33. fejezet
(Rob)
Legközelebb csak hajnalban nyílt lehetőségem megpendíteni a kamera-témát Kristen előtt, de azt is csak véletlenül, hisz a Brighton-idézés olyan tökéletesre sikerült, hogy egy pár órára minden másról sikerült teljesen megfeledkeznem.
Egyszer azonban szerelmem hirtelen felült az ágyon, majd átlendítette az egyik lábát a derekamon, és az utóbbi pár órát tekintve nem először dörgölőzött hozzám izgatóan, miközben a nyakamat harapdálta.
Bár kissé már elfáradtam, eszemben sem volt tiltakozni az esetleges folytatás ellen, és bársonyos combjait megragadva szorítottam magamhoz a testét. Ő ezzel szemben csak egy csókkal ajándékozott meg, majd éledező vágyaimmal nem törődve eltolta magát tőlem, és felkelt az ágyból.
Kábán figyeltem, ahogy az ajtóhoz igyekszik, tekintetemmel végigkísértem ringó járását, miközben azon töprengtem, miért hagyott itt csak úgy.
A következő pillanatban utána lódultam, és visszarántottam a szobába. Még az ajtót is becsuktam, hogy ne tudjon menekülni, aztán belülről nekidöntöttem.
- Hova mész? - nyögtem, mert a mosolyától elakadt a szavam.
Attól még inkább, amikor ujjait végighúzta a felsőtestemen, majd megragadta egyre izgatottabb férfiasságomat, és párszor végigsimított rajta.
Felnyögtem, de máris felemeltem őt a fenekénél fogva, és rögtön sikamlós, forró belsejében találtam magam. Kristen a vállamba és a nyakamba kapaszkodva mozgott együtt velem egyre gyorsabb iramban.
Szánk is összetapadt, miközben fékeveszetten hajszoltuk az újabb gyönyört. Zihálásunk nyögéseinkkel elegyedve adott aláfestő zenét testünk legősibb táncához, míg végül maximálisan kifulladva kapaszkodtunk egymásba a paradicsomba érkezést követően.
Ellöktem magunkat az ajtótól, és az ágyra zuhantam szerelmemmel a karjaimban. Újabb csókokkal ötvözve vártuk szívverésünk lecsillapodását, majd Kristen kissé remegő lábakkal ismét felkelt. Ekkor jutott csak eszembe, hogy miért is nem engedtem kilépni az imént. Azon kívül persze, hogy újból megkívántam.
- Kérlek, húzz magadra valamit – szóltam neki, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
Meglepetten fordult meg, és értetlenkedve nézett végig rajtam.
- Azt hittem… Az elmúlt órákban úgy éreztem, tetszem neked… - felelte tétován.
Tetszett is. És minden bizonnyal az őrszemeinknek is tetszett volna, ha csupaszon sétál végig a folyosón. Most kellett vallanom. Nem tudtam, hogy kezdjek bele. Kristen türelmesen várta a magyarázatomat.
- Utálni fogsz - indítottam.
- Miért utálnálak? - firtatta.
- Mert nem mondtam el korábban.
- De mit? - A hangja egyre ijedtebb lett.
- Hogy be van kamerázva a házunk.
Vártam a dührohamot, de nem jött. Kedvesem körbekémlelt a szobában, mire siettem gyorsan megnyugtatni.
- Kivéve ezt a szobát. És a fürdőt.
Ekkor hatalmas szemeket meresztett rám.
- Hányan nézték végig, ahogy szoptatok? - visította.
Mivel ez már nekem is eszembe jutott korában és meg is kérdeztem róla Kathyt, most habozás nélkül rávágtam, hogy senki.
- Kathy megígérte, hogy olyankor elhomályosítják a képet - toldottam meg ezt is némi magyarázattal.
Kristen ekkor még egyszer körül nézett, majd a köntöséért nyúlt. Miután belebújt, közölte, hogy gyorsan lezuhanyzik, mielőtt a fiunkat felébresztené az éhség. Megdöbbentem, hogy ilyen könnyen vette a dolgot. Nem mentem utána, inkább a szétdúlt ágyat igazítottam meg. Szemünk fénye is végszóra ébredezett – Kristen épp akkor zárta el a vizet a fürdőben. Magamra kaptam egy boxert, és a gyermekünkhöz siettem.
