55. fejezet
(Kristen)
Úgy ereztem, át kell ezt gondolnom, ezért a fiamat az apja kezébe nyomtam és felmentem az emeletre.
Nagyon is jól emlékeztem az első esetre, amikor Kathy bekerült a képbe. Akkor kiakadtam, de rájöttem, hogy feleslegesen, mert nem Rob volt a bűnös, de mikor hazamentem, ő maga dobott ki habozás nélkül. A bizalom hiányára hivatkozott. Pedig addigra tudtam, hogy sosem tenne olyant, amit látni véltem.
Aztán jött Jill. Hetekkel később mondta csak el, mit tett. Utólag persze kiderült, hogy az egész egy cukormázas hazugság volt, és valójában nem történt köztük semmi.
Most szintén hetek teltek el Glasgow óta, és ha Cameron nem szólja el magát, ki sem derült volna.
Az ágyra ültem, és Rob elmondása alapján megkíséreltem magam elé képzelni a helyzetet. Képes voltam felfogni, mi miért történt úgy, ahogy. A lelki szemeimmel is fájt látnom őket ölelkezni.
Egy csók. Illetve nyilván több csók, de azon kívül semmi más. Mindez annak érdekében, hogy Dylan ne jöjjön rá, hogy ellene szövetkeznek. Mostanra már azt is megértettem, miért voltak azok a titkos telefonbeszélgetések szerelmem és Kathy között: Dylan meggyilkolását tervezgették.
És Kathy most a bátyámért van oda fülig. Robnak pedig ez szemlátomást nincs ellenére. Márpedig ha közük volna egymáshoz, ez nyilván másként lenne. Emellett velem is máshogy viselkedne.
Felsóhajtottam és beletörődtem a megváltoztathatatlanba. Megtörtént, de nem lehet visszacsinálni. Ennyi. Hiába is duzzognék most emiatt.
Úgy döntöttem, hogy elfelejtem az egészet. Csak a bennem levő maradványfeszültséggel kellett volna valamit kezdenem.
A földszintre még nem volt kedvem visszamenni. Kitaláltam, hogy úszok egyet az alagsori medencénkben. Azzal nemcsak a feszültséget tudnám levezetni, hanem talán megszabadulhatnék pár gramm feleslegtől is, amely a terhesség óta éktelenítette a testemet.
Az ám, de ahhoz előbb meg kéne keresni a kedvenc bikinimet. Hátha még rám jön… Bár a felsőjével kapcsolatban voltak kétségeim, a melleim ugyanis szintén nagyobbak voltak a szokottnál. Próba szerencse alapon a gardróbba vonultam, ahol meglehetősen kusza rendetlenség fogadott.
Az utóbbi napokban nemigen tettem itt rendet. Most nekiálltam, hátha közben a kezembe akad a fürdőruhám is. De a kis cseles úgy elbújt, hogy esélyem sem volt „véletlenül” ráakadni. Sehol. Pedig ebben a házban volt rajtam utoljára…
Annyira tudtam, hogy itt kell lennie valahol, hogy végül mérgemben elkezdtem kidobálni a feltúrt ruhákat az ágyra. Vagy inkább afelé… Volt, amelyik a szőnyeget választotta landolási célpontként.
Olyannyira belemerültem a pakolásba – vagy inkább a ruhadobálásba -, hogy észre sem vettem, mikor állt meg Rob döbbenten a gardrób ajtajában, csak amikor tompa puffanásként a mellkasán landolt egy pulcsi.
Ekkorra már a könnyeimet nyeldestem. Feldühített, hogy nem találom meg azt a kibaszott fürdőruhát.
(Rob)
- Kérlek, ne csináld ezt – mondtam Kristennek szenvedő hangon, azt a darab ruhát markolva, amit oda sem pillantva hozzám vágott.
Belül is szenvedtem. Nem tudtam, miért nem érti meg, hogy nem önként és dalolva kezdtem csókolgatni Kathyt. De ez most mindegy volt. Csak az számított, hogy valahogy meggyőzzem, maradjon velem.
Könnyes szemei arról tanúskodtak, hogy megbántottam, és legalább olyan rossz most neki is, mint nekem. Bár ezt nehezen tudtam elképzelni, kivéve, ha a helyébe gondoltam magam.
Fogalmam sem volt róla, mit tehetnék annak érdekében, hogy maradásra bírjam. Egyelőre a földre szórtam a kezemből a pulóvert, és egy picit közelebb mentem szerelmemhez.
- Mit ne csináljak? – kérdezte értetlenkedve.
Csak nekem egyértelmű, hogy éppen elhagyni készül? – kérdeztem magamtól.
- Ezt – mutattam körbe.
- Máshogy pedig nem megy – felelte, majd visszafordult a következő fiókhoz.
