3. fejezet
(Kristen)
Előre tartottam tőle, hogy Rob valami rossz hírt fog közölni, és sajnos be is igazolódtak a félelmeim.
- Kathyvel - felelte tömören a kérdésemre, miszerint kivel beszélt telefonon az imént.
Ennyi elég is lett volna, hogy hisztizni kezdjek, de türtőztettem magam.
- Mit akart? - érdeklődtem egyelőre higgadtságot erőszakolva magamra.
- Be kéne ugranom mellé, mert a társa autóbalesetet szenvedett, és már nem tudja törölni a fellépést - magyarázta kelletlenül.
Ráébredtem, hogy mégsem kellett volna rábeszélnem arra a szerződésre, amely az esetlegesen előforduló helyettesítésekre vonatkozó kötelezettségeket is tartalmazta, mert most is nyelnem kellett a békát. Már az sem tetszett, hogy a szabadsága ellenére behívják - mert megtehetik -, az viszont még kevésbé, hogy Kathy az oka mindennek.
De megpróbáltam jó képet vágni az elkerülhetetlenhez.
- Mikor? - tettem fel a legfontosabb kérdést.
Rob Victorra pillantott, majd a szemembe nézve válaszolt.
- Ma. Egy órán belül ott kell lennem - sóhajtotta.
Összeszorított fogakkal bólintottam.
- Oké - nyögtem, aztán elfordultam, hogy ne lássa, milyen rosszul esik.
A hátam mögé lépett, és átölelte a derekamat.
- Sajnálom.
- Menj, nehogy elkéss - szóltam rá.
Most nem esett jól az érintése. Egy újabb sóhaj kíséretében el is engedett, aztán az emeletre ment, nyilván átöltözni.
Victor elcsendesedett, így én is fellépdeltem vele a gyerekszobába, hogy a kiságyába fektessem. Rob utánunk jött, megfogta a kezem, és egy percig némán figyeltük alvó gyermekünket.
- Nem akarlak egyedül hagyni benneteket - súgta, de hallottam a hangjában a tanácstalanságot.
- Majd szólok Jennynek, ha gond van – feleltem.
- Szeretlek – suttogta még, és egy valóban szerelmes csókkal is a tudtomra adta ezt, mielőtt elment.
Egyedül maradtunk.
Felhívtam Jennyt, de nem vette fel. Nem volt nehéz kitalálnom, vajon miért is nem. Egyedül maradni viszont nem mertem egyelőre, féltem, hogy nem tudnék ébren maradni, de attól még inkább, hogy képtelen lennék felébredni, ha Victor sír.
Gondoltam egyet, és Aaron számát tárcsáztam.
(Rob)
Rettentően bántott, hogy ott kellett hagynom őket, de Kathy is az orrom alá dörgölte a szerződésem apró betűs részeit, így tudtam, hogy ha nem akarok pert a nyakamba, akkor mennem kell. De eleve utáltam az egészet. Szerencsére csak szimplán gitároznom kellett, Kathy volt az, aki énekelt, de ez is elég gyatrán ment.
Az előadás után utánam jött az öltözőbe, és cseppet sem hálásan támadt nekem.
- Mi a franc volt ez? – dörrent rám.
- Bocs, az egyhetes fiamat és a feleségemet hagytam ott, hogy ne hagyjalak a szarban, mit vársz tőlem?! – kiabáltam vele én is.
Legszívesebben még erre sem áldoztam volna a drága időt, hanem rohantam volna vissza máris Kristenhez. Már jócskán elmúlt hajnali három is, mire végeztünk, de a többiek még így is maradni akartak. Én viszont közöltem, hogy jöttem, elvégeztem a feladatot, de most lelépek.
A sors azonban utánam küldte Kathyt, aki nem akart leszállni rólam.
- Hogy mit várok?! Egy kis megértést! – Ezzel elsírta magát.
Elharaptam egy szitkozódást, és felsóhajtottam. Rohadtul nem volt most még erre is szükségem.
