítottam felőle, hogy nem az. Ezt követően még irigyebben figyelt bennünket.
Alighogy Victort ezután beletettem a mózeskosárba, rögtön elaludt, így alkalmunk nyílt egy pillanatnyi ölelésre. Napok óta csak a csókig jutottunk, amelyek egyre szenvedélyesebbé váltak a szülést követő első szerelmes puszi óta.
De tovább egyelőre nem is mehettünk, mert az orvos szigorúan megtiltotta.
Egyébként is alig lett volna rá időnk, így be kellett érnünk a mostanihoz hasonló lopott percekkel. Még fel kellett vennünk a megváltozott napi ritmust is, mielőtt áthidaló megoldásokkal próbálkozunk a nem szűnő testi vágyaink kielégítése céljából.
Egyértelműen Rob volt nehezebb helyzetben, mert pár csók után is tettre készen nyomult a gerjedelme a csípőmnek, de végtelenül türelmes volt és megértő.
- Oh, elnézést! - nyitott ránk az anyja, de ahelyett, hogy kihátrált volna, egészen jó ötlettel rukkolt elő.
- Tudjátok, mit?! - kezdte, de a választ meg sem várva folytatta. - Ti most pihenjetek pár órácskát, addig én vigyázok a kishercegre.
Mivel a szóban forgó, kitüntetett figyelemben részesített személy éppen pillanatnyilag legfontosabb tevékenységét végezte, vagyis aludt, örömmel elfogadtuk Claire ajánlatát.
Vetettünk még egy utolsó pillantást szerelmünk hús-vér bizonyítékára, majd a hálószoba felé vettük az irányt.
- Gondolom, álmos vagy - szólt Rob, de hamarabb elvetődött az ágyon, mint én. Ölelő karjaiba bújtam, és tényszerű fáradtságom ellenére előbb egy izzó csókot loptam tőle. Utána a szülés előtt felvett szokásunkhoz híven nagykifli-alakzatba rendeződtünk, hogy pihenjünk egy keveset.
Szerelmem is kimerültnek látszott, de a tekintetében csillogó boldogság kárpótolni tudta az alváshiány miatt. Ahogy engem is. A fiunk mindenkit az ujja köré csavart, és ezért még a pihenésre szánt időnket is örömmel feláldoztuk.
- Kicsit hiányzik a pocakod - dünnyögte mögülem félálomban.
Ez megdöbbentett, bár sokszor én is hitetlenkedve szemléltem a hasamat, amelyen a bőr is kezdte lassan visszanyerni eredeti formáját. És amelyet most a férjem előszeretettel cirógatott.
Mivel azonban a testem még nem volt a régi, megfogtam a kezét és inkább feszülő mellemre tapasztottam a tenyerét. Ő azonnal felnyögött, a mellbimbóm azonnal megkeményedett a rég tapasztalt érintéstől, a légzésem habozás nélkül felgyorsult, az álom pedig rohamléptekkel távolodott tőlünk.
Rob finoman megmarkolta a mellemet és közelebb húzódott. Éreztem, hogy lüktető vágya a fenekemnek feszül, miközben ujjai tovább kényeztették a mellbimbómat, amely fokozott érzékenységgel reagált a gyengéd ingerekre, ajkai pedig csókokkal hintették a tarkóm és a nyakam bőrét.
Végigsöpört rajtam a vágy. Az agyam figyelmeztetett, hogy ha picivel is tovább megyünk, akkor még rosszabb lesz megálljt parancsolni magunknak, de juszt is hátrafordítottam a fejem, hogy egy újabb csókot orozzak.
Robnak pedig esze ágában sem volt tiltakozni. Ő is élvezni akarta a pillanatot.
Hosszú percekig kóstolgattuk egymást, mielőtt erőt vett magán és elszakította magát tőlem. Hanyatt vetette magát mögöttem az ágyon, aztán zihálva felpattant, és a fürdőbe zárkózott.
Bő tíz percig tartó – valószínűleg jéghideg – zuhanyzás után visszabujt mellém az ágyba, de elmenekültem a túlságosan hűs érintése elől. Nem vette zokon.
Pár perc múlva viszont, amikor már úgy véltem, eléggé felmelegedett, én magam bújtam oda hozzá. Hiányzott a közelsége is. Amióta Victor megszületett, nem is aludtunk együtt. Valamelyikünk ugyanis mindig vele volt. Most viszont, hogy Claire kivételesen átvette ezt a feladatot, ki akartam használni ezt a pár órácskát, mielőtt az úrfi követeli a jussát.
Rob már valamivel higgadtabban, mégis gyengéden ölelt magához.
- Szeretlek - motyogta még félálomban.
Hallgattam egy ideig a szíve dobbanásait, egyenletes légzését, majd engem is elnyomott az álom.
(Rob)
Sosem gondoltam volna, hogy pár órányi szendergés mennyire pihentető lehet szerelmemmel a karjaimban. Amióta hazahoztuk a szemünk fényét a kórházból, erre alig volt lehetőségünk. Sőt, szinte semennyi.