- Anyu is máris itt lesz, és megetet – gügyögtem neki, miközben tisztába tettem.
Anyu pillanatokon belül meg is érkezett, engem mellőzve megpuszilgatta a törpét, majd kissé fintorogva körbekémlelt, utána inkább a hálóba vonult a fiunkkal. Sejtettem miért. Nem akart közönséget.
Bűntudatom támadt, amiért eddig nem mondtam el neki a kamerás dolgot, de tényleg csak megrémíteni nem akartam. Ha tudtam volna, hogy ilyen szinten nem érdekli… Vagy csak már beletörődött, hogy az eltelt hetek alatt úgyis sok mindent láthattak a kukkolóink, így nincs értelme idegeskedni.
Még sötét volt odakint, mire Kristen befejezte a szoptatást. Utána körbepakoltuk Victort egy csomó párnával az ágy egyik felén, mi pedig a másikon bújtunk össze – ezúttal szigorúan alvási célzattal.
(Kristen)
Mikor órákkal később – jobban mondva körülbelül délidőben – felébredtem, újfent elcsodálkoztam azon, hogy Victor milyen sokat alszik. Mondjuk egyáltalán nem bántam, így egyéb tevékenységekre is több időnk jutott, amelyek után mi is jobban ki tudtuk pihenni magunkat Robbal. Főleg egy tegnapihoz hasonló éjszaka után…
Beleborzongtam az emlékbe. Már semmi kétségem nem volt; tudtam, hogy nem lép félre. De Kathy továbbra is zavart valamiért. Nem repestem attól a gondolattól sem, hogy telerakták kamerákkal a házunkat, de nem volt sok értelme felhúznom magam ezen.
Óvatosan leemeltem magamról szerelmem engem ölelő karját, és centiről centire araszolva igyekeztem kimászni mellőle az ágyból. Még nem akartam felébreszteni, és sikerült is kikúsznom a fiúk közül anélkül, hogy felriadtak volna.
Gyorsan felöltöztem, majd a kisebbik imádottamat magamhoz ölelve a földszintre indultam. Az előző este el nem fogyasztott ételt kidobtam, aztán míg Victor aludt, kimentem megnézni, hogy van Benny. Jól volt, és rettentően örült nekem.
Ahogy én is neki. Csak egyetlen dolog fájt: Aaronra emlékeztem, akárhányszor megláttam a pajkos kis jószágot. És hiányzott. Bár nem lehettünk túl sok ideig barátok, de életre szólónak éreztem.
A házukra néztem, ahol az emeleten meglebbent egy függöny. Nem láttam mögötte senkit, ezért nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. Adtam friss vizet a házőrzőnek, majd visszamentem a házba.
Gondoltam rá, hogy átlépek egy pillanatra Ianhez, és megkérdezem tőle, hogy van Lizzy – aki a legutóbbi hírek szerint szerencsére egész jól gyógyult -, de letettem róla. Meg akartam várni, amíg Rob is felébred.
Ez a dolog már nemcsak dühített, hanem egyenesen kihozott a sodromból. El nem tudtam képzelni, mi célja lehetett ezzel Dylannek. Lizzyt is nővéremként szerettem, így felháborított az, ami vele történt. Tudtam, hogy az az elmebeteg miattunk csinálja, de nem értettem, miből gondolja, hogy ezzel elér bármit is?
Iant is csak azóta láttam párszor részegnek, mióta a sógornőm kórházba került. El tudtam képzelni, mit érezhet, én is átéltem már ugyanezt a lelki kínt - amikor a kapcsolatunk legelején Rob autóbalesetet szenvedett -, ezért is gondoltam, hogy Ian talán örülne a társaságomnak.
Mivel Aaron már úgyis eszembe jutott, nem fojtottam vissza a vele kapcsolatos emlékeimet. De egyik sem ríkatott meg. Sőt, egész jó kedvem kerekedett.
Miközben a konyhában ténykedtem, felidéztem az itt töltött pillanatainkat – leszámítva persze a közeledési kísérleteit. Ezeket most is éppúgy figyelmen kívül hagytam, mint akkor.
