41. fejezet
(Rob)
Reggel iszonyú fájdalmakra ébredtem. Igyekeztem ezt hang nélkül elviselni, de nem ment egykönnyen. Oldalra pillantottam, és láttam, hogy a kötés a karomon szinte teljesen átvérzett.
Kristen a másik oldalamhoz bújva aludt még. Megpróbáltam a lehető legóvatosabban kibújni a karja alól, de sajnos nem sikerült.
- Jól vagy? – kérdezte rögtön álmosan pislogó szemekkel.
Úgy fordultam, hogy ne lássa meg a véres kötést, és igennel feleltem. Utána mégis visszafordultam hozzá, és egy puszit nyomtam az ajkaira.
- Aludj még egy kicsit – nyögtem némileg zihálva.
Erre viszont felpattantak a szemei.
- Nem vagy jól! - közölte, majd felült, és szemügyre vette a karomat. – Úristen! Szólok Iannek – nyúlt a mobiljáért, de kivettem a kezéből.
- Minden oké, szívem, nyugi.
- De vérzel, basszus – motyogta kissé idegesen.
Ráhagytam, hadd hívja Iant, vagy akárkit, a fájdalmam most majdnem olyan elviselhetetlen volt, mint amikor a golyó belém csapódott. A fürdőbe mentem, ahol letekertem magamról a kötszert, és szemügyre vettem az ominózus sebet. Nem volt túl szép, legalábbis így csurom véresen.
Mégis beálltam a zuhany alá, de mivel nem akartam túlságosan kiáztatni a sebet, csak villámgyorsan lemosakodtam. Alig szálltam ki a víz alól, Kristen már kopogott is a fürdő ajtaján.
- Megjött Ian, hadd nézze meg ő, kérlek – könyörgött sírós hangon.
Nem szerettem volna, hogy kiboruljon, elvégre ez csak egy seb, úgyhogy szót fogadtam, bár egy pillanatra elgondolkodtam, hogy került ide máris Ian… Talán el sem ment? Ennek nem örültem. A nővéremre is kellett volna vigyáznia valakinek.
Alighogy kinyitottam az ajtót, szerelmem aggódó pillantásába botlottam.
- Az én hibám – nyöszörögte.
- Mi? – döbbentem meg. – Hogy lenne a te hibád?
Erre keservesen felnyögött, a tenyerébe temette az arcát, és hátat fordított nekem.
- Nem kellett volna rád másznom az éjjel.
- Kicsim – léptem mögé, és megsimogattam a karját. – Én húztalak magamra, nem te másztál rám.
- De igen – nyögte. Aztán váratlanul felém pördült, és mélységes lelkiismeret-furdalást tükrözött a tekintete. – Ne haragudj!
- Nem a te hibád, de nem haragszom – igyekeztem megnyugtatni.
Ép karommal átöleltem, majd megkérdeztem, merre bujkál Ian. Szerettem volna kérni tőle a tegnapi spéci fájdalomcsillapítóból. Kristen is észrevehette, hogy szinte megfeszülök a fájdalmaktól, ezért inkább elengedett, én pedig a konyhába mentem utána.
Önkéntes háziorvosom már fel is fegyverkezett egy injekciós tűvel. Örömmel tartottam oda neki a karom. Aztán egy székre rogyva vártam a hatást. Pillanatokon belül megérkezett. Máris nem sajgott úgy a karom.
- Nem kéne kórházba vinni? – kérdezte síri hangon szerelmem.
Egyszerre pillantottunk rá Iannel, aki csak a fejét rázta.
- Bízz bennem, Kris, minden rendben lesz. – Ezt én is örömmel hallottam.
Kedvesem viszont eltűnt, amint tisztogatni kezdte a seb környékét. Ki is használtam az alkalmat, hogy kifaggassam Iant a másfél hét múlva esedékes partiról.
- Tom szerint tényleg nincs bekamerázva a ház. Egyik nap sikerült bejutnia, és alaposan körülnézett – világosított fel halkan Ian. Nyilván ő sem szerette volna, ha Kristen tudomást szerez a tervünkről.
- Jut eszembe… Hogyhogy ilyen hamar ideértél? – firtattam.
Először csak rám vigyorgott, majd valami maró vackot öntött a sebemre, aminek következtében önkéntelenül is felnyögtem.
- Mégis megölsz, ember?!
- Ez összehúzza a sebet, és nem fogsz elvérezni – magyarázta. Aztán válaszolt az előző kérdésemre is. – Lizzyvel kibéreltük a szomszéd házat, amíg ti is itt vagytok. A kutyátokra addig Alex vigyáz.
Erre felszisszentem. Ian bocsánatot kért, azt hitte, hogy megint a sérülésem miatt jajgatok, de nem. Hogy hozhatta ide Lizzyt? És mindent tud vajon? Megkérdeztem.
