11. fejezet
(Rob)
A blöki valóban a szívembe lopta magát, de az egyáltalán nem tetszett, hogy Aarontól származott. Újra Kristenre pillantottam, aki kicsit bűntudatosan nézett vissza rám.
- Azért még megtarthatjuk? – kérdezte halkan.
Sejtettem, hogy arra céloz, nekem talán ellenemre lehet, hogy kitől is kapta az ajándékot.
Szerettem őt boldognak látni, még akkor is, ha nem én okoztam. Rábólintottam. Ekkor szinte a nyakamba ugrott. Alig bírtam megtartani, hogy ne vágódjunk el mindketten - amit úgyis a kiskutyára sikerült volna véghezvinnünk annak szerencsétlen és fürge mivolta következtében -, de a csókja ellen nem tiltakoztam.
Főleg mert enyhe elégedettséggel töltött el a tudat, hogy Aaron mindezt végignézi. Aztán ez a gondolat eltűnt, és a vágy lépett a helyébe. Szerelmem testének remegését azonban pillanatnyilag a hideg okozta, mivel egy vékony pulcsiban jött elő a meleg lakásból a hideg kertbe.
Be is küldtem, hogy vegyen magára valamit, és keressen Bennynek valami régi rongyokat, amikkel kibélelhetjük az ólját. Ezzel mindkettőnk figyelmét sikeresen eltereltem. Az övét a közeledő Aaronról, a sajátomat pedig róla.
Közben az általam egyre kevésbé kedvelt szomszéd odaért hozzám, és letette elém a földre a kutyatápot. Meg sem kellett szólalnom, hogy megtudjam, mégis mi a francot képzelt - elmesélte magától is.
- Nyugodj meg, nem fogok egész nap nálatok dekkolni, amíg nem leszel itthon. De ha nagyon ugat, akkor meg fogom hallani.
Mondjuk abban igaza volt, hogy nagy a hangja az apró jószágnak, de tartottam tőle, hogy Dylannek meg sem kottyanna elbánni vele. Az vígasztalt, hogy tudtam, ő is velem lesz Glasgowban, ahova megyünk, így szemmel tarthatom.
- Kösz – feleltem Aaronnak, aki csak biccentett, majd hazament.
Kristen egy percen belül visszaért hozzám, és együtt varázsoltuk lakályosabbá Bennynek az ólat. Szerencsére fölöslegesen nem ment az idegeinkre, adtunk neki néhány játékszerűt, azokkal vígan elvolt ő magában is. A házunk előtt – úgy húsz méterre – elhaladókat viszont bármikor boldogan megugatta. Tényleg jó „riasztónak” bizonyult.
Délután mégis nehéz szívvel és aggodalommal telten búcsúzkodtam a fiamtól és feleségemtől, amikor indulnom kellett. Megígértem Kristennek, hogy telefonálok, amint célba értem, mire bólintott, de láttam, hogy a könnyeit nyeldesi.
- Hiányozni fogtok – suttogtam, majd újabb és újabb csókokat loptam tőle. Nagyon nem akaródzott elengednem.
És ő is újabbnál újabb csókokra húzott magához. De aztán mennem kellett.
(Kristen)
Miután Rob elment, üres lett a ház. Volt már olyan, hogy magunkra hagyott bennünket Victorral, de sosem napokra. Sőt, idejét sem tudtam már, mikor voltunk külön mi ketten több napig.
Most viszont így alakult, és ha már így alakult, hasznosan szerettem volna eltölteni ezt az időt is, mielőtt beleőrülök a hiányába. Szerelmem nővérei örömmel a segítségemre voltak ebben, nekiálltunk valamelyest nagytakarítást rendezni. Már velük is viszonylag régen találkoztam.
Lizzy időközben szakított Iannel, de az okát nem árulta el. Elég megviseltnek látszott emiatt, ezért Viccel próbáltuk vidítani. Este Jennyt is áthívtuk, hogy ne maradjon ki a lánybuliból, amelynek egyetlen szem férfitagját Victor alkotta, de ő tökéletesen passzolt közénk.
Végtelenül büszke voltam rá. Hihetetlenül nyugodt és csendes kisfiú volt, sosem sírt, hacsak nem volt rá nyomósabb oka. És mindenki egyből a szívébe zárta. Sógornőim és barátnőm szinte versenyeztek azon, mikor ki tegye tisztába.
