30. fejezet
(Kristen)
Rob teljesen elvette az eszemet. Miután Vic végre elment, ő pedig az előszobában esett nekem, már csak egy dolgot akartam: őt.
A fiunk is aludt, így semmi kifogásom nem volt a dolog ellen. Bár, ha lett volna is, valószínűleg nem foglalkoztatott volna olyan mértékben, hogy megállásra kényszerítsem magunkat. Nem is tettem.
Benny kiskutya mivoltából eredő vékony hangocskája azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy valaki épp idetart, és ez bármennyire is nem érdekelt, sokkal cikibb és hangulatrombolóbb lett volna a kopogásra szétrebbenni, ezért az ösztöneimmel ellentéteset cselekedve eltoltam magamtól pillanatnyi vágyaim megtestesítőjét.
Beletelt egy pár percbe, mire megértettem vele, miért is akarom elutasítani. Pedig dehogy akartam. Azt akartam, hogy teljesítsük be testünk akaratát.
A hátam mögötti tükör felé fordulva megigazítottam a hajamat és a pólómat. Rob persze rögtön közelebb lépett, és míg tenyere a mellemre simult, kemény férfiassága izgatóan a fenekemnek feszült.
Beleborzongtam, és tudtam, hogy meg fogom bánni, de újra eltoltam magamtól. Utána a konyhába küldtem, hogy hívatlan vendégünknek ne tűnjön fel rögtön, mit is műveltünk éppen. Az ő testén ennek nyilvánvalóbb jelei mutatkoztak.
Amikor eltűnt, sarkig tártam az ajtót az érkező előtt. Az iménti tetteink némileg passzivizálták bennem a racionális gondolkodás képességét, emiatt aztán meg sem fordult a fejemben, mi van, ha ismét Dylan teszi nálunk tiszteletét.
De nem ő volt. Ian érkezett.
- Szia - köszöntem neki zavartan.
Fogalmam sem volt róla, mi járatban jött, de amint betessékeltem, elárulta, hogy Robot keresi. Ezen meglepődtem, de szóltam neki. Ő ekkorra már nagyjából „rendbe jött”. Ian kissé furcsa pillantást vetett felém, amelyből arra következtettem, hogy szigorúan pasitéma van készülőben.
Nem álltam neki faggatózni, inkább úgy döntöttem, a legifjabb hímneműt fogom kimenekíteni innen. A nappaliba mentem érte, majd az emeleten átpelenkáztam. Mivel éhes nem volt, magammal vittem vissza a földszintre, hogy az addigra már a kanapén vígan sörözgető uraknak egy sziasztokot odavetve az ajtóhoz lépjek.
Rob három másodperccel később megragadta a karomat, és rám förmedt.
- Hova mész?
Kissé zavartan néztem rá.
- Amíg ti csajokról meg kocsikról dumáltok, gondoltam megnézem, hogy van Jenny.
Erre megenyhült az arckifejezése.
- Telefon van nálad? - kérdezte máris normálisabb hangnemben.
- Szívem, alig húszméternyire leszek tőled - sóhajtottam. De értettem az aggodalmát. - Igen, van nálam mobil - nyugtattam meg aztán.
Ekkor egy pillanatra magához ölelt - ügyelve Victorra is, hogy ne préselődjön közénk -, majd egy-egy puszit adott mindkettőnknek. Az én részem csókká csodálatosodott, eszembe juttatva, mit is fogunk még ma folytatni az éjszaka során.
- Szeretlek - súgta aztán bocsánatkérő mosoly kíséretében.
- Én is szeretlek! - feleltem. - Egy óra múlva itt leszünk - ígértem aztán.
Rob nem könnyen, de végül elengedett.
Jenny rosszabbul nézett ki, mint amire számítottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Victort talán mégsem kellett volna magammal hoznom, de barátnőm megnyugtatott, hogy nem fertőző. Az aggodalomtól kissé idegbetegnek tűnő, ámde makkegészséges Rick állapota is ezt a tényt támasztotta alá. Ettől függetlenül a távolabbi fotelbe ültem le a fiammal.
Nem akartam kifárasztani, ezért csak keveset kérdeztem. Azt mondta, valószínűleg a legutóbbi útjuk során szedett össze valami nyavalyát, ami eddig lappangott benne. Most már ő is a harmadik hónapban járt, de a babájának szerencsére nem volt baja. Eddig. Ő viszont halálra izgulta magát – Rickkel együtt -, hogy ne is legyen semmi gond.
Tudtam, mit élhet át. Amikor először megtudtam, hogy terhes vagyok, váratlanul ért a fájdalom, és a műtét után felébredve sokáig nem bírtam feldolgozni, hogy nincs már az a kicsi lény, aki addig bennem fejlődött.
De most nem akartam elszomorítani ezzel Jennyt, így vidámabb témákra tereltem a szót. Egyszer-kétszer sikerült is megnevettetnem. Aztán egyszer csak villámgyorsan elaludt. Épp egy mondatom kellős közepén.
