14. fejezet
(Kristen)
Bármennyire is szerettem volna már túlesni azon, hogy Rob eltűnésünk miatti kiakadását végighallgassam, előbb a síró fiam éhségét álltam neki csillapítani.
Lizzybe napközben sikerült annyi bátorságot vernem, hogy most átmenjen a szomszédba, és megpróbálja helyrehozni a dolgait Iannel. Sikerülhetett, mert még tíz perc elteltével sem jött vissza.
Szoptatás után Victort a karomban tartva én is erőt merítettem, és bekapcsoltam az időközben töltőre dugott telefonomat. Volt pár nem fogadott hívásom - tőle - és egy hangposta üzenetem - szintén tőle -, most mégis inkább személyesen szerettem volna vele beszélni.
- Kristen?! - nyögte valamiért döbbenten.
A háttérben tompa, mégis hangos zene szólt. Eszembe jutott, hogy talán rosszkor zavarom, ezért heves mentegetőzésbe kezdtem.
- Ne haragudj, hogy most zavarlak, de Worthingben voltunk Lizzyvel és lemerült a mobilom, az övé meg nem volt nálunk - hadartam, míg ő hallgatott. - Nemrég értünk csak haza és még megetettem Victort, mielőtt hívtalak. Kérlek, bocsáss meg, amiért így eltűntünk!
Szerelmem hatalmasat sóhajtott, de továbbra sem szólalt meg. A zenét még mindig hallottam mögüle.
- Rob?
Csend.
- Jól vagy? Mondj már valamit! - kértem egyre tanácstalanabbul.
- Hát nem esett bajotok? - kérdezte végre szenvedő hangon. - Annyira aggódtam!
Ezt el is tudtam képzelni róla. Újra bűntudatom támadt.
- Nem, mi rendben vagyunk! Úgy sajnálom - mentegetőztem ismét.
- Már attól féltem, hogy elraboltak benneteket! – fakadt ki erre hirtelen. A véremet is megfagyasztva.
- Hogy elraboltak? Miért raboltak volna el? És kicsoda? – döbbentem meg.
Teljesen összezavarodtam, de ő sem tette világosabbá a helyzetet.
- Semmi, hagyjuk. Biztosan jól vagytok?
- Igen, de te megijesztesz!
Fogalmam sem volt, miért gondol ilyeneket, de a szavai félelmet ébresztettek bennem. Amit Victor is megérezhetett, mert sírdogálni kezdett.
- Most lerakom és megnyugtatom a kicsit - mondtam neki gyorsan. - Visszahívnál később?
- Persze, de addig is… Tedd meg, hogy áthívod Aaront.
Ujra megdöbbentem. És kezdtem azt hinni, hogy nem is a saját férjemmel beszélek. A hangján hallottam, hogy nem jókedvében mondja ezt, sőt, biztosra vettem, hogy kifejezetten utálja, amikor Aaron a közelemben van, de most valamiért mégis erre kért…
- Miért hívnám át?
- Hogy tudjam, hogy nem vagytok egyedül.
Kezdtem róla meggyőződni, hogy életem párjának elment az esze. Vagy csak szimplán megint bevetettek vele valamit, és emiatt képzelődik. De a bogarat sikerült elültetnie a fülemben, ezért inkább megígértem neki, hogy ha ezzel megnyugtatom, akkor szólni fogok Aaronnak.
Mindenekelőtt viszont a fiamat tettem tisztába és fektettem le, amikor már nem sírt. Ezután gyorsan lezuhanyoztam, és csak később vettem rá magam, hogy felhívjam Aaront. Valójában nem akartam, és fürdés közben is ezen filóztam, mert kicsit túlzásnak éreztem, amit Rob csinál, de tartottam tőle, hogy amikor majd felhív, képes lesz leellenőrizni, hogy tényleg itt van-e.
- Át tudnál jönni most? - kérdeztem Aaront, amikor végre felvette a telefont.
- Persze, miért?
- Rob kicsit paranoiás, majd elmesélem - mondtam.
Miután megígérte, hogy negyedórán belül itt lesz, a konyhába mentem, hogy összedobjak valami vacsit. Még akkor is tanácstalanul keresgéltem, hogy mihez lenne kedvem, amikor meghallottam Benny ugatását, kisvártatva pedig megszólalt a csengő.
