12. fejezet
(Telefonbeszélgetés)
- Szemmel tartod a nőt?
- Ennél közelebb nem is lehetnék.
- De lehetnél. Miért nem mész be hozzá?
- Miért tenném?
- Hogy jól érezd magad.
- Egyelőre nem akarom megijeszteni feleslegesen.
- Ugyan, szerintem örülne a társaságnak.
- Miből gondolod?
- Nincs otthon a férje, magányos… Folytassam?
- És a gyerekre nem gondolsz?
- De hát szereted a gyerekeket.
Rövid hallgatás.
- Ő most mit csinál?
- Gondolom, alszik. Bár a színpadon ma sem remekelt.
- Nem könnyű eset.
- Nem, de meg fog törni. Félti a családját.
Újabb csend. Halk, majd egyre erősödő kutyaugatás.
- Mit csinálsz?
- Mégis bemegyek, azt hiszem.
- Oké. Jó szórakozást! Aztán majd mesélj, mi volt!
- Mindenképpen.
(Rob)
Egyáltalán nem örültem Dylan szavainak. Sőt, szívesen téptem volna darabokra, hogy a világról is eltűnjön, ne csak az életünkből. Gyorsan döntöttem.
- Hazamegyek - közöltem vele, és ennek megfelelően cselekedve visszaléptem a szobába a cuccaimért.
Persze utánam jött.
- Nem mész - mondta.
- Nem? Csak figyelj!
- Mit gondolsz, ha felhívnám Tomot, ő érne oda előbb vagy te?
Megvetően meredtem rá.
- Mit gondolsz, ha felhívnám a rendőrséget, ők érnének oda előbb, vagy Tom?
Egyetlen pillanatnyi elbizonytalanodást sem látszott rajta. Hatástalan volt a visszavágásom.
- Hogyan tudnék droggal üzletelni, ha nem lennének embereim a rendőrségen?
Ezt nyilvánvalóan költői kérdésnek szánta. És telibe is talált vele. Dühösen vágtam földhöz a csomagomat.
- Mit akarsz tőlem? - kiáltottam rá.
Egyszerű magyarázatot adott.
- Tom volt a legjobb emberem. De aztán börtönbe juttatta őt a kis feleséged, emlékszel? Tudod, mekkora kiesést jelentett az a pár hónap?
Egyre mélyebb gyűlöletet éreztem mindkettejük iránt. Tommal kapcsolatban nem lepett meg, hogy bosszúból zaklat bennünket, de hogy ilyen mocskos eszközökhöz folyamodjon, azt nem feltételeztem volna.
- És mit vársz tőlem? - kérdeztem tanácstalanul, bár féltem, hogy ez nem lesz olyan egyszerű, mint a tündérmesékben. - Fizessem ki a kiesést?
Még ezt is megtettem volna, ha ezen múlik. De Dylannek más tervei voltak. Nevetve rázta a fejét.
- Nem kell a pénzed. A saját pénzem kell - mondta. Nem értettem. Ezt láthatta is rajtam, mert folytatta. - Termelj nekem nagyobb bevételt, mint Tom.
Nem jutottam szóhoz a döbbenettől. De nem is várta meg, reagálok-e valamit. Rám csukta az ajtót.
Percekig azon gondolkodtam, mi a fenét kéne tennem. Bár nem bíztam Dylanben, tudtam, hogy ő sem hülye. Amíg „engedelmeskedek”, nem fogja bántani a szeretteimet.
Hirtelen mindennél jobban vágytam rá, hogy legalább a hangját halljam a feleségemnek. Felhívtam, de nem vette fel. Éreztem, hogy kezd rajtam eluralkodni a pánik, de igyekeztem elnyomni. Mikor öt perc múlva sem értem el, már határozottan rettegtem.
Ricket tárcsáztam, hogy megkérjem, menjen át hozzánk és nézze meg, hogy minden rendben van-e. De ők elutaztak Jennyvel, váratlan ügyben az ország túlsó végébe. Ekkor a nővéreimet riasztottam. De csak Vicet értem el. Ő viszont megígérte, hogy máris indul, bár nem értette, miért féltem őket hirtelen ennyire.
Amíg vártam, hogy visszahívjon a jó hírekkel, miszerint minden rendben, a hotel bárjába mentem, hogy ne a szoba négy fala között egyen az aggodalom. Láttam a csapatunk többi tagját is kicsivel odébb, de nem csatlakoztam hozzájuk.
Kértem az egyik arra járó pincérnőtől két üveg sört, hogy a segítségükkel megkíséreljem a lehetetlent: lehiggadni. Közben imába foglaltam a telefonomat, arra várva, hogy megszólaljon. De hallgatott.
Kathy persze már akkor észrevett, amikor beléptem a helyiségbe, de csak most célozta be az asztalomat.
- Vársz valakit? - kérdezte a két üvegre pillantva, miközben leült velem szembe.
Eszembe jutott, hogy a múltkor belekezdett valamibe, amit Dylan megjelenése szakított félbe.
- Mit tudsz? - hagytam figyelmen kívül az ő kérdését.
- Miről mit tudok? - tettette az ártatlan és naiv hülye libát.
- Nem vagyok idióta, Kathy! Ki vele, honnan tudsz a fenyegetésről?
Az imént még bután csillogó szemeiben hirtelen értelem csillant. És sajnálat. A szavai viszont meggyőztek róla, hogy tovább játssza a szerepet, amit osztottak neki.
Közelebb hajolt hozzám az asztal fölött, majd elcsente a sörösüvegemet, és beleivott.
- A ma esti fellépés után meglátogathatnál a szobámban - búgta aztán csábítóan.