Kimentem Rickhez a konyhába, aki végtelenül letörten ácsorgott az ablak előtt.
- Mi most hazamegyünk – mondtam neki a karomban tartott Victorra pillantva. Ő is elaludt, de ő nem betegség miatt.
Rick megfordult, és végigpillantott rajtunk. A tekintete hosszan időzött a fiamon.
- Remélem, még nekünk is lehet egy ilyen apróságunk… - mondta szomorúan.
Aggódott Jennyért. Elmondta, hogy az orvosok semmi bíztatót nem mondanak, csak valami szimpla antibiotikumot adtak neki, de Jenny napról napra gyengül. Most már felállni is csak segítséggel tud, és bár lelkileg tartja magát, ezt látni elviselhetetlen.
Őszintén együtt éreztem Rickkel, és biztosítottam afelől, hogy bármilyen segítségre van szükségük, csak szóljanak.
- Nem vagy véletlenül vírus-specialista? - kérdezte fanyarul elmosolyodva.
Ki kellett ábrándítanom. De mivel láttam, milyen rossz bőrben van, maradtam még, hogy belé is lelket öntsek.
Pontosan egy órával a távozásom után viszont beléptem a házunk ajtaján.
(Rob)
Meglepődtem, hogy Ian engem keres. És egy darabig nem is tudtam meg a pontos okát. Kristen viszont úgy döntött, lelép itthonról – szerencsére csak a szomszédba -, ezért amint elment, alkalmam nyílt konkrétan rákérdezni:
- Miért jöttél?
Ian habozott egy kicsit, mielőtt kibökte volna.
- Szeretnék segíteni neked… az… őrült tervedben – mondta vontatottan, majd nagyot kortyolt a sörből, amivel megkínáltam.
- Mire gondolsz? – tettettem a tudatlant, bár volt egy pontos elképzelésem, mire is célzott az imént, csak azt nem tudtam, honnan neszelhette meg.
- Nyírjuk ki Dylant – felelte egyszerűen.
Egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Már épp meg akartam tőle érdeklődni, miből gondolja, hogy ilyesmin töröm a fejem, amikor folytatta:
- Tom mesélte.
Egyáltalán nem örültem neki, hogy Tom elkotyogta neki, és reméltem, hogy másnak még nem szólt erről.
- Mikor beszéltél vele? – firtattam.
- Minden nap beszélünk – árulta el. – Én is tudni akarom, hol tart az ügy. És látszólag egyhelyben toporgás van. Én viszont szeretném ezt lezárni végre – sóhajtotta.
Sejtettem, hogy Aaron miatt mondja. De ha ez még nem lett volna neki elég indok, elmesélte, mi is történt Chintiával, Aaron feleségével. A döbbenetem leírhatatlan volt.
Szóval ezért… Sok minden a helyére került most a fejemben. Danről nem is beszélve. Nekem is alapos okom volt a terv kivitelezésére. De mivel egyelőre nem tudtunk semmi konkrétumot, nem mozdulhattunk.
Ian felvetette, hogy otthon kéne meglátogatni.
- Nem őrzik a házát? – kérdeztem, és eszembe jutottak Dylan gyerekei is.
Meg a neje. Akik lehet, hogy nem is sejtik mindezt. Őket nem volt okom bántani. És Iannek sem. De szerencsére jó hírrel szolgált e tekintetben.
- Elváltak. A gyerekek csak néha vannak nála.
Sokáig töprengtem. Mivel Tom még mindig bennfentesnek számít, csak tőle várhatunk infókat. De vajon megbízhatok-e benne annyira? Valaha a barátom volt. Most pedig jóvá akarja tenni, amit Kristen ellen elkövetett.
De ez korántsem volt ilyen egyszerű. Mert az számomra a jóvátehetetlen kategóriába tartozott. És minden kétséget kizáróan Kristen számára is. Máig láttam, hogy minden alkalommal a hideg rázza Tom nevének említésére is. És tudtam, hogy ez soha nem is fog megváltozni.
- Alibin gondolkodtál már? – szakított ki a gondolataimból Ian.
Nem is tett fel hülye kérdést. Mivel Kristennek nem szándékoztam elmondani, mire készülök, nem kérhettem meg, hogy falazzon majd nekem. Iannek viszont volt egy ötlete. Szervezni kell egy házibulit, ahol olyan sokan kell, legyenek, hogy senkinek ne tűnjön fel, ha egy órácskára elillanunk a tömegből.
- Egy óra elég? – kérdeztem.
Még sosem csináltam ilyet, de Ian profinak látszott. Ez meg is ijesztett valahol. Azt máig sem tudtam, ki ölte meg azt a betörőt, aki akkor jött, amikor nem voltam itthon. Most igazán kíváncsi lettem rá.
- Aaron volt – felelte a váratlan kérdésemre meglepetten. – Én kicsit később értem ide. Túl későn…
Megkínáltam még egy sörrel. Egyértelműen hiányzott neki a testvére. Ahogy Kristennek is. Elhessegettem a gondolatot, és terelni próbáltam a szót.
