19. fejezet
(Rob)
Végül mégis mindent elmondtam Kristennek. Nem azért döntöttem így, mert meg akartam ijeszteni, csupán arra gondoltam, ha tudja, mivel állunk szemben, talán ő is óvatosabb lesz.
Természetellenesen higgadtan fogadta a tényeket, de ismertem már annyira, hogy tudjam, belül igenis pánikol. Ennek ellenére csak néma könnyei árulkodtak a bánatáról. Aztán ki is tört belőle a zokogás és rá jellemző módon önmagát kezdte hibáztatni.
Mikor nagyjából sikerült lecsitítanom, Victor szakította szét kettősünket. Kristen megetette, majd közösen megfürdettük. Tudtam, hogy hülyeség, mégis úgy láttam, mintha nőtt volna a távollétem alatt.
Megengedtem magamnak egy pár percnyi boldogságot, amikor csak néztem lelkem párját, miközben ő álomba ringatta a gyermekünket. Ebben a szent pillanatban határoztam el, hogy megvédem őket, akár az életem árán is.
Kicsivel később, már az ágyban fekve - abbéli igyekezetemben, hogy valahogy eltereljem a figyelmemet Kristen csábító, de még bő két hétig tabunak számító testéről - arra gondoltam, hogy még jobb lenne inkább Dylant megölni, mielőtt bármilyen örült lépésre szánja el magát.
Halálosan komolyan elszántam magam mindenre a családom biztonsága érdekében. Csak azt nem tudtam, hogy Kathy és az ő titkos csapata miért nem intézi el, egy szimpla balesetnek álcázva.
De nem is tudtam ezen tovább töprengeni, mert miután pár szót beszélgettünk Kristennel, ez valahogy átcsapott egy sokkal erotikusabb tevékenységbe.
Tudtam már, mennyi józanságot kell magamra kényszerítenem ahhoz, hogy ne veszítsem el a fejem, így szigorúan ügyeltem rá, hogy véletlenül se tegyek egy óvatlan mozdulatot.
Amikor az ujjaimtól elélvezett, úgy döntött, hogy viszonozza mindezt, csak milliószor vérpezsdítőbb módon. Nem sokáig tudtam elviselni, ahogy a keze és az ajkai egyre közelebb sodornak a vég felé, és végül meg is adtam magam az elkerülhetetlennek.
Hangos nyögéssel élveztem a szájába, de ő még tovább feszítette az idegeimet. Pillanatokon belül újra veszettül kívántam. Aztán végre fölém helyezkedett. Alig vártam, hogy végre magába fogadjon, de amint megláttam, hogy éppen ez a szándéka, megszólalt a vészcsengő az agyamban.
Villámgyorsan megragadtam a csípőjét, és vágyaimmal ellentétben nem magamra húztam, hanem lenyomtam az ágyra.
- Mit művelsz? - vontam kérdőre.
De ő sem volt már beszámítható. Mégis tartottam tőle, hogy fájdalmat okoznék neki, és tudtam, nincs az a gyönyör, amiért ezt megtenném.
A múltkor jól bevált módon most is a nyelvemet akartam bevetni, de egy vágytól zavarodott pillanatomban egyik ujjamat a hüvelyébe csúsztattam. Csak egyetlen másodpercig élvezhettem izzó forróságának összehúzódásait, mielőtt felsikkantott volna.
Rémülten rántottam ki belőle az ujjam és emelkedtem fölé, hogy azonnal bocsánatot kérjek, de még többet akart. Én is. Mégis megpróbáltam ellenállni.
Ez egészen addig sikerült is, amíg meg nem markolta fájóan merev férfiasságomat, bele nem markolt a fenekembe, majd a lábait a derekam köré kulcsolva húzni nem kezett maga felé. Még meg is esküdött, hogy szólni fog, ha fájdalmat érez.
Lassan és a létező legóvatosabban hatoltam belé, végig attól rettegve, hogy máris felsikít a fájdalomtól, de nem tette. Én a magam részéről kimondhatatlanul élveztem. Szerelmem szorosabbnak tűnt, mint valaha, ezzel tovább szítva gerjedelmemet. Az egész testem megborzongott.
Végig őt figyeltem mégis, és meg is láttam rajta azt, amit nem mondott ki: ő nem élvezi.
Még csak félig voltam benne, és minden vágyam az volt, hogy tövig merítkezhessek tűzforró ölébe, de összeszedtem az erőmet, és inkább kihúzódtam belőle. Én így is elégedett voltam, és némileg büszke is magamra, hogy meg tudtam állni, ő viszont csalódottnak látszott.
