27. fejezet
(Rob)
Bár csak vásárolni indultam, nem volt szerencsém. Először egy dugóban rostokoltam kerek egy óra hosszat. Kikeveredni sehogyan sem tudtam belőle, rádiót pedig nem hallgattam, hogy tudjam, baleset történt, és lezárták a fél várost.
Így sokkal később értem csak oda a bevásárlóközpontba, ahova indultam.
Először egy ékszerüzletet kerestem fel, szerettem volna meglepetést okozni Kristennek, bár nagyon odafigyeltem, nehogy véletlenül valami olyasmit vásároljak neki, ami emlékeztetné Dylan múltkori ízléstelen ajándékára. Hosszan nézegettem a választékot, de nem tudtam dönteni. Gyűrűi voltak, nyakláncai is, fülbevalók szintén… karkötőkről nem is beszélve. Megkérdeztem az eladót, mit ajánlana.
Egy pillanatnyi habozás nélkül elém tett egy halom bokaláncot. Imádtam Kristen bokáját! És ahogy elképzeltem, hogy egy vékony aranylánc tekereg karcsú lábán, rögtön felszaladt a vérnyomásom, főleg, amint eszembe jutott az előző reggel is… Beleborzongtam az emlékekbe, és alig vártam, hogy ismét a karjaimban tarthassam, annak ellenére, hogy elhatároztam, egyelőre kíméletes leszek vele.
Gyorsan kiválasztottam a nekem legjobban tetsző, de egyszerű – épp ezért szép - láncot, kifizettem, majd zsebre vágtam, és indultam tovább, hogy most már a vásárlásra is sort kerítsek.
Egy másodpercre még megtorpantam, és a zsebemhez kaptam. A telefonomat valószínűleg kint hagytam az autóban, mivel nem találtam.
Nem fordultam vissza érte a parkolóba, mielőbb szabadulni akartam innen, mert a plázák sose voltak a szívem csücskei. Rögtön az élelmiszerosztályra mentem, de a gyermekruhák előtt elhaladva megakadt a szemem egy édes kis rugdalózón. A kosárban végezte. Két másikkal együtt. Nem ismertem magamra.
Utána nagyjából összeválogattam egy kiadós vacsorának valót, sőt, még tartalékba is, hogy ne kelljen mindennap végigszenvednünk ezt a tortúrát, amit épp én éltem át. Kristent viszont most semmi esetre sem zavartam volna el vásárolni, nyugodtabb voltam, amíg ő otthon volt. Pláne most. Nem mertem volna eljönni, ha Vic nem lett volna nálunk.
Már a gyümölcsöket válogattam, amikor véletlenül – vagy szándékosan – éppen arra járt Tom is.
- Te mit keresel itt? – kérdeztem tőle.
- Gondoltam, biztonságosabb, ha nyílt terepen találkozunk – felelte, miközben megforgatott a kezében egy narancsot. – Sam említette, hogy szükséged volna a segítségemre.
Ez nem egészen volt igaz, és nem ebben a formában, de a lényegét tekintve… Nem vitatkoztam. Hátrapillantottam követőimre, akik minden bizonnyal azért voltak végig velem, nehogy bajom essen.
Szívem szerint hazazavartam volna őket, hogy a házunk táját tartsák inkább szemmel, de úgy sejtettem, ott is akad belőlük néhány. Meg arra is mérget mertem volna venni, hogy Tomot is követték – őt Dylan emberei. Így még ez sem volt a legveszélytelenebb terep.
- Nyugi, rám nem gyanakszik – mondta Tom, amikor észrevette, hogy az ő levakarhatatlan utánfutóit keresgélem a tömegben. De nem láttam senkit.
- Engedi, hogy egyedül kószálj? – hitetlenkedtem.
- Valami olyasmi. De most éppen mással van elfoglalva, nem ér rá engem felügyelni.
Tovább mentem a sorok között, de a gondolataim már rég nem a vásárlás körül forogtak. Megkérdeztem tőle, mennyire tuti az, amiről Kathy mesélt. A gyerekekkel kapcsolatban. Nem nyugtatott meg igazán.
- Sajnos hiába csukatnánk le, még mindig lennének kint emberei, akik elvégeznék helyette a piszkos munkát – ő a börtönből irányítana. HA egyáltalán le lehetne csukatni. Mert ugye vannak a rendőrségen és a bíróságon is lefizetett emberei - mondta.
Kezdtem egy olyan csapdában érezni magam, amilyenbe eddig még nem kerültem.
Megkérdeztem Tomtól, hogyha eltűnnénk valahova a világ végére, mennyi lenne az esélye, hogy Dylan utánunk jön.
- Ezer százalék – ábrándított ki rögtön.
Egyetlen megoldás maradt tehát, meg kell ölni.
Észre sem vettem, hogy hangosan is kimondtam, amit gondolok, csak Tom hitetlenkedő ábrázata döbbentett rá.