Aaron érkezett, zacskóval a kezében, amelyből finom illatok áradtak felém. Kérdő pillantásomra elárulta, hogy hallott a mai kiruccanásunkról, és úgy sejtette, fáradt leszek nekiállni főzőcskézni, ezért beugrott a közeli kínai étterembe, hogy mégse maradjak éhen.
Majdnem megcsókoltam érte. Nagyon rég volt ebédidő és mindig is imádtam a kínait!
- Életmentő vagy! - fogtam meg a kezét és húztam be a nappaliba.
- A fiad alszik? - kérdezte, miután körülnézett és nyilvánvalóan nem látta sehol.
- Igen, őt is kimerítette az utazás - feleltem, de közben már az ételt bontogattam.
A pálcikákat viszont félredobtam, és hoztam helyette villákat a konyhából.
Míg falatoztunk, elmeséltem neki, hogy Rob azt hitte, elraboltak bennünket. Furcsa módon nem lepődött meg, de a tekintetemet kerülte valamiért. Amikor rákérdeztem, így halkan felelt:
- Én is ki lennék borulva, ha csak úgy eltűnne a nő, akit szeretek.
Kicsit zavarba jöttem, és próbáltam terelni a szót.
- Mondd csak, mi visz arra egy mesterszakácsot, hogy kínai kajára fanyalodjon? – mutattam fel a dobozt, amelyből csipegettem.
Közben kényelmesebben elhelyezkedtem a kanapén, és felhúztam a lábaimat. Aaron elnevette magát.
- Néha nem árt a változatosság – kacsintott rám.
A bébiőrzőből Victor hangját hallottam, ezért felszaladtam az emeletre, hogy megnézzem, mi a baja. Szerencsére csak felébredt. Magammal vittem le a földszintre, és az ölembe véve nyugtatgattam.
- Nagyon jól áll a kezedben – jegyezte meg Aaron, mikor egy jó ideje már minket figyelt.
Rámosolyogtam, és ebben a pillanatban meg is szólalt a mobilom. Tudtam, hogy Rob lesz az, de tele volt a kezem a babával, ezért Aaront kértem meg, hogy nyúljon érte a dohányzóasztal másik végébe. Tényleg Rob volt.
- Szia, jelentem jól vagyunk, és Aaron is itt van – szóltam bele.
- Jó. Örülök – mondta, bár a második szava nem volt éppen meggyőző.
- És te hogy vagy? Vége a mai műszaknak?
A válaszából kihallottam a tétovázást.
- Még… lesz egy kis dolgom, de nemsokára. Holnap ilyenkor viszont már ott leszek veletek, ha minden igaz – sóhajtott aztán megkönnyebbülten.
Én is vártam már, hogy végre hazaérjen. Mivel Aaron minden szavunkat hallhatta, nem álltam neki áradozni, mennyire hiányzik, de ő közölte – tán direkt – hogy szeret. Nem tudtam nem viszonozni a vallomását. Utána megkért, hogy adjam át Aaronnak a telefont.
(Rob)
Miután meghallottam, hogy szerelmemnek és fiamnak semmi bajuk, olyan megkönnyebbülés szakadt rám, amit el sem tudtam volna képzelni. Csak Lizzyvel voltak Worthingben… Alig mertem elhinni, hogy semmi bajuk. De Kristen hangja túl természetesnek hangzott ahhoz, hogy kételkedjek ebben.
A fellépés után Kathy rám akaszkodott, hogy mielőbb sort kerítsünk arra a „beszélgetésre” a szobámban, de mivel megígértem Kristennek, hogy felhívom, amint végeztem, így Kathyt kizártam arra az időre. Szerelmemnek mostanra már biztosan sikerült megnyugtatnia Victort, na meg persze Aaron is nálunk lehet.
Egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy együtt vannak megint, de elsősorban a családom biztonságát tartottam szem előtt. Így ismét kockáztatnom kellett abból a szempontból, hogy Aaron esetleg megint bepróbálkozik kedvesemnél. De inkább az, minthogy valami bajuk essen.
Kristen vidáman újságolta, hogy jól vannak, és a szomszéd is ott dekkol már. Jobban esett volna, ha a kérésem ellenére nem akarja áthívni, a hangulata azonban meggyőzött róla, hogy egyáltalán nincs ellenére a dolog. Mégis örültem, hogy van, aki vigyáz rájuk. Továbbra sem akartam semmit a véletlenre bízni. Meg Dylan ötleteire sem.