- Azt tudja, hogy itt vagytok, elvégre a ti házatok. De nem tud a tegnap éjjel történtekről. És jobban érzem magam, ha a közelemben van.
Most egy kicsit fellélegeztem. Nem akartam több embert beavatni a dolgok menetébe, mint amennyit mindenképpen szükséges volt. Lizzy viszont… mégiscsak Ian barátnője vagy mi…
- Azért mondhatnál neki valamit a foglalkozásodról – tanácsoltam.
Nem szerettem volna, ha egyszer csak arról értesítik a nővéremet, hogy Ian odaveszett valami hülye lövöldözésben, mint a tegnapi. Amelyről eszembe jutott még valami, jobban mondva valaki, de előtte megvártam, az iménti kijelentésemre mit reagál.
- Orvosnak hisz, és az is vagyok – felelte. Egyelőre megelégedtem ennyivel is.
Utána megkérdeztem tőle, tudja-e, ki volt az a baseball sapkás fickó, akit tegnap kétszer is láttam.
- Kire gondolsz? - kérdezett vissza.
Bár amúgy rettentő tájékozottnak tűnt, most mintha tényleg nem tudta volna, miről - vagyis kiről - beszélek.
Elmondtam neki a part menti kávézónál történteket, majd az estit is. De nem jött zavarba, amiből arra következtettem, hogy nem hazudik. Vagy jó színész.
- Biztos Sammel dolgozik - vont vállat egyszerűen. - Nem ismerem mindegyiküket.
Hittem neki. De az a fickó akkor sem hagyott nyugodni. Boldogabb lettem volna, ha tudom, ki az. Ha tudom, hogy nem Dylan embere.
- Azt viszont tudom, hogy ő ölte meg tegnap azt, aki rád lőtt - tette hozzá.
Ekkor bevillant, hogy mintha tényleg két lövés dörrent volna, de az egyik hangosabb volt. Vagy azé, akit Dylan küldött, vagy pedig az ismeretlené. Nem tudtam tovább kérdezősködni, mert Kristen ebben a pillanatban lépett be, a fiunkkal a karján.
És Ian is épp befejezte a karom kötözését. Az injekciónak hála most sem éreztem fájdalmat, de olyan gyengének és álmosnak sem éreztem magam szerencsére, mint előző nap.
- Ha lehet, pihentesd - javasolta az „orvosom”, mire szerelmem arcszíne élénkpirosra változott.
Volt pár ötletem, hogyan tudnám pihentetni anélkül, hogy mellőznöm kéne a tegnap éjihez hasonló gyönyöröket, de nem Ian előtt szándékoztam ezeket részletezni. Pláne nem szemléltetni.
A fiamat kértem inkább kölcsön az anyukájától, aki azonban a nappaliba parancsolt, mondván hogy a kanapén ülve biztonságosabban foghatom a pockot fél kézzel. Nem mondtam neki ellent, babázni akartam.
Újra szóba került, hogy mikor akarunk visszamenni Londonba, de én ismét kedvesemre bíztam a döntést. Aki lesütött tekintettel motyogta, hogy ma. Ismertem már annyira, hogy tudjam, most az ellenkezőjét akarja, ezért megkérdeztem Iant, van-e akadálya annak, ha mégis maradunk, ahogy eredetileg terveztük. Nem volt. Kristen ezzel szemben hevesen érvelni kezdett amellett, hogy kórházi ellátásra lenne szükségem, stb. Ian látványosan megsértődött, amiért kétségbe lettek vonva a szakmai képességei. Míg ők ezen évődtek, a fiamra fordítottam a figyelmem, aki a mutatóujjamat akarta éppen szilánkosra törni.
Sokadjára döbbentem meg, mekkora ereje van a kislegénynek, de belül baromi büszke voltam rá. És nekem személy szerint nem lett volna kifogásom a még egy gyerek ellen. De előbb Dylant szerettem volna végre kiiktatni az életünkből. Szinte számoltam a napokat a partiig.
Miután Kristen hagyta magát „rábeszélni”, hogy maradjunk, Ian elment, de délutánra megbeszéltük, hogy Lizzyvel együtt mind lemegyünk a partra. Bár abban nem voltam biztos, hogy Dylan nem most akar majd agyonlövetni bennünket egy mesterlövésszel, rábólintottam az ötletre.
Életem párja egy csókkal köszönte meg, hogy még nem kell hazamennünk, a gyermekünk viszont tiltakozni kezdett, illetve az éhségét kívánta csillapítani. A csók izgató mivoltából kifolyólag magam is megéheztem, csak valami egészen másra.
A csöppségünk viszont előnyt élvezett velem szemben. Megadóan, szomorú sóhajjal törődtem bele, hogy magamra hagytak, de gondoltam, addig is hasznossá teszem magam, úgyhogy a konyhába mentem valami ebédnekvaló után nézni.
