18. fejezet
(Telefonbeszélgetés)
- Most érkezett haza a férje.
Sam: Nagyszerű, épp időben. Milyen éjszakád volt?
- Hosszú és álmatlan. Gondolod, hogy mindent elmond neki?
Sam: Mindent nem, csak amennyit ő is tud.
- És mit tud rólam?
Sam: Tőlünk semmit. Rajtad múlik, hogy mikor veszi észre.
- Egyelőre nem sürgetem.
Sam: Most is ott vagy?
- Mindig.
Sam: Jó. Értesíts, ha valami van.
- Mindenképpen. Mikor várható a következő?
Sam: Alig várod, hogy a csaj újra egyedül maradjon, mi?
- Nem maradna egyedül.
Sam: Ja, persze, majd Aaron vigyáz rá!
- Ahogy mondod.
Sam: Nem értem, miért nem iktatod már ki.
- Egyelőre nem érdekem. Épp elég sokk érte most őket amúgy is.
Sam: Mióta vagy ilyen figyelmes? Na jó, hagyjuk, ezt rád bízom.
- Kösz. Majd jelentkezem.
(Kristen)
Ahogy Rob haladt előre a történetben, úgy kerített egyre inkább hatalmába a félelem. Elmesélte Tom szerepét, Dylanét, sőt még Kathyét is. Rögtön elhittem minden szavát, egy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy az igazat mondja. Miért ijesztgetne feleslegesen?
- Először nem akartam mindent elmondani - vallotta be, mikor a sztori végére ért. Én örültem, hogy mégis így tett, de egyelőre nem találtam szavakat. – De aztán jobbnak láttam, ha te is tudsz mindent.
Örültem, hogy nem titkol el előlem semmit, abból úgyis csak újabb bonyodalmak származtak volna.
Egyre csak szerelmem szavai visszhangzottak a fejemben: fenyegetés, zsarolás, drog, gyilkosság, gyerekkereskedelem… Alig akartam elhinni, hogy mindez igaz lehet, de nem volt okom feltételezni, hogy Rob viccből kitalálna ilyesmit. A sokk ledermesztett.
Észre sem vettem, hogy sírok, csak amikor a férjem odalépett hozzám, és gyengéden törölgetni kezdte a könnyeimet. Utána felhúzott a székről, magához vont és szorosan átölelt. Úgy kapaszkodtam belé, mint a fuldokló a mentőövbe.
Rob nyugtatni próbált, de rajta is éreztem a feszültséget. Ennek ellenére a nappaliba vitt, fél kézzel a bébiörzőt tartva, majd a kanapéra telepedett és az ölébe ültetett.
Apró puszikkal borította a nyakamat, de nem elég szenvedélyesen ahhoz, hogy más irányba tudja terelni a figyelmemet. De most nem is az volt a célja, hanem hogy megnyugodjak. Ez sem sikerült igazán, a közelsége viszont segített.
- Ez az én hibám – nyögtem a nyakába bújtatva arcomat.
- Mi? Dehogy a te hibád! Miért lenne az? – kérdezte értetlenkedve.
- Én beszéltelek rá, hogy írd alá a szerződést – sírtam el magam megint.
Rob ujjai újból az arcomat cirógatták, eltűntetve a kicsorduló könnycseppeket.
- Ez nem igaz. Dylan valószínűleg akkor is megtalált volna.
- Mi lesz most? - szipogtam. – Hogyan fogunk megszabadulni tőle?
Tudtam a választ: sehogy. Mégis abban reménykedtem, hogy valamilyen megoldás csak akad. Victor hangja szakította félbe a kezdődő kétségbeesésemet. Felálltam Rob öléből, és az emeletre szaladtam a fiunkhoz. Szerelmem is utánam jött. Csendben nézte végig, ahogy megetetem a szemünk fényét, utána pedig a fürdetésben is segédkezett. Olyan volt minden, mintha semmi baj nem történt volna. Bár egyelőre nem is történt.
Pár óra múlva, mikor már az ágyban feküdtünk, szorosan összeölelkezve, szerelmes cirógatásokkal igyekezvén megnyugtatni a másikat, semmi másra nem tudtam gondolni, mint arra, hogy ezt soha nem akarom elveszíteni. Nem akarom, hogy egy őrült aljas terve miatt tönkremenjen a boldogságom. A boldogságunk.
- Nem kéne magánnyomozót bérelni, vagy valami testőrfélét? – kérdeztem férjemet, aki szintén a gondolataiba mélyedt. Neki sem jött álom a szemére.