Egy lépéssel szeltem át a köztünk levő távolságot, és magamhoz öleltem. Mélyen beszívtam az illatát, és adtam egy csókot a halántékára. De nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy megdermedt a karjaimban.
Azt mondta, máshogy nem megy… Tehát tényleg el akar hagyni – rettentem meg.
- Kérlek, ne hagyj el – könyörögtem halkan suttogva.
- Rob… - kezdte, de nem akartam, hogy kimondja.
- Bocsáss meg, felejtsük el, nem jelentett semmit az ég világon! – folytattam, miközben magam felé fordítottam és a tekintetét kerestem.
Amelyből viszont továbbra is értetlenkedés sugárzott felém. Tehát még mindig nem érti, miért rimánkodom maradásra.
- Szeretlek – közöltem vele komolyan az érzéseimet. – Nem mondanám, ha nem így lenne. De így van, és nem akarlak elveszíteni.
Nem tettem hozzá, hogy Victort sem, mert ez most egyelőre kettőnkről szólt. Úgy gondoltam, majd végső estben a fiamat is bevetem fegyverként, ha máshogyan nem tudom meggyőzni.
- Rob – kezdte volna megint, de a hangja túl nyugodt volt.
Ez újabb félelmekre adott okot nekem. Ezek szerint már döntött… Ezt szándékoztam megakadályozni azzal, hogy gyorsan megcsókoltam. Lágyan, minden érzelmemet megpróbáltam belesűríteni ebbe a csókba. Kivirágzott a lelkem, amikor éreztem, hogy felenged a feszültsége, és kezét a mellkasomra csúsztatja.
Ettől viszont még szorosabban öleltem, tartottam tőle, hogy egyszer csak ellök magától. De újabb meglepetésben volt részem. Karjai a nyakam köré fonódtak, és ajka elnyílt nyelvem puhatolózó közeledése előtt.
Minél hevesebbé vált a csókunk, annál nagyobb sikerként könyveltem el, hogy Kristen hagyja magát, nem taszít el - van még remény.
Ez azonban váratlanul megváltozott. Kezei a tarkómról újra a mellkasomra kúsztak és enyhe nyomást éreztem. Ez lett volna a búcsúcsókja, mielőtt kisétál az életemből? Nem hagyhattam.
Zihálva szorítottam magamhoz karcsú testét, megakadályoztam, hogy kiszabaduljon az ölelésemből.
- Nem engedlek elmenni - közöltem vele félreérthetetlen határozottsággal.
A tekintete csillogott, mondhatni vágyban fürdött. Ezt a pillanatot akartam most kihasználni. Mert ha később mégis úgy dönt, hogy menni akar, az egymás iránti nyilvánvaló szenvedélyünkre hivatkozva talán meggondolja magát. Azon leszek, hogy meggyőzzem.
Ehhez első lépésként kényelmesebb helyszínt választottam. Felemeltem őt, és ajkait egy pillanatra sem engedve szabadon az ágyhoz vittem. Ekkor kezei már a pólóm alatt kalandoztak. Egyre inkább éreztem, hogy nyert ügyem van, legalábbis ami az elcsábítását illeti.
Fél kézzel lesöpörtem az ágyról a rádobált holmikat, majd elfektettem rajta szerelmemet. Tőrként hasította ketté a szívemet, amikor elfordította a fejét, véget vetve ezzel a csókunknak. De szerencsére csak levegő után kapott.
Hátrahajtotta a fejét, így kínálva nekem a nyaka illatos bőrét. Míg nyelvemmel ízlelgettem, lassan vetkőztetni kezdtem, minden szabaddá váló négyzetcentiméterét csókokkal tarkítva.
Élvezettel hallgattam a nyögdécselését, amikor az utolsó ruhadarabot is lehúztam róla. A saját ruháimat is ledobáltam, de nem volt módom karcsú lábai közé férkőzni, mert ő is adni akart. Ez jelen esetben annyit tett, hogy engem lökött hanyatt az ágyon és ő kerekedett fölém.
Átengedtem neki az irányítást, minden kívánságát teljesíteni akartam. De egyelőre az én örömeim teljesültek, amikor egyszerre kényeztetett apró kezeinek puha érintése és ajkainak forrósága.
Pár másodperccel később máris túlságosan élveztem, a szívem ritmusa a fülemben zakatolt, miközben felrántottam magamhoz, hogy végre nőiességének börtöne tartson fogva. De ez is lassan történt.
Amint viszont tövig eltűntem benne, újra éreztem a közeledő megsemmisülést, annak ellenére, hogy szerelmem meg sem moccant. Nyelvünk újabb szerelembe fonódott, lágyan ízlelgetve a szenvedélyt.
