13. fejezet
(Kristen)
Összeszedtem a bátorságomat, és kikémleltem a kukucskálón, hogy lássam, ki az, aki hajnali látogatással tisztel meg, de a kinti sötétség miatt úgy tűnt, senki nem áll az ajtó előtt. De ha állt is, nem láttam. Benny viszont egyre hangosabban ugatott, jelezve, hogy neki akkor sem tetszik valami.
Nem akartam megvárni, amíg egy betörő - vagy ne adj' Isten Tom - ránk rontson, és mivel úgy festett, hogy a környék túl mélyen alszik ahhoz, hogy a kutyaugatás felébressze, úgy döntöttem, elébe megyek ennek a rejtélynek.
Innen nem értem el a kinti lámpa kapcsolóját, ezért hátrébb léptem, hogy feloltsam, aztán elővettem a mobilomat, és csőre töltöttem benne Aaron számát. Tudtam, hogy Jennyék előző nap délután elutaztak, így pillanatnyilag csak rá számíthattam. Ezután megint az ajtóhoz léptem, de addigra Benny elhallgatott. Újra kinéztem, de most sem láttam senkit. Meg akartam nézni a kutyát, hogy jól van-e, ezért minden merszemet összegyűjtve kimentem hozzá.
Jól volt, sőt, mi több, játszani akart velem. Kiszabadítottam a pórázából, amibe a nagy buzgalom közepette alaposan belegabalyodott, majd feleslegesen ráparancsoltam, hogy aludjon. Nem fogadott szót.
Még gyorsan körülnéztem, de nem láttam senkit a ház körül. Reméltem, hogy csak egy macska volt az, ami kiváltotta a kutyánk haragját.
Visszamentem a házba, minden villanyt leoltottam, és felmentem az emeletre Victorhoz. Békésen aludt, szerencsére elég mélyen ahhoz, hogy ne keltse fel a négylábú testőr hangoskodása.
Melléfeküdtem, és hamarosan elnyomott az álom. Legközelebb csak reggel ébredtem. Rémülten láttam, hogy már hét óra is elmúlt, de Victor nem keltett fel eddig, hogy éhes volna. Gyorsan leellenőriztem az életfunkcióit, de mindent rendben találtam.
Mire átöltöztem, ő is felébredt, így megetettem, majd vele a karjaimban indultam a földszintre, hogy én is valami reggeli után nézzek. Éppen jóllaktam, amikor Benny ugatása felharsant és ezzel egy időben csöngettek.
Letettem a törpét a nappaliban levő kiságyba, majd kinyitottam az ajtót. Lizzy volt az.
- Hát ez? - bökött a ház oldala felé, mialatt mosolyogva belépett.
- Aarontól kaptuk - magyaráztam, mire sógornőm lelkesedése alábbhagyott.
Eddig sosem firtattam, miért szakítottak Iannel, de láttam rajta, hogy kellemetlenül érinti minden, ami vele kapcsolatos. Most nem haboztam nyíltan rákérdezni.
- Ez kicsit bonyolult - mondta először fintorogva, de aztán sikerült kiszednem belőle mindent.
Ian le akarta kötni magát, Lizzy viszont még nem - ilyen egyszerű volt a megoldó képlet, ő mégis legalább fél órán át ecsetelte a káoszosabb verziót, miközben a fiamat dajkálgatta.
Nem értettem, mi kifogása van egy komolyabb kapcsolat ellen, de nem próbáltam meggyőzni a véleményemről. Elvégre nem vagyunk egyformák. Én magam akkor teljesedtem ki igazán, amikor Rob feleségül vett, holott előtte nekem is voltak fenntartásaim a dolog ellen, bár az is tény, hogy esküvő nélkül is vele akartam volna maradni, amíg csak élek.
Lizzy viszont kissé másképp gondolkodott. A bánata elpanaszolása után viszont jobb kedvre derült, és felvetette, mi lenne, ha elruccannánk a worthingi házunkba. Nem volt ellene kifogásom. Még gyorsan adtam enni Bennynek, rábíztam a házat is, majd Victort jó alaposan bebugyoláltam több réteg ruhácskába, és elindultunk.
Lizzy rendkívül óvatosan vezetett, így viszont kicsit több mint két óra alatt értünk csak oda. Nem jártam itt karácsony óta, amikor szerelmemmel pár napra leléptünk a világ elől, de most is ugyanolyan varázslatos hatást gyakorolt rám a házikó.
Amit kiszálltunk, és Lizzy átvette tőlem a fiamat, a mobilomért nyúltam, hogy felhívjam életem párját, mivel már tíz óra is elmúlt, és még nem jelentkezett. A mobilom viszont lemerült, észre sem vettem. Töltő persze nem volt nálam.
Megkérdeztem Lizzytől, kölcsönadná-e az övét, de nem jártam szerencsével. Ő ugyanis otthon felejtette. Tartottam tőle, hogy Rob kitépi az összes haját aggodalmában, ha nem tud elérni sehogy, de úgysem szándékoztunk túl sokáig itt maradni, reméltem, hogy megbocsátja majd az apró figyelmetlenségeinket.
Ennek ellenére csak este értünk vissza Londonba. Szerencsére hoztunk magunkkal pelenkát is Victornak, emellett az etetéssel sem volt gond. A mózeskosárban pedig teljesen jól aludt órákig, míg mi takarítottunk. Bár túl nagy rumlit nem hagytunk magunk után, mikor újévkor elhagytuk a házat, a por óhatatlanul felgyűlt a bútorokon.