Benny tényleg jó házőrzőnek bizonyult, bár még fiatalka volt, mégis mindent képes volt megugatni, ami a nemtetszést váltotta ki belőle, lehetett az egy utcán sétáló ember, vagy egyszerűen egy madár, amely az ő kis óljára szállt le éppen. Annyira hangos azonban mégsem volt, hogy Victort felébressze a csaholásával.
Estefelé jutott eszembe, hogy még meg sem köszöntem igazán Aaronnak a kiskutyát. Miután a lányok elmentek, és a pockot is megetettem, felhívtam, de nem vette fel a telefont. Átmenni nem akartam, ahhoz már késő volt. És mivel a lányokkal az egész délutánt ellőttük, csak most tűnt fel, hogy Rob sem hívott, pedig már meg kellett volna érkeznie.
Rátelefonáltam én, de ki volt kapcsolva a mobilja. Igyekeztem feleslegesen nem aggódni, de így is tízpercenként próbálkoztam, míg végül jóval este tíz után felvette.
- Ne haragudj, dolog volt – mondta bocsánatkérően. – Amint megérkeztem, toltak a színpadra, esélyem sem volt, hogy hívjalak.
Nem haragudtam, örültem, hogy hallom a hangját. Bevallottuk egymásnak, mennyire hiányzik a másik, aztán szerelmem a fiunk felől érdeklődött, aki éppen evés utáni pihenőjét töltötte éppen. Egyszer csak pedig feltett egy kérdést, amire nem számítottam.
- Aaron ott van?
Hallottam a hangjából, mennyire nem tetszene neki, ha így lenne, de lelkiismeret-furdalás nélkül feleltem, hogy nincs. Miért lenne?
- A nővéreid és Jenny voltak itt egész délután, meg este, csak nemrég mentek el – meséltem neki.
Aztán valaki szólította, és megint mennie kellett.
- Eddig tartott a szünet. Később hívlak majd még – búcsúzott, de egy szerelmi vallomást még hozzábiggyesztett. Viszonoztam.
A következő babaébredésnél a szoptatást követően gyorsan lezuhanyoztam, hogy aztán már tisztán üljek a nagy kádba a gyermekemmel együtt. Úgy tűnt, élvezi a vizet, mégis minden pillanatban rá figyeltem, nehogy valami baja essen.
Miután alaposan kiáztunk, egy törölközőbe tekertem, és az apró csomagot a hálóba költöztettem magam mellé az ágyra, mert jócskán voltunk már az éjszakában. Fáradt voltam, és így több esélyét láttam, hogy felébredjek a sírására, ha a közvetlen közelemben van. Körbepakoltam párnákkal, és sokáig gyönyörködtem benne, mielőtt elnyomott az álom.
Végül nem ő, hanem az apja ébresztett fel telefonon, aki heves bocsánatkérések közepette hallgatta végig ásításkoncertemet, mert a másfél órányi alvás nem volt éppen kielégítő. De úgy döntöttem, hogy amíg vele beszélgetek, készítek egy forró csokit, hogy utána könnyebben vissza tudjak ájulni az álmok mezejére.
Elmesélte az útját, a fellépést, mesélt a szállodáról. És mesélt Kathyről. Aki elég furcsán viselkedett, és nem tudta hova tenni, ezért kérdezett engem, hogy mint nő, hátha tudok neki okosat mondani. Nem tudtam. De féltékeny lettem. Igyekeztem ezt titkolni, de nem voltam elég ügyes.
- Téged szeretlek, hidd el, ha tőle akarnék bármit is, akkor említeném? – próbált megnyugtatni Rob. Egyelőre sikerrel.
Igaza volt, mégsem tetszett a gondolat, hogy míg ők együtt vannak, addig én nélküle. De elhessegettem a kínzó érzéseket, amelyek a szívembe költöztek, és ezután már vidámabban beszélgettünk. Amíg lassan, de biztosan már szinte maguktól csukódtak le a szemeim.
Ekkor hosszas búcsúzkodásba kezdtünk. Már az ágyban feküdtem újra Victor mellett, amikor letettük, én pedig rögtön elaludtam.
De nem tartott sokáig, mert következőre a fiam ébresztett fel, aki megéhezett. Mostanra már négyóránként kérte csak a betevőjét, ezért kettővel többet pihenhettem. Miután végeztünk, újra visszaszundítottunk.