Reflexből akartam rávágni, hogy ezt gyorsan felejtse el, de aztán meggondoltam magam. Az az alapos indok késztetett erre, mely szerint így talán közelebb juthatok a célomhoz.
Persze Kathyt ismerve benne hagytam a pakliban egy újabb átverés lehetőségét is, mégis bíztam abban, hogy ha kockáztatok, akkor több esélyem lesz megnyerni a csatát. Mégis mielőtt beleegyezhettem volna, Dylan jelent meg mellettünk.
- Ismerkedünk, fiatalok? - vigyorgott ránk nyájasan.
Szívesen bevertem volna a képét.
- Nem egészen - felelte Kathy tétován, én azonban közbevágtam.
- Majd este, a műsor után.
Erre Dylan vigyora még szélesebb lett. És Kathyé is.
- Helyes! - mondta, aztán Kathyre pillantott. - Mondd el neki, amit tudnia kell. - Ezt követően rám nézett. - És hogy még jobban érezzétek magatokat…
Döbbenten bámultam, amikor egy zacskót dobott elém az asztalra. Fehér színű por volt benne. Saccra úgy ötvengrammnyi. Ezzel akár tíz ember is túladagolhatta volna magát, nemhogy kettő.
- Tiszta? - nyögte Kathy elakadó lélegzettel.
Csak úgy sütött a hangjából az éhség, és a kezeit is ökölbe szorította, de későn. Addigra már észrevettem, hogy remegni kezdett. Eddig azt hittem, hogy ő nem függő, a mostani viselkedése viszont bizonyossá tette a számomra, hogy tévedtem.
- Mint a frissen hullott hó - felelte neki Dylan, aztán odahajolt hozzá, és szájon csókolta.
Ezután engem vállon veregetett, majd otthagyott bennünket. Kathy mereven bámulta a zacskót, a szemeiben az értelem helyét máris átvette a sóvárgás. Több okból is jobbnak láttam elvenni az asztalról, és zsebre vágni.
Az egyik az volt, hogy így ebédidő közeledtével egyre többen jöttek a bárba, hogy igyanak valamit, mielőtt átvonulnak az étterembe. A másik szerint tartottam tőle, hogy Kathy szanaszét lövi magát, mielőtt bármit is kiszedhetnék belőle esetlegesen.
A harmadik, de leglényegesebb szempontot viszont az jelentette, hogy talán az ujjlenyomatok segítségével sikerülhet valami bizonyítékot szereznem Dylan ellen. Éppen ezért fogtam meg óvatosan a zacskót, hogy az enyéim a lehető legkisebb mértékben látszódjanak rajta.
Bevillant, hogy Ricknek van pár ismerőse a rendőrségen, és el is határoztam, hogy amint otthon leszek – és amint ők is megérkeznek az üzleti útjukról -, megkérem, hogy próbáljon meg tenni valamit az ügy érdekében. Benne még megbíztam.
- Inkább én megyek át hozzád – mondta Kathy, kizökkentve ezzel a gondolataimból.
- Miért is?
- Nehogy véletlenül elfelejtsd magaddal hozni az anyagot.
Vállat vontam, nem érdekelt a dolog. Csak az számított, hogy megtudjam, mi ez az egész. Illetve ez is másodlagos volt. A legfontosabb pillanatnyilag Kristen és a fiunk hogyléte volt. Amiről még most sem tudtam semmit. Mert Vic elfelejtett visszahívni.
Feltárcsáztam őt én, és míg arra vártam, hogy bejelentkezzen, felhajtottam a másik üveg sörömet is. Aztán cigi után kutattam a zsebemben, amikor eszembe jutott, hogy egy ideje én sem gyújtottam rá. Visszaszámolva jó pár hete… Most mégis kellett.
Szembe velem Kathy a körmeit fixírozta.
- Van cigid? – kérdeztem. Aztán vissza is vontam a kérdést. Képes lenne fűvel megkínálni.
Vic sem jelentkezett. Kezdtem tényleg elveszíteni a türelmemet. Újra hívtam Kristent, aki most már ki volt kapcsolva, csak a hangpostájával tudtam kommunikálni. Rámondtam, hogy amint tud, hívjon vissza, majd hozzátettem egy „szeretlek”-et, és leraktam.
Minden vágyam az volt, hogy hazamehessek, mert akármi is az elmebeteg főnököm és Tom terve, szerettem volna a családom közelében lenni. Akármi is történjék…
A délutáni tanácskozásig szinte már teljesen felemésztett az aggodalom, mert nem jelentkezett senki. Vic is csak akkor, mikor már javában folyt a megbeszélés. Dylan helytelenítő pillantásokkal méregetett, amikor a közlendője közepén felálltam, és egyszerűen kisétáltam a teremből.
- Mondd, mi van! – parancsoltam rá köszönés helyett.
- Rob… - kezdte. Megijedtem. – Kristen nincs itthon. És Victor sem.
Én tudtam, mi történhetett velük. De persze nem lehettem benne száz százalékig biztos. Mégis egyfajta pánik kerített a hatalmába. A félelemmel vegyes düh elborította az agyamat, és nem álltam neki Vicnek magyarázkodni, hogy mi is történt, egyenesen a hotel kijárata felé igyekeztem.
- Azonnal indulok haza!
Már az sem érdekelt volna, ha Dylan ott terem mellettem, és újra fenyegetőzni kezd. Látni akartam a családomat. Akik viszont nincsenek is otthon – figyelmeztetett egy hang az agyam mélyén. De nem foglalkoztam vele. Már a kocsim kulcsait keresgéltem, amikor Kathy utánam kiáltott.