Az idő pedig repült. Ebédre egy pizzát rendeltünk, amit vidám hangulatban el is fogyasztottunk. Odáig is sikerült eljutnom, hogy Lizzy átgondolja a kapcsolatát Iannel. És ettől máris boldogabbnak tűnt.
Este hat körül volt, mikor hazaértünk. Kicsit rossz volt a sötét, üres házba hazatérni, de felvillanyozott a gondolat, hogy legalább most majd már tudok beszélni Robbal. Worthingből is fel tudtam volna hívni egy nyilvános készülékről, de sosem tudtam megjegyezni senki telefonszámát, és sajnos Lizzy is így volt ezzel.
Most már csak attól féltem, hogy megkapom a magamét, amiért egész napra eltűntem…
(Telefonbeszélgetés)
- Sikered volt hajnalban?
- Nem, végül mégsem mentem be. Majd picit később.
- Csodálkozom, hogy nem használod ki a férje távollétét.
- Az sem okozna gondot, ha itt volna vele.
- Na persze, tudom!
- Nézd, Sam! Bármilyen nehezedre esik is elhinni, de a bosszú lebeg a szemeim előtt. A többi mellékes.
- Mellékes, hogy amióta először megláttad, fülig odavagy érte?
Rövid csönd.
- Igen.
- Ezt nem hiszem! Minden vágyad az, hogy újra…
- Nem! Úgy értem, nem úgy… De miért beszélem ezt meg veled? Koncentráljunk a munkára!
- A bosszúra!
- Ahogy mondod.
Fél óra elteltével.
- Eltűnt!
- Mi?
- Nincs otthon!
- Hogyan veszthetted szem elöl?
- Mit tudom én! Pedig figyeltem!
- Rosszul figyeltél, bazd meg!
- Most már mindegy. Megpróbálom kitalálni, hova mehetett.
- Jó. Törj be a házukba, ha szükséges, de legyen meg, különben véged!
- Tudom! Ne aggódj, előkerítem!
- Azt ajánlom is.
- A férje még ott van?
- Még itt. Nagyjából fel lett világosítva, mi fog történni, ha nem engedelmeskedik.
- Remek. Remélem, nem jut eszébe hazarohanni.
- Arról majd én gondoskodom.
Erősödő kutyaugatás.
- Most körülnézek odabent. Később hívlak.
- Várom.
(Rob)
- Mit akarsz? - mordultam rá Kathyre.
- Most nem mehetsz el - mondta. - Mindenkinek biztonságosabb, ha maradsz - tette hozzá, mert közben kinyitottam a kocsi ajtaját.
- Eltűnt a feleségem és a fiam! - vágtam hozzá a szavakat. - Ha ők nyilvánvalóan amúgy is veszélyben vannak, akkor mindegy mit csinálok!
- Nem, ha nem akarod, hogy Dylan megölje őket!
Épp akkor csaptam magamra az ajtót, amikor Kathy az utolsó szónál tartott. Egy másodpercig döbbenten bámultam rá az ablakon át, majd kiszálltam.
- Miket beszélsz? - kérdeztem vészjósló-nyugodtan.
- Jól hallottad. Szóval maradj - felelte röviden, aztán sarkon fordult és visszament a szállodába.
Elővettem a cigimet, amit a megbeszélés előtt vásároltam, és remegő kezekkel rágyújtottam. Nekidőltem a kocsim oldalának, majd megkíséreltem bemesélni magamnak, hogy ez az egész egy rossz álom. Egy rémálom - helyesbítettem.
Ilyen nem létezhet a valóságban, maximum a filmekben! Mintha egy elbaszott krimibe csöppentem volna, amelynek az istenért sem akart vége szakadni. És nem mellesleg a minden szálat kibogozó detektív is hiányzott a történetből.
A körém szövődő szálak viszont nemcsak szaporodtak, hanem egyre vastagodtak is. Lassan úgy tűnt, sosem fogok tudni belőlük kigabalyodni. Szerettem volna, ha legalább egy ember van, aki azt mondja: minden rendben lesz - de nem volt. És Kristen sem volt mellettem, hogy a közelsége nyugtasson meg.
Hanem eltűnt. És lehet, hogy Dylan keze van a dologban. Vagy Tomé. De ez a lényeg tekintetében mindegy is volt, hisz ők egy követ fújtak.
Összeszorult a szívem, ahogy felidéztem Kathy szavait. És tudtam, hogy csak ezért vagyok még itt. Mert ha csak egy kicsi esély is van arra, hogy tényleg bánthatják a családomat, akkor meg kell akadályoznom. Még akkor is, ha ehhez az szükséges, hogy behódoljak a patkányoknak.
Ha nem teszem, lehet, hogy soha többé nem látom őket viszont. Ugyanis előfordulhat, hogy azért nem érem el Kristent, mert máris elrabolták. Ha pedig így van, bármit megteszek, amíg el nem engedik őket. Arra még csak gondolni sem mertem, hogy talán már késő…
Felnyögtem a tehetetlenségtől, és elhatároztam, hogy elsőként Tomot fogom megölni, amiért ilyen helyzetbe sodort minket, ráadásul készakarva. Csak kerüljön a szemem elé…
Időközben sötétedni kezdett. Az órámra néztem és láttam, hogy húsz perc múlva kezdődik a mai majomparádé. Utána pedig Kathy látogatása nálam. Eldöntöttem, hogy addig nem adok neki az anyagból, amíg mindent el nem mesélt. Utána felőlem halálra is lőheti magát.
Visszavonszoltam magam a hotelbe, és egyből a koncertterem felé vettem az irányt. Dylannek is az volt az egyetlen szerencséje csak, hogy nem volt jelen. Alig foglaltuk el a helyünket a színpadon, amikor váratlanul megcsörrent a mobilom…