Benny nagyon hangos és nagyon idegesítő ugatására ébredtem legközelebb hajnalban. Az ablakon kilesve próbáltam kifürkészni a kinti éjszakában, mi lehet, ami ennyire felizgatta, de nem láttam semmit. Victor szerencsére jó alvó volt, nem ébredt fel a zajra.
Lementem a földszintre, hogy „megkérdezzem” az egyszemélyes őrző-védő szolgálattól, mi is az oka a hirtelen lázadásának, de amint a bejárathoz értem, motoszkálást hallottam előle. Kint még sötét volt. Elképzelésem sem volt, ki vagy mi lehet az.
Az ajtóhoz léptem, és rátapasztottam a fülem, hátha rájövök, mi történik a túloldalán, és mintha lépteket hallottam volna. A rémület egy percre megállította a szívverésemet. Voltak tippjeim, ki járhat errefelé, és milyen célból, de igyekeztem elhessegetni a gondolatát is. Mégis befészkelte magát az agyamba a rémálmom: Tom.
(Rob)
A fél éjszakát azzal töltöttem, hogy Kristenért aggódtam. Dylan ugyan a közelemben volt, de Tom nem tartott velünk. Valahol már bántam is, hogy nem kértem meg megint Aaront, hogy akár töltse nálunk az éjszakát, vagy mit bántam én, de legalább akkor biztonságban tudhattam volna a családomat. Legalábbis nagyobb biztonságban, mint így, hogy egyedül voltak otthon.
A fellépés után kihagytam a szokásos bulit, bár többen hívtak. Inkább visszamentem a szállodába, és a szobámba zárkóztam. Még Kathy sem jött utánam. Amin csodálkoztam. Sőt, az egész csaj nem stimmelt valamiért.
Akárhányszor kettesben voltunk – illetve, más nem hallotta, miről beszélgetünk -, higgadtan, és kedvesen érdeklődött a családom iránt. De amint valaki a közelünkbe ért, elkezdett vagy veszekedni velem, vagy újra nyomulni.
Tökéletesen összezavarodtam. És még arra sem tudtam fényt deríteni, hogy is értette a múltkor azt a rejtélyes „máskor” tartalmú suttogást. Igazán kíváncsi voltam pedig rá, mit tud Dylan fenyegetéséről, és egyáltalán.
Egészen hajnalig töprengtem ezen, meg persze azon, mit csinálhat Kristen. Abban biztos voltam, hogy a fiam alszik, de róla nem tudtam elképzelni. Ijesztően keveset aludt, mióta megszülte a kicsit. Mégsem hívtam fel megint, mert arra gondoltam, hátha mégis sikerül pihennie egy kicsit. Ennek ellenére aggódtam.
Reggel, mikor a szálloda ébredezni kezdett, automatikusan vetettem magam a munkába. Kora délutánra volt kitűzve egy megbeszélésszerű dolog, amelyen szerintem tökéletesen felesleges volt részt vennem, mégis el kellett mennem rá, pedig csak az ez nap esti fellépésről volt szó. Számoltam az órákat, mikor lesz ennek vége, és mikor indulhatok vissza végre Londonba.
Addig is úgy gondoltam, ha látni nem is láthatom szerelmemet, aki minden perccel jobban hiányzott – és jobban féltettem is -, akkor legalább a hangját hadd halljam. De amint tárcsázni kezdtem, kopogtak az ajtón. Dylan állt a szobám előtt.
Első körben „megdicsért” az előző esti sikerünkért, ami elsősorban Kathynek volt köszönhető, mivel én ismét nem nyújtottam a maximumot, ezért el is küldtem hozzá hálálkodni. Ment is. Egy percre még utána szóltam, hogy megtudakoljam, Tom hogyhogy nincs itt, mire megfordult, és nyájasan elvigyorodott.
- Neki máshol akadt jobb dolga – felelte.
Egyáltalán nem tetszett a hangsúly, amivel ezt mondta.
- Hol?
- Londonban – kacsintott rám.
Gyilkos dühvel vegyes félelem kerített a hatalmába. De akartam adni neki még egy esélyt.
- Mit csinál ott? – kérdeztem.
- Ó, csak apróságokat bíztam rá… Többek közt… Vigyáz a családodra…