- Kathy… - szóltam hozzá valamivel emberibb hangon.
- Mindegy, téged úgysem érdekel, menj csak a nejedhez meg a fiadhoz – kiabált újra, majd kiment, és bevágta maga mögött az ajtót.
Nem volt bűntudatom, amiért nem mentem utána. Tovább pakoltam, hogy mielőbb eltűnhessek, amikor Dylan lépett be, két pohár pezsgővel a kezében.
- Biztos, hogy nem maradsz még itt mulatni? – kérdezte nyájasan.
- Biztos – feleltem rá se nézve.
- Pedig félretettem neked két dögös szőke cicababát… - Ekkor már ránéztem.
- Nem érdekel – hitetlenkedtem.
- Hát jó…
Felvettem a kabátomat, és indulni készültem, de elállta az ajtót.
- Legalább koccints velem a sikerre – mosolygott már valamivel emberibben, mint az imént.
- Még vezetek – hárítottam.
- Ugyan, egy korty nem fog megártani – kacsintott.
Elvettem a kezéből az egyik poharat, de csak hogy mielőbb elszabadulhassak végre tőle. Az övéhez koccantottam, egy húzásra felhajtottam az italt, majd visszaadtam a kezébe.
- Most megyek – közöltem aztán, és elléptem mellette.
Még éreztem, hogy vállon vereget, de nem foglalkoztam vele, kiléptem az öltözőből. A folyosó sötétebbnek tűnt, mint azelőtt, és valamiért végtelenül fáradtnak éreztem magam. És egyben felpörgöttnek. Megálltam, és a falnak dőltem. Többszöri pislogással igyekeztem tisztábbá tenni a képet, de nem sikerült.
Kathy jött visszafelé a folyosón, arról, amerre én akartam volna menni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Leguggolt mellém, és felemelte az államat. Ekkor döbbentem rá, hogy időközben leültem. Szédültem. Rögtön tudtam, hogy nemcsak pezsgő volt abban a pohárban. De már nem tehettem semmit…
Kathy beszélt hozzám, aggódóan, majd kiabálni kezdett valamit. Nem tudtam, hogy nekem mondja-e, a szavait képtelen voltam felfogni, akárhogy igyekeztem. A szívverésem a torkomban verdesett, legalább olyan sebesen, mint a kolibri szárnyai.
Tomot is láttam közeledni, aki csak vigyorgott rám, majd felemeltek a földről – nyilván Dylan volt a másik, mert Kathy nem bírt volna el -, és vittek valahova. Fényeket láttam villódzni, és hangosan dübörgött a zene a fülembe, majd’ szétszakította a dobhártyámat. Valami asztalhoz ültettek le. Egyből ráborultam.
Egy kéz simított végig a hátamon, majd hátradöntöttek a fotelben, és egy nőnek tűnő emberszemély ült az ölembe. Újabb villanások…
Kristen neve is az agyamban villogott, de nem tudtam mozdítani a karom, hogy lelökjem magamról az ismeretlent.
Ekkor szakadt meg a kapcsolat a tudatom és a külvilág között…
(Kristen)
Aaron azonnal átjött, amikor szóltam neki. Hálás voltam neki ezért, meg is köszöntem, ahogy illik.
- Ha ketten vagyunk, több az esély, hogy észrevesszük Victort sírni, mint így, hogyha egyedül maradok – magyaráztam neki, miután a fiamat lefektettem, és a bébiőrzővel a kezemben a kanapéra ülve őt is hellyel kínáltam.
Tisztes távolba ült le mellém, és kissé gyanakodva méregetett.
- Mondd, mióta nem aludtad ki magad? – érdeklődött.
- Ma is aludtam… - kezdtem volna ellenkezni, de rájöttem, hogy a pár órás elpilledés messze sem egyenlő az alapos kialvással.
- Aha… - húzta el a száját. – Nyilván két szoptatás közt egy félórányit.
Igaza volt. Mégsem álltam neki mentegetőzni.
