26. fejezet
(Rob)
Az éjszaka közepén arra riadtam, hogy Kristen hangosan nyöszörög mellettem. Úgy sejtettem, hogy rémálma van, mert nagyon nyugtalannak tűnt. Az elmúlt időszak után ezen nem is igazán csodálkoztam.
Megpróbáltam felébreszteni, de hiába szólongattam percekig, nem sikerült. Ezután egyszerűen csak magamhoz öleltem, hátha valahogy megérzi a közelségem és tudja majd, hogy nincs egyedül. De a remegése és a zihálása ezután sem csillapodott.
Aztán egyszer csak felsikított és kinyitotta a szemeit. Szorosan kapaszkodott belém, miközben sírva fakadt. Addig tartottam így, amíg a zokogása abbamaradt. És még utána is. Már azt hittem, visszaaludt, amikor váratlanul megszólalt.
- Nem akartalak felébreszteni.
Biztos voltam benne, hogy nem direkt álmodott rosszat, nem haragudtam.
- Elmondod? - kérdeztem.
Kristen vett egy mély lélegzetet, és már vártam, hogy mesélni kezd, de csupán a fejét rázta meg egy kicsit. Nem erőltettem. Egy idő után viszont mégis kibökte.
- Aaron.
Furcsa érzések jártak át, amikor ezt a nevet meghallottam. Tudtam, hogy szerelmes volt a feleségembe, és szó szerint az élete árán védte meg őt és a fiamat. Mégis féltékeny voltam rá. Féltékeny minden egyes pillanatért, amelyet együtt töltöttek.
Megnyugvással töltött el a tudat, hogy azon a végzetes estén Kristen elküldte, miután ő megcsókolta, de nem lettem boldogabb ettől. Szerelmem azt mondta, csak barátként - nagyon jó barátként - tekint rá, én mégis úgy éreztem, hogy kicsivel több lehet emögött. És ez rossz volt.
Mégsem volt jogom haragudni érte, hisz egyrészt megmentette a családomat, másrészt pedig már halott. Nem volt értelmük az érzéseimnek, így nem is nyilvánítottam ki azokat.
Tovább öleltem kedvesemet, aki mintha kitalálta volna, mire gondolok, hirtelen közölte velem, hogy sosem szerette.
- Legalábbis nem úgy, ahogy téged - tette hozzá.
Ezt követően újra elővette a bűntudatát.
- Kicsim! - szóltam rá, mielőtt jobban belelovallja magát. - Semmi nem a te hibád.
Sokáig győzködtem még erről, és bár a végén már igazat adott nekem, sejtettem, hogy továbbra is magát okolja. Épp mire nagyjából sikerült lehiggadnia, a kisfiunk hangja hallatszott a gyerekszobából. Szerelmem már indult volna, de visszafogtam.
- Maradj csak, majd én idehozom.
Mindenekelőtt tisztába tettem az úrfit, mire el is hallgatott, de azért átvittem a hálóba, hátha éhes is. Az volt.
Percekig gyönyörködtem bennük, és úgy éreztem, nincs nálam szerencsésebb - meg természetesen boldogabb - a világon. Kristen is elfeledte a bánatát átmenetileg, szeretetteljes mosollyal figyelte a pockot, amíg evett. Utána átvállaltam tőle a büfiztetést, így most ő nézegethetett bennünket.
- Hasonlít rád - mondta halkan.
Ránéztem a törpére, de én csakis az anyukája vonásait fedeztem fel rajta.
- A te szemedet örökölte - állapítottam meg, már nem először.
- Még most is olyan hihetetlen - suttogta. Tudtam, mire gondol. - Nagyon jó apa vagy - közölte aztán elismerően.
- Te pedig nagyon jó anya - viszonoztam a bókot.
Erre megajándékozott azzal a mosollyal, amelybe minden alkalommal beleszerettem. Majd hirtelen elkomorult.
- Nem fogom hagyni, hogy az az elmebeteg elvegye tőlünk - mondta elszántan.
- Nem tudja elvenni. Vigyáznak ránk - feleltem.
Ennek ellenére persze én sem voltam nyugodt, amíg Dylan szabadon kószál. Sőt, amíg életben van. De tisztában voltam vele, hogy egyik verziót sem könnyű kivitelezni; sem lecsukatni, sem pedig örökre elintézni.
Kathy pár órával később mégis jó hírekkel hívott. Találtak néhány olyan házaspárt, akik önként adták el neki a gyermekeiket. Nem bírtam felfogni, hogy képes valaki ilyesmire.