- A nővérem tud róla, mivel foglalkozol valójában? – kíváncsiskodtam, miközben átnyújtottam neki a párás üveget.
- Nem, és jobb szeretném, ha ez így is maradna – nézett rám jelentőségteljesen.
Bár nem helyeseltem, hogy titkolózik Lizzy előtt, de nem akartam beleártani magam az ügyeikbe.
Mivel konkrét előrelépést nem tudtunk tenni Dylan ügyében azon kívül, hogy most már egyikünk sem volt egyedül, várnunk kellett. Ian kisvártatva elbúcsúzott, de megbeszéltük, hogy csak átmenetileg függesztjük fel a témát, amíg meg nem tudunk valami pontosabbat, amiből majd kiindulhatunk.
Miután magamra maradtam, az órára lestem, mikor ér haza Kristen. Még bő negyed óráig nem volt szükséges túlaggódnom magam miatta. Lezuhanyoztam, és gyorsan összedobtam valami vacsorafélét. Pontosan tizenöt perc múlva meg is érkezett.
Elé siettem, de csendre intett. Láttam, hogy a fiunk elszenderedett a karjaiban. Megvártam, míg leteszi a kiságyba, és csak utána húztam magamhoz, hogy csókkal köszöntsem újra itthon. Bár csak egy órára ment el, és nem is messzire, végtelenül örültem, hogy itt van végre megint.
Vacsora közben elmesélte, milyen állapotban van Jenny – fizikailag, és Rick – lelkileg. Egyiknek sem örültem. Kristen is meglehetősen letört volt, az ételt is csak piszkálgatta. Vállaltam a mosogatást, ő pedig addig szintén zuhanyozni indult.
Ezúttal tényleg nem a kádat választotta, mert alig tíz perc múlva – épp, mikor mindennel végeztem – visszatért. A kisherceg is ezt a pillanatot választotta táplálkozásra, ezért egy ideig csak távolról csodálhattam szerelmemet, aki valamikor beújíthatott egy új hálóinget, mert ezt a szaténcsodát még nem láttam rajta ezelőtt.
Bár nem is igazán azt szoktam figyelni rajta, hanem inkább a nőt, akit rejt az anyag. És aki éppen végzett a fiunk szoptatásával. Mivel napközben őt már megfürdettük, most erre nem kellett időt szakítani. A büfiztetés után a fiam volt olyan rendes, és gyorsan elaludt – most már az emeleti kiságyában. A bébiörzőt magunkhoz véve mentünk mi is lefeküdni.
- Hol is hagytuk abba délután? – kérdeztem szerelmemtől, mielőtt még az ágyhoz léphetett volna.
Elkaptam a derekát, és magamhoz szorítottam. Egy másodpercnyi habozás után az ajkaira tapasztottam a számat. Ő is hozzám simult, felélesztve ezzel alig lankadt vágyaimat. Amelyek még tovább fokozódtak, amint lassan lehúzta magáról az amúgy őrjítően szexi hálóinget – de szinte mindig ez történt, ezért is nem volt sosem időm alaposan szemügyre venni az ilyesmi darabjait.
Azt annál inkább, amit addig takargattak a szemem és a kezeim elől. Most viszont semmi nem állta útját annak, amire készültem. A karjaimba emeltem kedvesem izgató testét, és az ágy közepére helyeztem.
Ezután minden porcikáját végigcsókoltam, az izgalmasabb helyeken sokáig elidőzve, míg végül remegve könyörgött, hogy tegyem végre a magamévá. De én még egyelőre neki akartam örömet szerezni. Most viszont az ő türelmetlensége kerekedett felül az én türelmemen.
Hanyatt döntött, és a boxeremet éppen csakhogy a szükséges mértékig lejjebb húzva ült rá fájóan meredező férfiasságomra. A mellkasomba karmolva fogadott magába tövig, és egy pár pillanatig csak remegett rajtam, mielőtt elkezdett volna mozogni.
A vágy hevében egyre gyorsabb tempót diktált, ami persze nekem sem volt ellenemre. De ezúttal ő húzta az időt. Mindig megállt, épp mielőtt felrobbanhattam volna. Ilyenkor csókkal engesztelt, de egy idő után nem bírtam tovább elviselni a csípője körzését, amellyel az őrületbe tudott kergetni, ezért a derekánál megragadva magam alá fordítottam, és átvettem az irányítást.
A hátamon is keletkezett jó pár karmolás nyom azalatt az alig néhány erőteljes mozdulat alatt, amellyel mindkettőnket végre a csúcsra juttattam. Zihálva borultam fölé, de az ajkaitól képtelen voltam elválni. Kifulladva csókoltam újra és újra, majd kiszálltam belőle, és mellé fekve szorosan magamhoz húztam.
Sűrű szerelmi vallomások közepette hajtottuk álomra a fejünket egymás ölelő karjaiban - egyelőre nem tudván, mit rejteget a holnap.