Igyekeztem meggyőzni róla, hogy két hét még nem a világ, annyit fél lábon is kibírunk. Bár nem hittem, hogy sikerült eloszlatnom a kétségeit, mégis boldogabbnak éreztem, amikor nem sokkal később szerelmes suttogások közepette elszenderedett az ölelésemben.
---
A másnap reggel egyedül talált az ágyban. Napok óta nem aludtam ilyen jól, mint ezen az éjszakán. Felkeltem, magamra kaptam egy farmert meg egy pólót és kis családom keresésére indultam.
Nem volt nehéz dolgom, Kristen nevetése hallatszott a konyhából. Jókedvűen léptem be hozzá, de lefagyott a mosoly az arcomról attól, ami ott fogadott.
Szerelmem és Aaron háttal álltak nekem - véleményem szerint túl bizalmas közelségben egymáshoz - a konyhapultnál. Nem láttam jól, mit csinálnak, de vidáman nevetgélve tették ezt.
- Jó reggelt – szólaltam meg, amikor meguntam, hogy végig kell ezt néznem.
Mindketten azonnal megpördültek. Kristen kissé bűntudatosan pillantott rám, majd Aaronra, de végül megtörölte a kezét, és odalépett elém.
- Szia – súgta szerelmesen mosolyogva, és a nyakamat átkarolva nyújtózkodott egy csókért.
Nem haboztam megadni neki. Közben át is öleltem, és magamhoz szorítottam. Aaron még azt is végigasszisztálhatta, ahogy a kezem kedvesem fenekére csúszik. Ezt az érintett egy apró nyögéssel kommentálta, de aztán elhúzódott.
- Éppen reggelit készítünk, remélem, éhes vagy – mutatott az asztal felé, ahol már halomban álltak a gofrik.
- Ezt ti csináltátok? – kérdeztem meglepetten.
- Főleg Aaron, de én is segítettem – felelte Kristen mosolyogva.
Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy ezek együtt kezdték a napot, de nem álltam neki problémázni. Egyelőre. De enni sem. Magamhoz húztam Kristent, aki elpirulva bújt hozzám megint, de ekkor megszólalt Victor a bébiőrzön keresztül.
- Megnézem, mi van vele – mondta gyorsan, és a nappaliba szaladt.
Kérdően és kissé ellenségesen néztem ekkor Aaronra. Meg sem kellett kérdeznem, mi a fenét keres itt, elmondta magától is.
- Bocs, Kris hívott át. Meg akart lepni téged, de nem tudta, hogyan kell gofrit csinálni.
- És te megmutattad neki – folytattam a gondolatot.
- Meg – hagyta helyben.
Belestem a nappaliba, de Kris és a babánk már nem voltak ott. Gyanítottam, hogy az emeletre mentek, ezért nyugodtabban beszélhettem.
- Nem tetszik nekem, ahogy ránézel – közöltem.
- Te adtál engedélyt, hogy vele lehessek – vágott vissza Aaron.
- Ez igaz, mert ha tényleg szereted…
- Tényleg szeretem – vágott közbe, de folytattam.
- … akkor jót akarsz neki.
Egy fél percig farkasszemet néztünk, végül Aaron elfordult. Sejthette, mire célzok.
- Nincs mitől tartanod… - motyogta, ahogy ő is kezet törölt, letéve a kezében levő, gofrikkal teli második tálcát is az asztalra. – Semmilyen hatással nem vagyok rá.
Eddig tartott a türelmem. Elkaptam a gallérjánál fogva, és a falhoz kentem.
- Hozzá nyúltál? – kérdeztem cseppnyi jóindulat nélkül.
- Ő nem akarta. Vagyis: nem!
- Jó. Többet ne tedd! – tanácsoltam félreérthetetlen hangsúllyal. – Még csak próbálkozás szintjén se!
- Úgy viselkedek, ahogy ő szeretné – felelte erre kissé gunyorosan.
Elengedtem, mert nem láttam értelmét annak, hogy magamra haragítsam Kristent, ha mondjuk, ellátom a baját a barátjának. Hisz nyilvánvalóan már azoknak számítottak. Ez egy cseppet sem tetszett.
- Ez most nem kell – mondtam ekkor. Le akartam koptatni, és ehhez egyetlen adum volt. – Kristen veszélyben van. Nincs szüksége még arra is, hogy összezavarj mindent.
Ezt főleg magamra értettem, mert én bizonytalanodtam el szerelmem irántam való érzelmeit illetően.
- Tudom, hogy veszélyben van. Ezért SEM tartom magam távol tőle, akármit is mondasz – felelte, és ezzel megdöbbentett.