- Szegények voltak, és pénzre volt szükségük - magyarázta Kathy. - Mostanra megbánták, és vissza akarják kapni a gyereküket, ezért fordultak hozzánk. És készek segíteni nekünk. Többen tökéletes személyleírást adtak róla. Most az ügyvédeken múlik, mit tudunk rábizonyítani.
Na ez az, az ügyvédek. Eszembe jutott, Tom milyen szerződést volt képes összehozni csak azért, hogy ne szabadulhassak. Máig is vártam, mikor jön a felszólítás, hogy a szerződésszegésemért – mivel nem működök együtt semmilyen szinten sem Dylannel – beperelt az az őrült. De eddig csend volt.
Túl nagy csend. Vihar előttinek saccoltam, és nem tett igazán boldoggá a tudat, hogy akármikor akármi történhet. Féltettem a családomat. Megbeszéltük Kathyvel, hogy felveszi a kapcsolatot Tommal, hátha ő tud valamit tenni az érdekünkben.
Ehhez sem volt túl sok kedvem, de nem volt más választásom, mint megbízni benne. Kristennek viszont nem mondtam el, hogy Tom az egyik, aki segít nekünk, őt még jobban megviselte volna, mint engem.
Miután letettem a telefont, a nappaliba mentem, ahol percekkel azelőtt még szerelmem játszott a fiunkkal. Most is ott voltak. Victor már a kiságyban aludt, ő pedig a kanapén ült. Melléültem.
Ekkor láttam meg a dohányzóasztalon a pisztolyt, amit Kathy adott, és egy hatalmas konyhakést. A fegyvert be tudtam azonosítani, abban viszont biztos voltam, hogy a kést még sosem láttam azelőtt. Felemeltem.
- Hát ez? – kérdeztem kedvesemet.
- Hogy az?! És a pisztoly? – fordult felém kérdően, kissé idegesen. – Hogy kerül ide?
Igaz, neki még nem említettem.
- Ne borulj ki, önvédelemből van itt – igyekeztem megnyugtatni. – Kathy adta.
- Utálom a fegyvereket – motyogta.
Én sem örültem, hogy ilyesmit kell tartanunk itthon, de amíg nem volt más választásunk, muszáj volt.
- A kés is fegyver… Honnan szerezted? – érdeklődtem.
- Az… - tétovázott kicsit, mielőtt folytatta. A szemei egészen elszomorodtak. – Az Aaroné.
Már arra számítottam, hogy újra elkezd sírni, de ehelyett enyhén elmosolyodott, és elmesélte a kés történetét. Nekem ugyan semmi bajom nem volt a saját késeinkkel, de nem kötöttem bele. Úgy tűnt, Kristennek valamiért fontos.
Vic betoppanása szakította félbe a csevejünket. A pisztolyt és a kést is visszaraktam abba a fiókba, ahonnan kedvesem előszedte őket, és amíg ők a nappaliban beszélgettek, megkíséreltem összehozni valami ételféleséget.
Kicsit keserűen gondoltam rá, hogy ez biztos nem fog annyira ízleni Kristennek, mint amit Aaronnal készítettek, de megpróbáltam kitenni magamért. Ehhez viszont némi alapanyagra lett volna szükség. Ami nem volt.
Közöltem a lányokkal, hogy elmegyek bevásárolni, addig lehetőleg ne raboltassák el magukat. Későn jöttem rá, szerelmem döbbent tekintetét látva, hogy elszóltam magam – még Vic sem tudott róla, mi a helyzet. És szerettem volna, ha ez így is marad, de ő szerencsére viccnek hitte, és nevetve ígérte meg, hogy majd ő vigyáz a családomra.
(Kristen)
Miután Rob elment, Vic kifaggatott, mi történt velünk mostanában. Hát lett volna mit mesélnem neki, de nem tehettem. Egyedül azt árultam el, hogy Aaronnal mi történt. De azt is csak ködösítve.
- Igen, Lizzy is már mesélte – szomorodott el. – A testvérét is megviselte állítólag.
Amikor előző nap Iannel találkoztam, tényleg nem volt túl jó színben, de reméltem, hogy Lizzy segít neki feldolgozni a tragédiát. Ahogy nekem Rob.
Bár mindig különösen viselkedett, amikor Aaron került szóba, de csak a régi féltékenységére fogtam. Amit mostanában egyre ritkábban vettem észre rajta. Mégsem töprengtem ezen túl sokat, inkább örültem, hogy lassacskán csak elkezd majd bízni bennem.