- Meg akarod ölni? – kérdezett rá halkan, hogy jól hallotta-e, amit hallott.
Nem értettem, miért nem tette ezt már meg valaki réges régen.
- Van más megoldás? – kérdeztem vissza. – Nem vagyok hajlandó egész életemben bujkálni, és a családomat is kitenni ennek – magyaráztam.
Már nem először fogalmazódott meg bennem ez az ötlet. De egyre jobban tetszett. Úgy éreztem, hogy Kristenért és Victorért mindenre képes vagyok, még ha az ő nyugalmukért embert is kell ölnöm. Csakhogy Dylan nem volt ember.
- Akkor téged ítélnek el – mutatott rá a valószínű végkifejletre.
- Nem feltétlenül – mondtam. Már erre is kitaláltam egy megoldást. – Nem kell megtudnia senkinek. Vagy ha mégis kiderül… - néztem rá egy pillanatig jelentőségteljesen. Nem szívleltem Tomot, amióta megerőszakolta Kristent, de ez most nem is a barátságunkról szólt. Hanem a tudásról, amely a birtokában volt. – Kell egy jó ügyvéd, aki kihúz a bajból – fejeztem be.
- Te megőrültél – rázta a fejét. Aztán mérlegelte egy percig a lehetőséget. – Nem, ez képtelenség – szólt végül tétovázva.
- Azért gondold át.
- Szóltál már erről másnak is? – firtatta aztán.
- Nem.
- Beszélned kéne Sammel, mielőtt hülyeséget csinálsz – tanácsolta, de nem kértem belőle.
Tudtam, hogy Sam, vagy Kathy, vagy akárhogy is hívják a csajt, első körben rögtön lebeszélne. És a másodikban is. De nem láttam más kiutat.
Leráztam Tomot azzal, hogy majd még átgondolom, de addig is szíveskedjen tartani a száját, aztán fizettem, és bepakoltam a kocsiba. Egy nem fogadott hívás volt a mobilomon Kristentől. Tíz perce hívott.
Mielőtt indítottam volna, visszahívtam. Nem vette fel. Őszintén reménykedtem benne, hogy nincs semmi baja. Beletapostam a gázba, és az idejövetelkor átélt dugót kikerülve siettem haza hozzá. Húsz percen belül már otthon is voltam.
Kívülről minden normálisnak tűnt. Még Benny sem ugatott meg, lassan megszokta a családtagok jelenlétét. Most is csak heves farkcsóválással üdvözölt. Nála viszont fontosabb volt, hogy bent mi vár rám.
Semmi nem várt. És senki. Kristen és Victor eltűntek. Minden helyiséget tűvé tettem értük, de nem volt nyomuk. Azonnal felhívtam Kathyt, hogy derítse ki, mi történt. Elméletileg az embereinek látniuk kellett, ha jött, vagy ment valaki.
- Tessék – szólt bele máris.
Letámadtam a kérdéseimmel, bár ő többször próbált félbeszakítani, de nem hagytam. Amint befejeztem, csak az egyikre kaptam választ. Egyetlen rövidke mondattal. Amelytől megállt a szívem.
- Dylan ott járt.
(Kristen)
A rémülettől levegőt is alig kaptam. Eddig hittem benne, hogy tényleg vigyáznak ránk, hogy figyelik a házat, a környéket, és semmi bajunk nem eshet. Most viszont itt állt az az ember, aki az utóbbi időben megkeserítette az életünket, és minden bizonnyal nem akar túl sokáig kint ácsorogni.
Az összes zárat bereteszeltem az ajtón, aztán az emeletre rohantam. Továbbra is hallottam Bennyt ugatni, de Victor fontosabb volt. Bár rossz emlékeim voltak a hátsó ajtóról, most mégis odarohantam - amint leértem a fiammal a lépcsőn -, amikor egy alak fordult be hirtelen a ház sarkánál.
Első rémületemet tovább fokozta, amikor Aaront láttam közeledni. Aztán felismertem, hogy ő Ian.
- Menj át hozzánk – mutatott a jól bevált sövény-átjáró felé. - Alex ott van, nem lesz baj. Dylant én elintézem – hadarta, aztán belépett a házunkba hátulról.
Úgy tettem, ahogy mondta. Alex ugyanabba a kisebb szobába vezetett, ahova pár napja Ian tette. Csakhogy most ő maradt ott. És Dylan… Fogalmam sem volt, Ian hogy neszelte meg, hogy ki jött hozzánk, lassan már azt is el tudtam képzelni, hogy ő is huszonnégy órás őrizetet tart.
Mint azelőtt Aaron… Nem engedtem, hogy elterelődjenek a gondolataim, főleg nem olyan irányba, ami most nem használna a labilis lelkiállapotomat tekintve, így inkább megkíséreltem lelassítani a légzésemet, és nem agyonizgulni magam.