Miután beszéltünk pár szót, megkértem Kristent, hogy adja át Aaronnak a telefont. Meg akartam vele beszélni a részleteket.
- Először is köszönöm, hogy ott vagy – kezdtem kelletlenül. Ő is meglepődhetett, mert nem reagált. – Másodszor… szeretném, ha ott töltenéd az éjszakát. - Fájdalmat okoztak a saját szavaim, de tudtam, hogy ez lesz a legjobb. – De ne merj hozzányúlni a feleségemhez! – tettem hozzá a miheztartás végett.
- És azt elárulod, miért kéred ezt tőlem? – firtatta, de sejtettem, hogy nem az utolsó mondatomra céloz.
- Mert lehet, hogy veszélyben vannak – árultam el egyelőre, de többet nem akartam mondani. Kezdtem magam kissé összezavartnak érezni. Alig vártam, hogy kiszedhessem végre Kathyből, amit tudni akartam.
- Hogy miben? – hitetlenkedett Aaron.
Hálás voltam neki, amiért nem mondta ki a veszély szót. Kristen nyilván ott volt mellette, mert hallottam Victor gügyögését is a háttérben, és nem szerettem volna, ha szerelmem is rettegni kezd. Egyszer már úgyis sikerült elszólnom magam, amikor az elrablást említettem.
- Jól hallottad. Maradj velük addig, amíg haza nem érek.
- És az mikor is lesz?
- Holnap este.
Aaron hallgatott egy pár pillanatig, majd felsóhajtott, és kinyögte, hogy rendben.
- De tudd, hogy kecskére bízod a káposztát. – Nem bírta ki, hogy ne rúgjon belém egyet.
Amúgy pedig tudtam. De nem volt más választásom. Egyelőre. Majd talán ha már beszéltem Kathyvel…
- Remélem, van annyi esze a kecskének, hogy nem veti rá magát a káposztára.
- Meglátjuk – nevetgélt Aaron. Egyre kevésbé volt nekem szimpatikus. De persze megértettem őt is. Valahol. Valahol jó mélyen. Talán. De nem most.
- Egyszerűen csak vigyázz rá – tanácsoltam neki, majd visszakértem Kristent. – Most mennem kell, de reggel hívlak. Vagy ha bármi gond van… akár Aaronnal is… akkor csak szólj!
- Rendben – súgta. – De nem hiszem, hogy gond lesz! Ne aggódj, most már nemcsak négy-, hanem kétlábú testőrünk is van – nevetett.
Imádtam a nevetését. Bár én megelégedtem volna azzal, ha csak egyetlen szem ebállat vigyáz rájuk, de ő nem volt elég hatékony védelmező. Úgyhogy most le kellett nyelnem, hogy Aaron is velük van.
Miután hosszasan búcsúzkodtunk, letettem a mobilt a hotelszoba nappalijában, és elővettem a zsebemből azt a csomagot, amit még délben kaptam Dylantől.
Töltöttem magamnak egy pohár whiskyt, és az erkélyen elkortyolgattam egy szál cigi kíséretében. Próbáltam összeszedni a gondolataimat. Végigfutni a nap eseményein.
Dylan zsarol. Tom miatt. Sőt, Tom agyszüleménye minden. Mindez azért, mert anno megerőszakolta Kristent, ami miatt börtönbe került, de amíg bent volt, Dylan jelentős bevételkiesést könyvelhetett el, ugyanis Tom neki dolgozott.
Ennyit tudtam. De vajon Kathy milyen újdonsággal tudna szolgálni még ezen kívül? – töprengtem. Talán van valami adu a kezében, amellyel meg tudom szorongatni majd őket? Ha tényleg annyira izgatja a drog, ami nálam van, akkor beszélni fog, hogy kaphasson belőle – reménykedtem.
Elnyomtam a cigi végét, és az ajtóhoz léptem, hogy beengedjem. Kint várakozott, és már akkor türelmetlen volt, amikor kicsuktam. Azt hittem, egyből ráveti magát a cuccra, de ehelyett olyasmit tett, amire a legkevésbé számítottam.
Megcsókolt, majd belökött az ajtón, és becsapta maga mögött, miután utánam lépett.