- És a férjed hova lépett le? – kérdezte kíméletlen ellenszenvvel.
Őt viszont rögtön megvédtem.
- Dolgozik – mondtam egyelőre röviden, de Aaron felhorkanására már valamivel bővebben is kifejtettem, miért is kellett elmennie és hová.
- Jó… Akkor… Mit szeretnél, mit csináljunk, hogy ne aludj el? – kérdezte aztán valamivel kedvesebben.
- Nem is tudom… Beszélgessünk! Mesélj magadról – kértem.
Erre elnevette magát.
- Ha csak én beszélek, garantáltan elalszol – figyelmeztetett.
Mégis megkockáztattam. De igaza lett, csakhamar elálmosodtam. Már majdnem leragadtak a szemeim, amelyeket készakarva igyekeztem nyitva tartani, amikor Victor hangját hallottam a készülék felől. Azonnal tovaszállt az álmom, és felfelé igyekeztem, hogy megnézzem, mi a baja.
Éhes volt. Leültem vele a karosszékbe, és nekiálltam megszoptatni, tökéletesen elfeledkezve róla, hogy Aaron is a házban van. Így azt sem hallottam, amikor belépett a gyerekszobába.
Amint közelebb jött, az ő abbéli meglepetésével egy időben eszméltem a jelenlétére, hogy meglátta, nemcsak ringatom Viktort, hanem etetem is. Azonnal elnézést kért, és már ott sem volt.
Amikor végeztem a szoptatással, a büfiztetéshez használt kendőt a vállamra tettem, és a pocokkal a karomban a földszintre mentem. Aaron ugyanúgy ült a kanapén, mint ahogy a szoptatás előtt.
- Bocs… Azt hittem, csak…
- Semmi baj, felejtsük el! - szakítottam félbe gyorsan.
Kicsit én is zavarba jöttem, de igyekeztem tudomást se venni erről.
- Gyönyörű kisbaba - mondta aztán halkan.
Felnéztem és láttam, hogy a picit figyeli enyhén mosolyogva. Aztán találkozott a tekintetünk, de gyorsan lesütötte a szemeit, és megköszörülte a torkát.
- Mikor jön haza a férjed? - kérdezte az ablak felé fordulva.
Az órára pillantottam, és megdöbbentem, hogy már hajnali négy is elmúlt. Rob nem mondta ugyan, hogy meddig marad, de aggódni kezdtem érte.
- Nem tudom, talán nemsokára…
Eszembe jutott, szerelmem biztos arra számít majd, hogy Jenny van itt velünk, és Aaron is erre gondolhatott, mert hirtelen felállt.
- Nem szívesen balhéznék vele össze - mondta. - Most inkább elmegyek.
Nem marasztaltam. Victort a földszintre rendszeresített kiságyba raktam, amíg kikísérem Aaront.
- Köszönöm, hogy átjöttél - hálálkodtam neki már az ajtóban.
Visszafordult a szavaimra, majd felemelte a kezét, és megcirógatta az arcom.
- Bármikor szívesen! Csak egy szavadba kerül - válaszolt szomorkásan mosolyogva.
Újra zavarba jöttem a tekintetétől, de mielőtt reagálhattam volna, megszólalt bent a mobilom. Gyorsan elbúcsúztam, és visszasiettem, nehogy a zajra Victor is rázendítsen. Rejtett számról hívott valaki, de mire odaértem, letette.
Rossz előérzet kerített a hatalmába valamiért, így gyorsan tárcsáztam a férjemet. Kicsengett, vártam. Míg vártam, Victor pocakját cirógattam a kiságy fölé hajolva.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy egy nő fogja felvenni Rob telefonját.
A nő, aki végül beleszólt, ráadásul a nevemet is tudta, bár nem lehetett nehéz kitalálnia, mert a kijelzőn nyilván látta, ki a hívó.
- Kristen? Én Kathy vagyok. Rob nálam van.
Megállt bennem az ütő.