Most kifejezetten örültem, hogy anyám felajánlotta a segítségét, így legalább egy kis időre kettesben lehettünk, pont mint azelőtt. Nem mintha zavart volna a létszámgyarapodás, éppen ellenkezőleg. Még sose voltam ilyen boldog, talán csak akkor, amikor szerelmem az oltárnál fennhangon kijelentette: akarom.
Én is csak őt akartam, és végtelen örömöt okozott azzal, hogy megajándékozott a gyermekünkkel.
Aki most is hangosan követelte az anyukáját, ezzel riasztva fel engem is féléber állapotomból, melybe a vágyaim elfojtása végett süllyedtem, de igazi alvásnak nem neveztem volna.
Kristen viszont hangosan szuszogott is, olyan mélyen elpihent. Nem volt szívem felébreszteni még, ezért előbb én keltem fel és mentem át a gyerekszobába, hogy utánajárjak, mi az egyszemélyes hadseregnek az oka a lázongásra.
Victort az anyám próbálta nyugtatgatni éppen, de vajmi kevés sikerrel. Átvettem tőle a kis fickót, majd megérdeklődtem tőlük, mi a felzúdulás oka.
- Az előbb tettem tisztába, de tovább sírt, szerintem éhes lehet - magyarázta anyu. - Reméltem, hogy Krist még nem kell felkeltenem... - folytatta volna, de elakadt a szava.
Az enyém is. A kis pocok ijesztően hamar megnyugodott a karjaimban. Anyámat csendre intettem, és leültem vele a karosszékbe. Mindketten percekig elégedetten és meghatottan figyeltük legfrissebb családtagunk pihegését.
Anyám aztán odasúgta, hogy mennie kell, mert apámmal ma ünneplik a harmincadik házassági évfordulójukat, de Lizzy később átjön, és hoz nekünk ennivalót is, hogy ne kelljen főzőcskéznünk. Megköszöntem és sok boldogságot kívántam nekik ma már másodszor.
Aztán kettesben maradtunk a fiammal, aki néha megmoccant ugyan, de elhatározta, hogy hagyja még aludni kicsit a mamáját, és ehhez tartva magát meg sem mukkant.
Halkan dúdolgatni kezdtem neki, és közben visszaidéztem a születése pillanatait. Végig attól rettegtem, hogy valami baja lesz neki vagy Kristennek, de szerencsére nem így történt. És az sem zavart egy pillanatig sem, hogy nem lányunk született. Így is elrabolta a szívem.
Csodálattal adóztam szerelmem előtt is, aki képes volt nyugodtan végigcsinálni azt, ami nekem álmomban sem sikerült volna, és egy tökéletes, egészséges kisembernek adott életet. Tényleg legyőztük a sorsot, és tényleg ajándék volt a számunkra.
Alig vártam, hogy végre nekiállhassunk kistestvért csinálni neki. A doki viszont szigorúan megtiltott minden konkrét, azaz hagyományos aktust, így egy ideig - egészen pontosan még öt hétig - vissza kellett fognunk magunkat. Számoltam a napokat.
Pont ugyanolyan hévvel kívántam a nejem, mint azelőtt, de mivel nem akartam rosszat neki, igyekeztem elfojtani a vágyaimat, ami egyáltalán nem ment egyszerűen, de ezt a világért sem vetettem volna Kristen szemére.
Sőt, egyelőre az „egyéb megoldási lehetőségeket” sem erőltettem, mert tudtam, hogy milyen kimerült mostanság.
A háromóránkénti etetés igencsak felemésztette az energiáit. Örültem neki, hogy a családom, söt még Jenny is készséggel sietett bármikor a segítségünkre, de őket sem akartam teljes mértékben kihasználni.
A kis pocok békésen szuszogott a karjaimban, és a gondolataim közepette engem is újra elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy Kristen éppen ki akarja venni a kezemből Victort. Nyilván nem akart felébreszteni, de amint meglátta, hogy kinyitom a szemem, félbe maradt a mozdulata.
- Édesek vagytok így ketten – súgta mosolyogva. – Anyukád elment?
Bólintottam, és szívem minden szerelmével a tekintetemben néztem rajta végig.
- Kipihented magad? – kérdeztem.
Ezúttal ő bólintott, majd fölém hajolt egy pusziért, amelyből édes csók lett. A kisfiunk ezt a pillanatot választotta az ébredésre, mert mocorogni kezdett, és pár pillanat múlva fel is sírt. Kristen átvette, hogy megszoptassa, én pedig a földszintre indultam, hogy megnézzem, megjött-e már Lizzy. Ami azt illeti, megjött. Épp a kanapénkon falták egymást Iannel.
Megköszörültem a torkomat, mire ijedten szétrebbentek. Aztán heves bocsánatkérésbe kezdtek, de egy mozdulattal leintettem mindkettőt. A konyhába mentem, hogy valami vacsorafélét dobjak össze magamnak és szerelmemnek, amikor kopogtak a bejárati ajtón.