A karjaimban tartott fiamra pillantottam. Deja vu-m volt. Azt leszámítva persze, hogy nem éjszaka volt, és Iant nem lőtték le a közelemben. De már most rettegtem az újabb végkifejlettől.
Igyekeztem nem sírva fakadni, és bízni abban, hogy ezúttal minden jól alakul, de erre elég csekély esély látszott valószínűnek. Egyfolytában az ajtót figyeltem, és füleltem, hátha hallok valamit, akár lövést, akár beszélgetést, de semmi.
Jó húsz perccel később, amikor Victort épp lefektettem a szobában található ágyra, Ian nyitott be végre. Azonnal felpattantam az ágy széléről, és a karjaiba vetettem magam. Ekkor fakadtam csak sírva.
- Mi… történt? – kérdeztem tőle.
- Valójában semmi, csak „baráti” látogatást szeretett volna tenni – mondta Ian.
Nem egészen értettem, hogy ez miért lehetett fontos Dylannek, de igazából nem is érdekelt.
- Rob még nem ért haza ugye? – faggattam tovább.
Miatta is aggódtam, de ha betoppant volna, amikor Dylan is nálunk van, kizárt, hogy egyikük ne maradt volna ott. Holtan.
- Nem, amíg ott voltam, nem találkoztam vele – felelte.
Hallhatóan megkönnyebbültem. És most már csupán amiatt aggódtam, vajon miért nem ért még haza.
- Dylan nem akart semmi… rosszat – folytatta a beszámolót Ian, de ő maga sem hitte el, hogy valóban így van.
Meg persze én sem. Eszembe jutott az álmom, és rettegtem, hogy valahogy mégis elveszi tőlünk Victort.
- Nyugodj meg, már elment, minden rendben.
- De hogy juthatott el idáig? – borultam ki ekkor tényleg. – Nem úgy volt, hogy az embereitek figyelik a házunkat? Miért hagyták, hogy egyáltalán az utcába behajtson? – Éreztem, hogy kezdek lassan hisztérikussá válni, de nem tudtam elrejteni a kétségbeesésemet. – És hol van Rob?!
- Itt vagyok – toppant ekkor be az említett, és Iant félretolva azonnal a karjaiba zárt. – Ne haragudj, hogy nem voltam itthon! Úgy sajnálom – kért bocsánatot rögtön.
Amint végre láthattam, és látszólag neki sem volt semmi baja, megszállt a nyugalom, és már el is feledtem az aggodalmat, amit miatta éreztem.
Rob is kikérdezte Iant, hogy mi és hogy történt. Ekkor kezdtem csak én is felfogni, hogy Ian személyesen is beszélt Dylannel, aki először csodálkozott, hogy nem mi nyitottunk ajtót, de szerencsére őt sem bántotta.
Nem szívesen mentem haza ezután, de Rob meggyőzött.
- Kathy megduplázta a védelmünket, többet ilyen nem fog előfordulni – mondta.
Felvettem Victort, aki ezúttal az összes izgalmat átaludta, aztán hazamentünk. Szerelmem meglehetősen elgondolkodónak tűnt. Nem tudtam, mit forgat a fejében. Miután behurcolta a kocsiból a vásárolt csomagokat, és egy üveg sör után nekiállt vacsorát készíteni, megkérdeztem, miért maradt el ilyen sokáig. Elmesélte a dugót, aztán kelletlenül azt is, hogy összefutott Tommal.
Erre elakadt a lélegzetem. Dylan látogatásánál már csak az lett volna rosszabb, ha Tom esetleg itt akar beszélni vele, és ő toppan be váratlanul. Főleg, mikor egyedül vagyok itthon.
Elfáradtam. Nem igazán voltam éhes, de az újabb történések még a maradék étvágyamat is elvették. Odaléptem szerelmem mellé, aki épp kevergetett valamit a tűzhelyen, és a karjaiba bújtam.
- Victor alszik, nem bánnád, ha vennék egy forró fürdőt? – motyogtam a mellkasába.
Annak még jobban örültem volna, ha ő is velem tart, de most a közelségét akartam, máshoz nem igazán volt hangulatom. Reméltem, a fürdő segít majd a lelkemen, és este esetleg megpróbálhatjuk elfelejteni egy időre a külvilágot.
Rob is átölelt, és az államat felemelve megpuszilt, amiből lassan csók lett, de mielőtt túlságosan belehevültünk volna, elhúzódtam tőle.
- Kicsit később, jó? – kérdeztem bűntudattal a hangomban.
Utáltam őt elutasítani, de még túl kimerültnek éreztem magam bármi máshoz, mint egy kis pihenés, és ejtőzés egy kád forró vízben.
- Rendben – adott még egy utolsó puszit. – Mire végzel, a vacsi is kész lesz.
A szemébe néztem, és az aggódás és féltés mellett más érzelmeket is megláttam a tekintetében.
- Szeretlek – súgtam rájuk válaszként, majd az emelet felé indultam, hogy végiggondoljam, valamint lemossam magamról az elmúlt órákat.