- Mit tudsz? – kérdeztem hűvösen.
- Eleget – tért ki a válasz elől, aztán indulni készült. – Majd mondd meg neki, kérlek, hogy a gofrisütőt megtarthatja – mondta még, aztán a bejárati ajtó felé ment. Én meg utána.
Kiléptünk a házból. Benny egyből csaholni kezdett. Aaron után szóltam, aki kelletlenül visszafordult.
- Honnan tudsz te „eleget”?
- Az hadd maradjon az én titkom – vigyorgott rám, cseppet sem bizalom-gerjesztően.
- És honnan tudjam, hogy bízhatok-e benned? – érdeklődtem őszinte kíváncsisággal.
- Nem tudhatod – tárta szét a karját, majd megfordult, és a házuk felé lépdelt.
Úgy éreztem, sürgősen fel kell hívnom Kathyt, hogy derítsen ki mindent Aaronról. Így is cselekedtem. Amint visszamentem a házba, megkerestem a mobilomat, és tárcsáztam. Nem vette fel.
(Kristen)
Amint tisztába tettem Victort, vele a karjaimban lépdeltem lefelé az emeletről. Rob éppen telefonált. Azaz csak telefonált volna, de a hívott fél nyilván nem vette fel, mert enyhe szitkozódás közepette végül az asztalra dobta a mobilját.
- Kit utálsz ennyire? – kérdeztem.
- Aaront – felelte dühösen. Pedig úgy sejtettem, nem őt hívta. – Mi a fenét keres itt folyton?
Rácsodálkoztam egy kicsit.
- A minap te magad kérted meg, hogy itt éjszakázzon. Megtette. Mellesleg nem történt köztünk semmi – akartam tisztázni a helyzetet, mielőtt eldurvul.
Közben betettem a babát a nappaliban álló kiságyba, és a mellette levő székre ültem, hogy figyeljem, amíg elalszik. Rob mellém lépett.
- Tudom, ne haragudj.
- Ma pedig csak azért hívtam át, hogy neked örömet szerezzek – folytattam, és éreztem, hogy kezd rajtam eluralkodni némi kétségbeesés. Nem is Rob miatt, hanem amiatt a helyzet miatt, amely akarva-akaratlan a fejünk fölött lebegett. – Ágyba akartam vinni a reggelit – csuklott el a hangom.
Inkább el is hallgattam, mielőtt sírni kezdek. Victort sem szerettem volna felébreszteni, mivel éppen hogy elpilledt, ezért felálltam, és a konyha felé indultam – volna, de Rob a karomnál fogva maga felé fordított.
- Sajnálom – súgta, miközben átölelt. – Csak még nem tudom, mennyire bízhatunk benne – tette hozzá, ezzel újabb félelmeket gerjesztve bennem.
- Szerintem… ő… - dadogtam, de én sem tudtam a helyes választ erre a feltevésre. – Nem hiszem, hogy ártani akarna – fejeztem be tétován.
- Nem tudhatjuk – nézett rám Rob. – Ráállítom Kathyt, ő ki tudja deríteni, amit csak lehet.
Igyekeztem nem kiakadni amiatt is még, hogy Rob egyből ehhez a Kathyhez fordul. Mintha máris tőle függne az életünk.
Kicsit rossz érzés volt, hogy egy olyan személy után nyomoztatunk, aki eddig mindig mindenben a segítségemre volt. Tényleg a barátomként tekintettem rá. Most pedig lehetséges, hogy ő is benne van? – kérdeztem magamban. Nem akartam elhinni, hogy így van. És nem akartam, hogy így legyen.
Rob is láthatta rajtam a kezdődő kétségbeesést, mert újra szorosan magához ölelt. Kissé ki voltam már készülve, ezért remegve bújtam a karjaiba. A közelsége megnyugtatott valamelyest. Bíztam benne, hogy valahogy sikerül kikeverednünk ebből a helyzetből. Valamikor…
– Kitalálok valamit, hogy Dylan leszálljon rólunk – fogadta meg halkan szerelmem.
Ettől féltem. Mert Victoron kívül ő volt a második helyen a legfőbb aggodalmaim című listán. És belehaltam volna, ha bármelyiküket elveszítem!
Vissza akartam volna térni a normális hétköznapjainkba ebből a nyomorúságos hangulatból, ezért eltoltam magamtól, de megfogtam a kezét, és rámosolyogtam.
- Reggeli? – kérdeztem.
Ő is elmosolyodott, és az Aaron miatt érzett kellemetlen érzéseit félretéve velem jött a konyhába. Mielőtt viszont nekiállhattunk volna falatozni, megszólalt a csengő.