- Kathy azt mondta, valaki mindig szemmel tartja a házat és a környékünket – felelte halkan.
Feltámaszkodtam a teste mellett, felemeltem a fejem a mellkasáról, ahol eddig pihent, és a beszűrődő hold erős fényében a szemébe néztem.
- Kicsoda? És…
- Nem tudom, ezt nem árulta el – szólt közbe, aztán felsóhajtott. – Nem lehetne, hogy egy kis ideig, mondjuk holnapig már ne beszéljünk erről? – kérte fáradtan.
Még szép, hogy beleegyeztem. Az agyam persze tovább járt azon, mi lesz, ha Dylan őrült terve sikerül, ennek ellenére én is élvezni akartam egy pillanatig, hogy újra együtt vagyunk.
Feljebb kúsztam az ágyon, és Rob állától kiindulva puszikkal borítottam egyre szélesebb mosolyra húzódó arcát, majd kikötöttem a szájánál. Finoman kóstolgattunk egymás rég vágyott ízét.
- Hiányoztál – suttogtam egy levegővételre szánt pillanatban.
- Te is nekem, nagyon – súgta vissza.
A keze ekkor már a hálóingem alatt simította végig a bőröm – egyelőre a derekamon időzve, de párszor a csípőmig csusszantak az ujjai. Következő csókunk már valamivel szenvedélyesebbre sikeredett. Közben még feljebb emelkedtem, és a teste fölé helyezkedtem.
- Próbáljuk elfelejteni… Csak egy kicsit… - nyögte, amint magán érezhette számomra is forrónak érzett nőiességemet.
- Csak egy kicsit… - feleltem. Tudtam, mire gondol. Hogy baj az van, de ez ne tartson vissza minket attól, hogy kifejezzük egymás iránti érzelmeinket, vágyainkat. Amelyek egyre nyilvánvalóbban mutatkoztak meg mindkettőnkön.
Szerelmem is hamar alkalmazkodott az új „témához”, ahogy azt érezhettem is a lábaim között. Ajkaink sem eresztették egymást, miközben mozgatni kezdtem a csípőmet, még feljebb tüzelve ezzel a vágyát, amely egyre keményebb formában nyilvánult meg az ágyékom alatt.
Hallottam elakadni a lélegzetét, pont úgy mint a sajátomat, de a csókot nem szakította félbe. Kezei óvatosan becézték a melleimet és a csípőmet, időnként a fenekembe markolva, hogy egy pillanatra álljak csak meg a mozgással.
Megálltam, de nem lett könnyebb. A tűz belülről égetett, mindennél jobban kívántam őt. És ő sem lehetett ezzel másként. Egyik keze lassan végigsimított a testemen, hogy a lábaim között állapodjon meg. Nem tudtam magamban tartani a sikolyt, amit a rám törő élvezet okozott. Csak pár napja nem érintett meg, de most egy pillanat alatt képes volt elérni, hogy a mennyországban érezzem magam.
Viszonozni szerettem volna a gyöngédségét, amellyel újabb és újabb csúcsokra röpített, de erre pillanatnyilag még csak egyetlen esélyem volt. Mégis többet akartam.
A fejemen át lehúztam a hálóingemet, mire ő felült, hogy ajkaival a melleimet kezdje el becézgetni. Szólnom sem kellett, külön figyelt rá, hogy a mellbimbóimat kerülje, bár azok a nyelve érintése nélkül is kőkeményen meredeztek.
Eközben kissé hátrálva leemelkedtem róla, de előbb még ismét hanyatt döntöttem, hogy megszabadíthassam a boxerétől. Feltárult előttem csodás teste minden részlete, melyet végigízleltem a számmal is, miközben ujjaim és körmeim tarkították különféle módokon.
Élvezettel hallottam a nyögéseit, amint ajkaimat körbezártam feszesen lüktető férfiasságán, a kezét éreztem a tarkómon, de nem erőltetett semmit, hagyta, hadd csináljam vele azt, amit csak akarok.
Kissé oldalt fordultam, hogy ő is hozzám férjem valamelyest. Ujjai rögtön a combom belső felére siklottak, majd egyre feljebb. Most is csak kívülről érintett, mint az imént, vagy mint pár nappal ezelőtt, de ez sem volt elég. Magamban akartam őt érezni végre mélyen.
A doki összes figyelmeztetését elvetettem, bár még kerek két és fél hetünk lett volna vissza a tilalomból. Mégis úgy éreztem, nem bírom tovább. Úgy gondoltam, mivel a vérzésem már teljesen elmúlt, nem lehet olyan nagy baj… ha megpróbáljuk…
Egyelőre viszont őt akartam maradéktalanul kielégíteni. Ez sűrű hullámokban hamarosan meg is érkezett, de utána sem hagytam abba a kényeztetését.