Eközben óvatosan átfordítottam magunkat, így kerekedve a teste fölé, hogy aztán csípőm óvatos és puhatolózó, majd érzékien lüktető szaporább mozdulataival igyekezzünk a gyönyör felé.
A végső szenvedély fröccsenésének ziháló pillanatában is kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba némán esdekelve az örökkévaló szerelemért.
(Kristen)
Váratlan, ám annál mámortelibb ölelkezésünket követően eltöprengtem azon, miért is könyörgött Rob, hogy ne hagyjam el. Hogy juthatott ilyesmi eszébe? Oké, megtörtént az a csók és nem esik jól, de… Hinni akartam, hogy tényleg csak a körülmények játszottak közre benne, és többé nem fog előfordulni.
Túl mélyen belém égett az, amikor régen a bizalom hiánya miatt borult ki annyira, hogy szakítás lett a vége. Most nem akartam ezt megkockáztatni. Bíztam benne.
- Miért hitted, hogy el akarlak hagyni? – fordultam felé mégis. Tisztázni akartam, mi miért is történt.
Rob arca elkomorult, és újra félelem költözött a szemeibe. Megsimogattam az arcát, arra bíztatva, hogy mondja el, hogy gondolhatott ilyesmit. Körülnézett a szobában, ahol mindenütt ruhák hevertek. Ekkor esett csak le nekem, hogy biztosan ezek miatt vélte úgy, hogy csomagolni készülök.
- Minden jel arra mutatott – felelte tétován. Fejcsóválva rámosolyogtam, mire ő is megenyhült kissé. – De ha nem akartál elmenni, akkor miért hajigáltál szét mindent?
Erre elpirultam. Belegondolva elég nagy hülyeségnek tűnt, de végül bevallottam.
- A bikinimet kerestem.
Rob mosolya erre még szélesebb lett.
- Hogy mit?
- Gondoltam, használatba veszem a pincét…
Miután szerelmem felajánlotta úszással kapcsolatos szolgálatait, szinte kézzel fogható lett a megkönnyebbülés, amely mindkettőnket elárasztott. Továbbra sem örvendtem a csóknak, amely megtörtént Kathy és Rob között, de úgy gondoltam, ideje nem fennakadnom minden „apróságon”, hanem megpróbálni együtt élni a hasonló kényszerű véletlenekkel.
Rob hozzám hasonló vidámsággal fogadta a maradásomat, sőt, olyan édes puszikkal kezdett kényeztetni, hogy szinte beleborzongtam a testemet átjáró érzelmekbe. Önkéntelenül is felkacagtam, amikor csiklandósabb területekre ért, de nem hagyta abba, csak más pontomat választotta ki a folytatásra.
Az idillt Cameron hangja szakította félbe, aki a csukott hálószobaajtó túloldalát választotta kétségbeesése színhelyéül. A pincebulit kénytelenek voltunk elhalasztani…
(Rob)
Végtelen megkönnyebbüléssel öntött el a tudat, hogy Kristennek esze ágában sem volt elhagyni engem, csak a fürdőruháját kereste. Mikor megkérdeztem tőle, hogy ezt miért sírva tette, csupán annyit felelt, utálja, ha nem talál valamit.
Ezután együtt néztünk körül a csatatérré változtatott szobában. Nem tudtam visszatartani, elnevettem magam a szerteszórt ruhák láttán. Ha így most majd bármit is megtalál, amit éppen keres, lelkem rajta, nem emelek kifogást a rumli ellen. Csak maradjon velem.
Cameron szakított félbe bennünket felszabadult vidámságunkban, aki belépni – szerencsére – nem mert a hálóba, de kintről elég kétségbeesettnek tűnt.
- Én imádom a fiatokat, de lécci, gyertek elő és hallgattassátok el valahogy! – könyörgött az ajtó túloldaláról.
Kristen egyből eltolt magától és felpattant az ágyról. Követtem. Fél percen belül felöltözködtünk, és igyekeztünk megnézni, mi történhetett, ami Victort így felzaklatta.
Cam lent hagyta őt a nappaliban, ott sírdogált szegényke a kanapé előtt földre terített paplanok tetején. Kristen azonnal odaugrott hozzá, mire a kicsi csak még hangosabban bömbölt. Miután szerelmem leellenőrizte, nem kéne-e tisztába tenni, így szólt:
- Talán csak éhes… - Eközben viszont aggodalmas arckifejezéssel tapogatta a csöppség homlokát.
Én is közelebb léptem. Szinte tüzelt a bőre.
- Ez nem éhség lesz – morogtam, és igazam volt.
Megmértük a lázát, amely harmincnyolc fok körül mozgott. Kristen pánikba esett, de az én adrenalin szintem is a csillagok között kóválygott már egy ideje. Habozás nélkül indultam megkeresni a kocsikulcsokat.