Persze az érzéstelenítő csodaszernek köszönhetően rendre megfeledkeztem a sérülésemről, így egy idő után Kristen rémült sikolya hozta rám a frászt közvetlenül mellettem. Jól össze is szidott, mivel megint átvérzett a kötés, aztán az asztalhoz ültetett és egy darab fáslival felkötötte a nyakamba a karomat.
Átmeneti rokkantságom ellenére sem akartam tétlenül ücsörögni, ezért felálltam, és ha már segíteni nem engedett, nem tudtam megállni, hogy ne ölelgessem és simogassam, miközben ténykedett.
Ezzel persze feltartottam, de egyetlen csókomat sem hárította. Lassan készült el az ebéd. Délután Ian kopogott be, hogy mehetünk-e. Szerencsére épp nem voltunk benne semmiben, még tőle is megkaptam volna biztos a magamét, amiért nem „pihentetem” a karomat. Inkább este akartam erőltetni, amikor nem zavar majd senki…
(Kristen)
Azóta nem láttam Lizzyt, mióta a „balesete” történt, így megörültem neki, hogy ők is idejöttek kikapcsolódni pár napra. Szegénynek még most is be volt gipszelve az egyik csuklója, valamint az arcán is több gyógyulófélben levő sérülés virított. Ennek ellenére jó kedve volt. Én viszont megrémültem.
Ez a Dylan már többször bebizonyította, milyen egy őrült, elvetemült alak, de mindig rosszabb volt ezzel szembesülnöm. Lizzy előtt viszont hallgatnom kellett, mert Rob elárulta, hogy semmit nem tud az egészről. Sem arról, ki verette meg így, sem pedig az egyéb zsarolásokról és fenyegetésekről.
Tartottam magam az ígéretemhez, miszerint hallgatok, mint a sír, de nagyon rossz volt így látni őt. Meg persze a férjemet is, aki egy kabát alá rejtette ezúttal a lőtt sebét fedő kötést, mégis… érte is aggódtam.
A parton sétálva sógornőmék váratlanul kölcsönkérték a fiunkat. Megdöbbentem, amikor közölte, hogy gyakorolni szeretne az anyaságra.
- Csak nem terhes vagy? – bámultam rá, de ő is, Ian is csak nevettek az ámulatomon.
- Egyelőre nem tervezzük – kaptam meg a választ. – De majd ha úgy adódik… - kacsintottak egymásra.
Készséggel „kölcsönadtam” a fiamat, tudva, hogy ahol Ian van, ott ő is jó kezekben lesz. Ez esetben ráadásul Lizzyében, aki mindig gyengéden bánt vele. Még egy picit örültem is, hogy így szabaddá váltak a karjaim, így szerelmem keze után nyúltam, és az ujjainkat összefűzve sétáltunk tovább.
Nem volt nehéz kiszúrni a minket követő, ránk vigyázó alakokat, de volt köztük egy, aki nem úgy öltözött és viselkedett, mint a többiek.
Egy padra telepedtünk le épp, és pár padnyira volt tőlünk az illető. Míg a többiek élénk eszmecserét folytattak a gyermeknevelés örömeiről – Rob említett egy-két hátrányt is -, én lopva szemügyre vettem a fickót.
Az arcát nem nagyon láttam, de ismerősnek tűnt. Nem tudtam viszont, ki lehet az. Nem pillantott felénk, látszólag elmélyülten olvasott egy újságot, mégis az volt az érzésem, hogy bennünket figyel. Napszemüveget, és baseball sapkát viselt.
Egyszer csak a nevemet hallottam, mire a többiekre néztem, és leesett, hogy mindenki engem bámul. Rob kisimította a hajam a nyakamból, és egy puszit lehelt rá.
- Min töprengtél el ennyire? – kérdezte, majd a tekintete arrafelé vándorolt amerre az előbb néztem. És egyből lehervadt a mosoly az arcáról.
Felemelt engem az öléből, ahol addig tartózkodtam, majd talpra állított.
- Hova mész? – kérdeztem.
- Kiderítem végre, hogy ki ez és miért követ minket.
- Ő velünk van, nyugi – próbálta csitítani Ian, de kedvesem elég elszántnak tűnt.
- Nem érdekel, furcsán viselkedik.
- Ez a dolga, hagyd – fogta vissza Ian, mire ő még egy utolsó tűnődő pillantást vetett az ismeretlen férfi után, aki mintha csak hallotta volna, miről beszélgetünk, lassan felállt, és odébb sétált.
Valamiért enyhe félelem kerített a hatalmába a láttán, és javasoltam, hogy menjünk inkább vissza lassan a házba. Senkinek nem volt ellene kifogása. Hazaérve Lizzy átinvitált magukhoz vacsorára, amit köszönettel el is fogadtunk, de előtte hazavittem megetetni Victort.
Rob velem tartott, megígértük ugyanis, hogy fél órán belül ott leszünk. Az ajtón belépve viszont megdöbbentő látványban volt részünk.