Nyelvemmel és ujjaim heves, mégis gyöngéd izgatásával újfent kőkeményre gerjesztettem a vágyait, majd elvontam magam a számomra élvezeteket nyújtó kezétől, hogy megint a teste fölé helyezkedjek. Amint meglátta, mire készülök, rémület csillant a szemében, és a csípőmet megragadva maga mellé fordított az ágyon.
- Mit művelsz? – nyögte nem túl sok határozottsággal a hangjában.
- Magamban akarlak érezni – súgtam.
Körmeim végigkarmolták a hasát, míg másik kezemmel a tarkójánál fogva húztam magamhoz egy újabb csókra. Miközben egyre vadabbul faltuk egymás ajkait, Rob széttárt lábaim közé helyezkedett, de nem közeledett vágyakozó bejáratomhoz. Most is csak az ujjait éreztem, majd ajkai elszakadtak a számtól, és mialatt egyre lejjebb haladva csókolta végig a testem, egyik ujja váratlanul lassan, de biztosan belém csusszant.
Felsikkantottam a kéjtől, ami elöntött. Ő viszont megijedt, és kihúzta belőlem az ujját.
- Ne haragudj – súgta visszaemelkedve fölém. – Nem akartam fájdalmat okozni.
- Nem… - nyögdécseltem. – Még… egy kicsit… Kérlek!
Erre meglepődve tekintett végig rajtam, de engedelmeskedett a kérésemnek. Újra belém mélyesztette az egyik ujját. Elöntöttek a mámor hullámai, hurrikánként söpört végig a testemen a gyönyör. Nem kellett sok idő, amíg remegve a nevét sikoltottam, majd aztán ernyedten omlottam a párnák közé.
- Még! – parancsoltam, de szerelmem kinevetett.
– Mindennél jobban kívánlak – magyarázta, mikor csúnya pillantást kapott cserébe az iménti kacajért. – De nem akarok kárt tenni benned, úgyhogy várjuk ki még azt a két hetet… - A hangja elég bizonytalan volt.
Én nem tétováztam volna ennyit az ő helyében. És nem is tettem. Mivel még mindig a lábaim között feküdt, kettőnk közé nyúlva megragadtam cseppet sem lankadó férfiasságát, és másik kezemmel a fenekébe markolva igyekeztem közelebb csalogatni magamhoz.
- Kristen – nyögte. – Ne…
- Kérlek, csak egy picit… Szólok, ha fáj, megígérem!
Magam sem tudtam, mi ütött belém, de azt igen, hogy meghalok, ha legalább egyetlen próbát nem teszünk. Lábaimat is a dereka köré kulcsoltam. Ennek már nem tudott ellenállni.
Először kicsit kellemetlen volt, ahogy zihálva egyre beljebb nyomult nedvektől bővelkedő testemben. És utána is. Az ambivalens érzések majdnem az őrületbe kergettek. Akartam őt, mindenestül, de a testem még nem állt készen erre.
Még félig sem temetkezett belém, amikor észrevette, hogy most nem a kéjtől lihegek, és azonnal kihúzódott.
- Ne haragudj – mondtuk egyszerre.
Ő elmosolyodott, és puszilgatni kezdett, én viszont kissé csalódottan – önmagamban csalódva – elfordultam. Rob nem hagyott magamba süppedni.
- Nagyon rossz volt? – kérdezte.
- Kicsit – vallottam be, holott annál jobban. – Sajnálom.
- Ne sajnáld, kincsem – súgta. – Van még időnk.
Eszembe villant Dylan és a fenyegetései. Majdnem ellent mondtam szerelmemnek, miszerint lehet, hogy nincs is olyan sok időnk, de szerelmesen csillogó szemeibe pillantva belőlem is eltűnt a bánat, és szorosan a karjaiba fészkeltem magam.
- Szeretlek – mondtam halkan.
- Én is téged. A végtelenségig, emlékszel?
Emlékeztem. Mellkasát cirógató kezemen most is megcsillantak a gyűrűk, amelyeket soha egyetlen percre sem voltam hajlandó levenni. Vágyaink helyére az a fajta öröm és boldog nyugodtság költözött, amely csak kivételesen bensőséges kapcsolatokra jellemző, és bódult cirógatások közepette egymás óvó ölelésében szenderedtünk el.