- Ti jóban voltatok, ugye? – kérdezte ekkor Vic, kiszakítva a gondolataimból.
Időbe telt, míg rájöttem, hogy Aaronra gondol.
- Igen… - Bár a jóban enyhén szólva sem fejezte ki. A közeledését leszámítva tényleg mintha a bátyám lett volna.
Erről eszembe is jutottak a szüleim és Amerikában hagyott családom. De nem akartam udvariatlan lenni, így megvártam, amíg Vic elmegy, hogy utána hívjam fel őket, kivel mi újság.
Rob még nem ért haza, pedig már jó egy órája elment, egyelőre mégsem aggódtam. Tudtam, hogy ránk is figyelnek és őt is minden bizonnyal követik – ahogy engem is a minap. Biztosan tudnék róla, ha valami történt volna.
Anyám boldogan újságolta, hogy éppen sokadik nászútjukat töltik Barbadoson. A házasságuk elején, meg amikor mi még kicsik voltunk Cameronnal, majdnem minden évben volt egy-két hét, mikor a nagyszülőkre lettünk bízva, ők pedig elmentek apámmal világot látni.
Hosszan ecsetelték, mennyire tökéletesen egymásra találtak újra. Komolyan örültem a boldogságuknak. Miután letettem, a laptopot kapcsoltam be, hogy Cameronnak is írjak pár sort a hogylétünkről, és persze megérdeklődjem az övét.
Láttam, hogy Mike-tól is kaptam pár e-mailt, de azt a végére hagytam. Kár volt. Elmesélte ugyanis, hogy szakítottak azzal a bizonyos barátnőjével, akiről még akkor mesélt, mikor Victor először megmoccant a pocakomban.
Az ok döbbentett meg leginkább: mégsem tudta teljesen túltenni magát rajtam, és ez nem tetszett a lánynak. Ezen nem csodálkoztam, nekem sem tetszett volna, de Mike-ra most aztán végképp nem volt szükségem.
Megígértem ugyan neki, hogy barátok maradunk, de azóta nem is találkoztunk – a karácsonyi látogatást is sikeresen kicseleztem -, így most felvetette, hogy mi lenne, ha meglátogatna valamikor.
Azzal ráztam le, hogy egyelőre nem aktuális, mert a széltől is óvjuk a babát, és nem engedünk idegeneket a közelébe, emellett hamarosan úgyis elrepülünk majd Amerikába Kellan esküvőjére, akkor összefuthatunk, ha gondolja.
Miután megírtam ezt neki, Kellant hívtam fel, hogy megtudjam, pontosan mikor is esküsznek. Elárulta, hogy még egy bő hónap van vissza addig, de sok szeretettel vár bennünket. Érdeklődött még a fiamról is, és hogy velünk minden rendben van-e.
Neki is azt füllentettem, hogy igen. Bár végtére köztünk tényleg nem volt gond, csak a környezetünkben. Nem mertem említeni Kellannek, hogy valószínű, mégsem megyünk az esküvőre, mert még én sem tudtam biztosan. Ha viszont addigra sem oldódik meg a Dylan-ügy, kizárt, hogy Rob beleegyezzen az utazásba.
Rob, aki még mindig nem volt itthon... Fogalmam sem volt, hova mehetett vásárolni, ezért miután Kellantól elbúcsúztam, csak egy szoptatásnyi időt adtam már szerelmemnek, hogy hazaérjen – utána őt hívtam a mobilján. De nem vette fel.
Kezdtem komolyan nyugtalankodni, mi történhetett vele, de nem tudtam, hogyan járhatnék utána. Kathy telefonszáma nekem nem volt meg, hogy esetleg hátha ő tud valamit… Miután Victor elaludt, megetettem Bennyt, aki egyre kedvesebb volt – az ismerősöket meg a családtagokat már nem ugatta meg olyan vehemensen.
Amint visszaindultam a házba, egy sötétített üveggel ellátott autó gördült a házunk elé. Nem ismertem. De egy furcsa félelem öntött el a láttán. Megszaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb a ház biztonságot adó menedékébe húzódhassak, de az érkező gyorsabb volt.
Mielőtt becsaptam volna az ajtót, láttam, hogy egy idegen száll ki belőle. Azaz nem volt idegen. Egyszer már láttam, még akkor, amikor Rob a stúdióban kezdett dolgozni.
Dylan…