Egyet leszámítva. Máig bűntudatom volt amiatt, hogy elzavartam azután a csók után. Ha itt marad velem, talán időben ki tudunk menekülni mind, és nincs szükség a lövöldözésre. És ő is még élhetne…
A gondolataimnak mégis sikerült negatív irányba terelődniük, ezért inkább megnéztem, ébren van-e már a fiam. Ébren volt, de nem hangoskodott. Leültem a kiságy mellé a karosszékbe, és percekig csak őt figyeltem, simogattam.
Annyira tökéletes kisbaba volt, amilyent mindenki csak álmodhat magának. Én is róla álmodoztam, pont ilyennek képzeltem, mikor még a pocakomban volt. És bár eleinte tartottam tőle, hogy valamilyen szinten át fog rendeződni az életünk az apukájával, ez mégis pár hét alatt lezajlott, hamar hozzászoktunk az új helyzethez, hogy hárman vagyunk. És most gondtalanul éltünk… volna.
Ha nem lenne egy őrült a világon, akinek életcélja megkeseríteni a boldogságunkat. Sokat reméltem a mai tárgyalástól, szerettem volna, ha életfogytig börtönbe zárják a rohadékot, bár szerelmem figyelmeztetett, hogy ez korántsem lesz ilyen egyszerű, de az ügyvédek már most rajta vannak az ügyön.
Köztük Tom. Nem értettem, miért segít nekünk. A szakmai képességeit ismerve lehet, hogy a legjobb választásnak tűnt jogi szempontból, nekem mégis voltak fenntartásaim vele kapcsolatban. És szerettem volna őt is a lehető legmesszebb elkerülni, de erre sajnos most még nem volt mód.
Annak is örülnöm kellett, hogy nem jött ide hozzánk, Robbal is csak telefonon kommunikáltak, vagy Kathyn keresztül. Nem akartam most rá gondolni, ezért jobb elfoglaltság után néztem.
Bepillantottam a hűtőbe, azzal a szent elhatározással, hogy ma én főzök valamit a családomnak. Vagyis csak a férjemnek, aki még mindig odafent pihent. Nagyon meglepett tegnap a rózsacsokorral és a gyertyafényes hangulattal, amit idelent teremtett.
A rózsákról Brighton, a gyertyákról Malibu jutott eszembe. És a csodás Bora Bora. Szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét odáig, amikor még nem ismertük Dylant, de erre nem sok esély volt. Mégis azért fohászkodtam, hogy hamarosan vége legyen ennek a rémálomnak.
Nem felejtettem el Kellan esküvőjét sem, amelyre „hivatalosak” voltunk. Ha el tudnánk utazni rá, meglátogathatnánk a szüleimet is. Hónapok óta nem találkoztam velük. Szerettem volna, ha ez az egész ügy addigra lezárul, mert megőrjített, hogy csak a szomszédba mehetek kíséret nélkül, de a városba nem.
Az Aarontól tanult módon pácoltam be a húst, majd amíg a rizs főddögélt, hogy köret lehessen, bekapcsoltam a laptopomat. A szüleim írtak levelet, emellett a bátyám is megörvendeztetett két sorral, valamit Mike.
Mike levelét hagytam utoljára. Ő ugyanis egy regényt írt. Legalább három oldalon át ecsetelte, mennyire hiányzom neki, és hogy minden mennyire más, mióta nem vagyok ott. Olyan szívfacsaróan részletezte. Hogy majdnem megsajnáltam. De csak majdnem.
Az olvasásba viszont olyannyira sikerült belefeledkeznem, hogy észre sem vettem, mikor lépett mögém Rob. Aki egyszer csak hirtelen átkarolta a derekamat, és a nyakamba csókolt.
Ettől rögtön borzongás söpört végig a testemen, de mielőtt átadtam volna magam az érzésnek, zavartan felé fordultam. Nem szerettem volna, ha meglátja a levelet és téves következtetésekre jut, de esélyem sem volt időben lecsukni a laptop tetejét, ugyanis addigra észrevette, ki a feladó.
